Nem elégedhetünk meg annyival, hogy azt mondjuk: Bush nyert a piros államokkal, míg a kékeket küldhetjük egy hosszú politikai terápiára. A választásokat nem csupán a túlhangsúlyozott értékbeli különbségek, az abortuszról vagy a melegházasságokról folyó vita döntötte el, hanem személyes, pénzügyi megfontolások is.

Néhány államban – a legfrissebb költségvetési adatok szerint – sokan bizony többet fizetnek be adó gyanánt, mint amennyit támogatásként vagy előnyként visszakapnak „Sam bácsitól”. Természetesen ennek fordított esete is előfordul. Megállapíthatjuk például, hogy az idén „győztes” (értsd: Bushra szavazó) államok 1991 és 2001 között több mint 1 milliárd dollárral több támogatásban részesültek a központi költségvetésből, mint a „vesztesek”. Kalifornia, New York és Illionis például ugyanezen időszak alatt 250 millió dollárral kevesebbet kapott vissza. Természetesen vannak kivételek, de összességében a kép egyértelmű. A győztesek az Egyesült Államok lakosságának csak mintegy egyharmadát teszik ki.

Természetesen ebben maguk a kék államok is ludasak. Ahelyett, hogy kizárólag a szövetségi támogatásokra vagy a nagypolitikai széljárás fordulatára várnak, új típusú föderalizmust kell kialakítani, és minél több döntési jogkört, forrást állami kézben összpontosítani. A nemzeti érzésnek meg kell határozni azt a szintjét, amelyen túl már lokális hatalomról és esélyekről lehet beszélni. Ez napjainkban már nem csupán idea, hanem maga a valóság: a kék államok nem is szeretnének a gazdagabb pirosak pénzéből (amelyet többek között fegyveriparból származtatnak) és fordítva, a piros államok lakossága sem vágyik a kékgalléros Amerika javaira. Ahogyan egy közelmúltbeli tanulmány találóan megfogalmazta: a metro- és a retro-Amerika véglegesen kettészakadni látszik.