A munkától való távollét Európában az egyéni munkaerő-piaci folyamatokban egyre nagyobb szerepet játszik, ugyanakkor ennek a típusú munkaviszony-berendezkedésnek a keretei nélkülözik a szabályosságot, és szükségessé teszik a közelebbről történő vizsgálatot. A profitmaximalizálási célzattal működő vállalatok természetesen nem engedhetik meg maguknak a jelenlegi modell fennmaradását, amely a teljesítménnyel szemben túlzott lehetőséget biztosít a munkától való távolmaradásnak. A tanulmány során vizsgált 18 országban a lanyha munkateljesítmény mögött a munkabér megszerzéséért való kis motivációt lelhetjük föl. Összességében az is megállapítható, hogy a rövidebb munkaórák csökkentenék a távolmaradás tendenciáit, ugyanakkor a flexibilis munkahelyi berendezkedés eredményezheti csak az európai vállalati szektor felzárkózását.
Az elmúlt húsz esztendő alatt, bár számos strukturális reform ment végbe az európai foglalkoztatásban, a munkaidő csökkenését mindez nem érintette, s az töretlenül folytatódott. Ehhez hasonló tendencia az Európai Unió gazdasági versenytársai közül ugyan végbement Japánban, de nem történt hasonló az Egyesült Államokban. A munkaidő csökkenése természetesen a munkapolitikai preferenciák változásának eredménye. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a preferenciákra is hatást gyakorolt a munkaórák csökkenésének tendenciája.
A helyzetet jelentősen bonyolítja, hogy a csökkenő munkaóraszámon túl, a ténylegesen ledolgozott munkaórák száma még alacsonyabb lehet, a szerződéses munkaórák csökkenésének és/vagy a munkától távol töltött órák növekedésének köszönhetően. Mindez jelentős részben az európai országok konkrét döntéseinek köszönhető. Idesorolhatjuk példaként Franciaországot a minimum 35, illetve Görögországot a maximum 40 órás munkahét bevezetésével, és megállapíthatjuk, hogy Európa legtöbb országában a heti munkaóraszám átlaga 37-től 39-ig mozog. Ez az elmúlt öt esztendőt figyelembe véve az Európai Unió országaiban (ezúttal idesorolva Norvégiát is) 38,6-ról 38,0-ra szállította le a pontos átlagértéket.
Ha leszámítjuk a szabadságon töltött időt és az ünnepnapokat, a munkától távol töltött órák egyik lehetséges tényezője a betegség. 1995 és 2003 között a betegség miatt távol maradó alkalmazottak aránya 2,8% volt Európában, amely önmagában nem sokkal haladja meg az Egyesült Államokban mért 2,6%-ot. Természetesen ez egy átlagérték, és az öreg kontinens különböző országaiban jelentősen eltértek az eredmények. A munkától távol töltött órák aránya Hollandiában (6%), Svédországban (5,2%), Norvégiában (5,0%) és az Egyesült Királyságban (3,9%) volt a legmagasabb. Ezekben az országokban a betegség miatti távolmaradások visszaszorítása a munkaerőpiac egyik megkerülhetetlenül fontos feladatává vált.
A munkától távol töltött idő redukálása számos szempontból fontos az európai államoknak, hiszen ezekért a gazdaságban és a társadalomban egyaránt magas árat kénytelenek fizetni. A folyamatok egy lehetséges konzekvenciája szerint a munkától való távolmaradás a munkavállalók jelzéseként is értelmezhető, amellyel kifejeződik a flexibilisebb munkakörnyezet iránti igény. A pihenéshez fűződő igényeket természetesen meghatározzák más tényezők, így az egészségi állapot, az életkor és a nem is.
Amennyiben a pihenést normális juttatásnak tekintjük, akkor a pihenéssel töltött órák értéke a munkaidő hosszának növekedésével felértékelődik. Azonban a flexibilitás megteremtésével a munkakörnyezetben felhígulhat a pihenés első számú preferenciája. A megoldás másik része az igen kritikus betegségi alapon történő távolmaradásé, amely a munkavállalás etikai és morális szintjeit is érinti. Itt kell megemlítenünk a valódi alap nélküli távolmaradás erőteljesebb szankcionálásának fontosságát (amelyet nem csupán a bérezésben, de a munkahelyi előmenetelben is realizálni kell).