Az 1949-es kommunista hatalomátvételt követően Mao Ce-tung nem habozott kijelenteni: Kínának minden téren a saját lábára kell állnia. A hatalmas ország napjainkban közel áll ahhoz, hogy végleg „kipipálhassa e feladványt”, bár le kell szögeznünk, hogy Kína felfutásához nem kis mértékben éppen Mao halálára volt szükség. Az elmúlt negyed században Kína a világgazdaság legjelentősebb erői közé emelte magát, dollármilliárdokat profitálva a Nyugat multi- és transznacionális vállalataiból, megteremtve a világ árutermelésének új központját, a később az amerikai és európai piacokon értékesített áruk minden korábbinál szélesebb skáláját. Importszükségletei kielégítése végett szoros kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki legközelebbi szomszédaival: a műszaki cikkeket Japánból, a fémet Dél-Koreából, a pálmaolajat Thaiföldről szállítja nagy mennyiségben. Az „új forradalom” során Kína a világ legjelentősebb réz-, alumínium- és cementfelhasználójává vált, és az elmúlt évben Japán elé kerülve immár a második legnagyobb olajimportőrévé is. Emellett – nem meglepő módon – a világ legnagyobb mobilszolgáltatási piaca, a második legnagyobb személyiszámítógép-piaca, és a várakozások szerint hamarosan szintén a második legjelentősebb gépjármű- értékesítési célországa.

A nemzetközi elemzők természetesen régóta vitáznak azon, vajon képes-e mindezen folyamatokat fenntartani a gazdasági és demográfiai óriás. Az elmúlt években ugyanis világos jelei mutatkoztak annak, hogy a kínai gazdaság a „túlpörgés” határát súrolja (a kínai GDP évente 9,8%-os növekedést produkál). A kínai állami vállalatoknál és kormányzati szerveknél – nyugati vélekedések szerint – a tervezés inkoherens, a hitelezési rendszer nélkülöz mindenféle standard szisztémát, s a szegény és gazdag társadalmi osztályok közötti különbség az egyik legmagasabb a világon. Mindezen folyamatok – a gazdaság további erőteljes növekedésével – immár állandósulni látszanak. Márpedig a kínai kapitalizmus – ahogyan nyugati elemzők rámutatnak – mindössze tízesztendős múltra tekinthet vissza, és jelenleg csupán az elején vagyunk a történelem egyik legjelentősebb ilyen jellegű forradalmának. Az előrejelzések szerint a kínai gazdaság 2015-ben lekörözi a japánt, 2039-ben pedig várhatóan az amerikait is. Talán. Ugyanakkor semmiféle eddig alkalmazott gazdasági modell nem vonatkoztatható a jelenlegi kínai folyamatokra, így annak jövőbeli útja jelenleg nemes egyszerűséggel megjósolhatatlan. Egyetlen kommunista nemzet sem menedzselt még ugyanis átváltozást egyikből a másik gazdasági rendszerbe ilyen döbbenetes hidegvérrel.

A tipikusnak mondható kínai kisváros története drámaian egyszerű. A berlini fal leomlásával és a világ kommunista országainak jelentős mértékű csökkenésével a 90-es évek elején Kínában sem maradt idő a reformokkal való késlekedésre. A kistelepülések és a rájuk épülő kistérségek kialakították saját termelési profiljukat a külvilág felé, a kezdetektől jelentkező sikerek felgyorsították a demográfiai növekedést is. Egykori halászfalukból így lettek mára sokmilliós nagyvárosok, például a hongkongit kétszeresen felülmúló, átlagos gazdasági mutatókkal. Az ilyen pályán megfigyelhető lokális fejlődés eredményeképpen 1978 óta több mint 250 millió ember emelkedett a legszegényebb osztályokból a középosztályig. Ugyanakkor a folyamatok csak igen nehezen tarthatóak fent: a fejlődés jelenlegi szintjének megőrzéséhez évente legalább 15 millió új munkahely szükséges, továbbá a szocialista struktúrák folyamatos lebontása. A kínai stratégia a vidékről az ipari, városi központokba történő csábításra épít. Általános vélekedés szerint ugyanis a vidéki Kína népességének legnagyobb része kevéssé vagy semennyire sem produktív, ugyanakkor ilyen területeken él a lakosság kétharmada, mintegy 800 millió ember. A kormányzat reményei szerint a következő 25 évben közülük legalább 400 milliót városi környezetbe tudnak majd csábítani. Ehhez azonban az eddigieknél sokkal több forrásra van szükség az infrastrukturális, intézményi és szociális fejlesztésekhez, amelyet az újonnan betelepülő lakosság beilleszkedése igényel. Példának okáért: említettük, hogy Kína már ma is a világ második számú acélgyártója, 220 milliárd tonnás termelésével nagyobb, mint az Egyesült Államok és Japán együttvéve. Azonban ez a mennyiség sem elég arra, hogy saját belső növekedésével lépést tartson, és további 40 millió tonnát importálnia kell. Ugyanez a képlet számos más ipari szektorra is igaz. A kínaiak érzékenyek az export növekedése nyomán tömegesen megszűnő állásokra, kormányzati és helyi szinten mégsem számolnak igazán nagy kockázati tényezővel – ez pedig mindenképpen hiba, mutatnak rá a nyugati elemzők.