George W. Bush elnök újraválasztása hatalmas csalódás volt Franciaországban, ahol a közvélemény-kutatások szerint a lakosság háromnegyede John Kerry győzelmében reménykedett.
Néhány kivételtől eltekintve, mint pár párizsi héja és a szélsőjobboldali Jean- Marie Le Pen, a francia politikai osztály szintén Bush bukásáról álmodott. Bush győzelme után aztán – a diplomáciai protokolltól meglehetősen idegen módon – Chirac csak jó pár nap után szánta rá magát a győztesnek járó gratulációra. Az ellentétek tartósításának nem tett jót a franciákkal talán egyedüliként szót értő Colin Powell külügyminiszter „kicserélése” a Bush-csapat elképzeléseit ellentmondást nem tűrően érvényesítő végrehajtóként ismert Condoleezza Rice-ra sem.
Bush újraválasztása azonban mégsem mondható minden szempontból rossznak a francia politikai elit, és különösen Jacques Chirac számára. Az elnök újraválasztása ugyanis éppen elegendő Chiracnak ahhoz, hogy Franciaországot továbbra is távol tartsa Iraktól. Másrészt (ami a hosszabb távra szóló és döntőbb előny lehet), a második Bush-ciklussal valószínűleg folytatódó unilaterialista amerikai külpolitika mindennél erősebb érv lehet a franciák által szorgalmazott, erősebb Európai Unió megteremtésére. Ehhez járul természetesen az a cél is, amely egy, az amerikai szuperhatalmat ellenőrizni képes nemzetközi rendszer megteremtésére irányul, s amelynek fő szorgalmazója szintén Párizs. Végül: mindezek esélyt adhatnak a francia államfőnek akár egy 2007-es, ismételt újraválasztáshoz is már ha ő is úgy gondolja.
Ironikus módon, mindezen projektekben (legalábbis egyelőre) maga George Bush is érdekelt. Ugyanis az európai egységesülés megerősödése a francia külpolitika belső kritikáit is szükségszerűen felerősítik Európában.