David Phillips korábbi cikkében helyesen mutatott rá, hogy Törökország a Nyugat döntő szövetségese („Turkey’s Dreams of Accession,” September/October 2004). Ugyanakkor a szerző téved abban, hogy csupán a teljes török EU-tagsággal őrizhető meg ezt a szövetségesi viszony.

Az EU, mint nemzetek és értékek közössége, túlságosan bonyolult ahhoz, hogy kizárólag stratégiai vagy funkcionális szempontok alapján vitázzunk a jövőjéről. Törökország EU-felvételének kérdését konkrétan a török csatlakozás előnyei alapján kell eldönteni, amit Phillips nagymértékben figyelmen kívül hagy. Alkalmas lesz-e a Törökországgal kiegészült Európai Unió arra, hogy folytassa útját a lehető legszorosabb politikai közösség kialakítása felé, a közös hang létrehozásának irányába?

Napjaink Európai Uniója roppantul komplex struktúrát takar. A politikai unió kiépítése folyamatban van, hiszen a bel- és igazságügyi integráció, valamint a közös kül- és biztonságpolitika megvalósítása előrehaladott. Képtelen ugyanakkor ezen reformok befejezésére az unió, ha tovább bővül. Más szavakkal: elérkezett az idő, hogy átgondoljuk az EU méreteinek korlátozását.

Ugyanakkor ennek a gondolkodásnak többnek kell lennie a kapuk bezárásánál – ezzel párhuzamosan ki kell alakítani az együttműködés új formát a külső partnerállamokkal. A cél olyan együttműködés, amely mindkét oldalon komoly előnyökkel jár anélkül, hogy veszélyeztetné az Európai Unió jövőjét. Ezt jelenti tehát valójában a sokat emlegetett „speciális partnerség”, és ez az, amit Törökország figyelmébe kell ajánlanunk.

Egy esetleges döntés az ilyen típusú együttműködésről a teljes tagság helyett nem irányulna Törökország vagy a török társadalom ellen. Phillipsnek igaza van, amikor Törökország II. világháborút követő fejlődését roppant mértékűnek és különlegesnek nevezi. Ez az ország valóban hatalmas utat járt be, miután felszabadította magát az Oszmán Birodalom öröksége alól. Megfelelő struktúrákat épített ki, amelyek egyidejűleg garantálják a szekuláris és alkotmányos állami berendezkedést, valamint a muszlim hagyományokat. Mi több, azóta jelentős előrelépések történtek a ténylegesen működő demokrácia és az emberi jogok terén. Mindezt pedig Törökország sokszor nem könnyű környezetben – a ciprusi és az iraki kérdés árnyékában – érte el.

Phillips úgy érzi, hogy fentiek alapján egyetlen lehetséges ok marad csupán az ország tagságának elutasítására: a vallás. A szerző nincs egyedül e véleményével, megannyian kifejtették már, hogy Európa valójában a muszlim hit okán retteg a török csatlakozástól. Mások – még tovább menve – egyenesen „keresztény klubnak” titulálták az uniót. Ezen elemzők és véleményformálók azonban figyelmen kívül hagyják az európai társadalmak már ma is igen sokszínű struktúráit, s nem mellékesen az újonnan született európai alkotmánytervezetet is, amelybe még csak utalás szintjén sem került be a kereszténység.

Phillips fenti meggyőződését abban látja igazoltnak, hogy a török tagságot az európai kereszténydemokrata pártok ellenzik leginkább. Itt arról feledkezik meg, hogy a miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan pártja, az Igazság és Fejlődés Párt egyik legszorosabb nyugati kötelékét éppen a német kereszténydemokratákkal építette ki az Európai Néppárthoz való csatlakozása érdekében. Nem, ellenkezésünk okai ennél jóval komolyabbak: Törökország felvételével az Európai Unió sok száz kilométeres határvonalat örökölne Iránnal és Szíriával, amely egészen egyszerűen lehetetlenné tenné a biztonság garantálását minden polgára számára. Napjaink Törökországa különösen fontos híd Európa és a Közel-Kelet között. És éppen ez az a pozíció, ami az ország – mint NATO- tag – teljes integrálását az EU-ba elképzelhetetlenné teszi.

Az integráció egyébként sem könnyű. A mai Európai Unió legfontosabb viszonyulási pontja önmagához a történelem. Új államok felvétele a szervezetbe monumentális feladatot jelent, ahogyan az előnyöket is minden fél igyekszik maximalizálni: a legfontosabb pedig a kontinens biztonsága. Senki sem becsülheti alá az integrációs folyamat kockázatait és gazdasági költségeit. Ha ezeket nem kezeljük súlyán, hatalmas árat fizetünk. Mindezt pedig ma már nem csupán a bürokrácia, de a lakosság is érzi: pontosan ez az oka az EU-tól való elfordulásnak és az általánossá váló szkepticizmusnak. Véleményem szerint a Törökország és az EU között elképzelhető egyedüli lehetőség a „különleges partnerség” intézménye. Ez kétséget kizáróan nem az, amit rengeteg török ember hallani szeretne, és valóban számos stratégiai okunk van rá, hogy Ankarát közelebb hozzuk Brüsszelhez. Ám Európa első számú prioritása mégis a sikeres belső integráció. Európának deklarálnia kell erős elkötelezettségét Törökország iránt, ugyanakkor nyilvánvalóvá kell tennie, hogy melyik út a leginkább jövedelmező mindkét fél számára.