2004 szeptemberében Putyin elnök nyilvánosságra hozta radikális terveit az ország politikai rendszerének „reformjáról”, amely tulajdonképpen egyet jelent a hatalmi központosítás céljával a Kremlben. A beszlani tragédia után és a csecsen polgárháború szűnhetetlensége közepette Putyin mindezt azzal indokolja, hogy az intézkedésekre óhatatlanul is szükség van Oroszország terrorizmus ellen vívott harca során. Ha valósak is ezen motivációi, a „reformok” komoly visszalépést jelentenek az oroszországi demokrácia számára.

Bár a mostani intézkedések talán a legdrámaibb lépést jelentik a folyamatban, nem az első ilyen jellegű csomagról van szó. Egy évvel korábban Mihail Hodorkovszkij már áldozatául esett az oligarchák ellen meghirdetett háborúnak. A kérdés most az, hogy mi lesz a kollégáival, a megannyi hozzá hasonló üzleti szereplővel. Ami tény, a Hodorkovszkij-ügy mindazok reményeinek véget vetett, aki az ún. „új Oroszország” megvalósulásában hittek az elmúlt évek során. Ezek az események ugyanis a Kommunista Párt uralmát és a szovjet gazdasági világot idézik – kísérteties hasonlósággal.

A külföld erőteljes tetszésnyilvánítása közepette a gazdasági tanácsadók és az üzleti elit – ha körülményesen is, de – programot dolgoztak ki az ipar, a betakarítás és a föld privatizálására. A kapitalizmus szele azzal kecsegtetett, hogy hamarosan sok orosz kezd majd saját gazdasági vállalkozásba. Oroszország legnagyobb vállalatai magánkézbe kerültek, s orosz központú multinacionális vállalatokká alakultak át. A legtöbb ilyen vállalat elsősorban acélgyártással, kőolajjal és földgázzal foglalkozott – amely iparágakat nem sokkal korábban a szovjet Ipari Minisztérium felügyelte. Az új cégek vezetői pillanatok alatt nem sokkal előbb még elképzelhetetlen gazdagságra tettek szert. A 2004 májusában megjelent Forbes magazin orosz kiadása 36 olyan oligarchát vett lajstromba, akinek vagyona meghaladta az egymilliárd dollárt. Ezt a listát Hodorkovszkij vezette 15 milliárddal.

Az 1990-es évek (főképpen Borisz Jelcin tanácsadói által és regnálása alatt véghezvitt) orosz gazdasági reformjai tökéletesen igazságtalan üzleti környezetet hoztak létre, amely bizonytalanná tette az ország újonnan alakuló belső politikai-társadalmi berendezkedését. Hodorkovszkij és kilenc, ma már börtönben vagy legalábbis bíróságon ülő társának története nem más, mint a politikai rezsim furcsa bosszúja a posztszovjet korszak előnyeit gyorsan és roppant mértékben kihasználó új üzleti elittel szemben.

Jelcin reformjai végigvitele közben erős félelmet táplált az iránt, hogy a társadalmi közhangulat szeszélye felboríthatja a megkezdett folyamatokat, ezért törekedett azok visszafordíthatatlanságának garantálására. A tulajdonjogi szabályozás útján lehetővé vált a tulajdonrész szerzésére használható jelentős kölcsönök felvétele. Ennek a kihasználása szinte minden esetben jövedelmező befektetésnek bizonyult, s ez magyarázza Hodorkovszkij 78%-os részesedését a Jukosz olajvállalatban is, melynek 5 milliárdos becsült értéke 310 millió dollárról indult; vagy Borisz Berezovszkij sikerét a Szibneftyben való részesedésével, mely 100 millió dollárról érte el a 3 milliárdos szintet. A kormányzat elvesztette lehetőségét a kontrollra. Az új oligarchák semennyi vagy csak igen elenyésző adót fizettek, s semmiféle más előnnyel sem jártak az állam számára – hiszen éppen hogy korábban állami vállalatok magánkézben tartásával érték el sikereiket. Amikor Putyin hatalomra került, mindez már túl sok volt ahhoz, hogy egyszerűen orvosolni lehessen. Így aztán Putyin egyik első lépése az volt, hogy deklarálta a játékszabályok megváltoztatását. Amikor 2000 februárjában találkozott az oligarchákkal, a következőket mondta: „Hogy milyen kapcsolatot szeretnénk a sokat emlegetett oligarchákkal? Amilyet mindenki mással. Mint egy kis péküzlet tulajdonosával.” Ezzel pedig felsejlett az új elbánás elve is. Az (egyre növekvő számú és ambíciójú) oligarchák politikai tőkéjének leszorítása nehéznek bizonyult, különösen az általuk tulajdonolt médiumoknak, televíziócsatornáknak és magazinoknak a hatására, melyeket egymáson kívül Putyin politikája ellen is felhasználtak. A pohár azonban betelt, és a politikai támadásokra Putyin gazdasági bosszúval válaszolt: aláásta a nagyvállalatok külföldi üzleteit (elsősorban orosz–amerikai befektetéseket).

Amikor a kormányzat államilag meghosszabbította a banki kölcsönök visszafizetési határidejét, az oligarchák által tulajdonolt pénzintézetek bezárhatták kapuikat. Hodorkovszkij azonban – kivételt képezve társai közül – nem a meghátrálást és csöndet, hanem újfent a Putyin elleni aknamunkát választotta, s támogatni kezdte az orosz liberális pártokat, valamint alapítványokat hozott létre, és a nyugati befolyás kiterjesztésére törekedett. Nem meglepő tehát, hogy rövid idő elteltével nemkívánatos személlyé vált, nem csupán a putyini vezetés, de az állami főhatalom mindenhatóságához szokott lakosság jelentős részének körében is. Az ellentétek felszínre kerülésével Hodorkovszkij számos társa külföldre – elsősorban pedig Nagy-Britanniába – távozott, mellyel párhuzamosan az oligarchák jelentős részének zsidó származása is témává vált, táptalajt adva az orosz szélsőségesek számára, ugyanakkor a csúcspolitika számára nehéz célponttá téve őket.

Összességében nehéz ítéletet mondanunk az oligarchákról és a rajtuk alkalmazott putyini politikai metódusokról. A legfontosabb tanulság minden bizonnyal nem a bulvársajtó legkedveltebb tárgyává tett letartóztatási folyamatokban, hanem az egész eseménysort megelőző felemás oroszországi reformkorszakban rejlik. A reformok reformjaként bevezetett putyini intézkedések nyomán az állam újra a gazdaság – s különösen az energiapolitika – hangsúlyos szereplője lett, s marad minden bizonnyal a belátható jövőben is.