Mozgalmas történelmi korokat és hosszú vitákat követően végre elérkeztünk oda, hogy leszűrhetjük Nagy Sándor életművének végső tanulságait. Bármennyire is meglepő, aktualitásról beszélhetünk. Nagy Sándor ugyanis sohasem habozott hangsúlyozni, hogy hódításait a szabadság nevében teszi, s azt hozza el az általa leigázott hatalmak népeinek. A terrortól, amelyet azonban gyakorta alkalmazott, annak előtte virágzó városok sora látta egyszerre kilátástalannak saját helyzetét. A hódító vezér elleni tömeges düh pedig széles körben általánossá vált.

Népének támogatásáról ugyanakkor tudjuk, hogy azt teljes egészében maga mögött tudhatta. A korabeli vélekedés szerint nem volt és nem lehetett még egy ennyire alkalmas férfi a „nemzet” álmainak megvalósítására és a hányattatások után a nép újbóli egységének szimbolizálására. Álmok és racionális ambíciók keresztezéséről beszélhetünk esetében, amelyek már igen fiatalon alkalmassá tették a vezetésre (s hogy napjainkban a legalkalmasabb filmhős váljon belőle).

Egyértelmű adottságok különböztették meg más talentumoktól, melyet jól mutat a halála utáni hosszú viaskodás és a birodalom fennmaradásáért folytatott sikertelen küzdelem megannyi, egyébként nem tehetségtelen államférfi között, mint Craterus, Perdiccas vagy Antigonus. Egyikük sem érte el azonban azt, hogy ellenfelei és támogatói egyaránt mély tisztelettel adózzanak személyének. Nagy Sándor márpedig elérte ezt.

A halálát követő évszázadok a róla szőtt mítoszok és szélsőségesen eltorzított történetek elterjedésének korszaka voltak. Mindezek természetesen jócskán megnehezítik, hogy napjainkban helyes és pontos képet alakíthassunk ki róla. Nem kis mértékben hozzájárul ehhez az is, hogy különböző korok különböző történészei és tudósai igyekeztek a maguk szemszögének legmegfelelőbb, ám szinte minden esetben szélsőséges jellemvonásokkal ábrázolni személyét. Így lehetett belőle az évszázadok során véreskezű diktátor, a nemzeti szellem hőse, náci, géniusz és barbár egyaránt.