« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Távol Pekingtől
Out of Beijing
By Stéphanie Giry
The New Republic Magazine, November 15, 2004


Immáron „hagyományos” módon, az ENSZ Biztonsági Tanácsa minden év nyarán felszólítja a szudáni kormányzatot, hogy adja fel kapcsolatait a Dzsandzsavíd milíciákkal Darfur kapcsán. Az idén egymást érték az Egyesült Nemzetek és az amerikai kormányzat által életbe léptetett (egyébként egymáshoz nagyon hasonló jellegű) szankciók. Így volt ez 2004-ben is, amikor azonban a John Kerry-kampány Bush szemére vetette, hogy a kormányzat megakadályozta egy súlyosabb elítélő határozat elfogadását a BT-ben. Tény: az Egyesült Államok ezzel a szükségszerűnél több felelősséget vállalt magára a darfuri kérdésben – ezzel párhuzamosan Kína jóval kevesebbet, mint amennyit szándékozott.

Ám hogy jön ide a távol-keleti ország? Melyek Kína céljai? Mindenekelőtt talán olajérdekeltségeinek megóvása a szudáni energiaszektorban (300 000 hordónyi kitermelés naponta). Szudán ugyanis vélhetően Kína energiapolitikájának egyik új sarokköve, és kulcs az afrikai piacokhoz. Ez irányú terjeszkedésre természetesen szüksége van Pekingnek, lévén Kína hamarosan a világ második számú kőolajfogyasztójává lép elő a világpiacon. Összességében nem csak az olajról van szó: a kínai beruházások szaporodása számos afrikai ország telekommunikációs piacán, mezőgazdaságában, közmunkájában és más szektorokban nyílt törekvés új érdekeltségek és új szövetségesek megszerzésére a fejlődő világban. Ennek eszköze – és ugyanakkor egyik alternatív célja is – Kína puha erejének próbája a világ Ázsián kívül eső tájain. Kína megjelenése az afrikai színtéren legjobb esetben és legalábbis bonyolítja az afrikai és amerikai erőfeszítések helyzetét a nyugati típusú kormányzás és az emberi jogok meghonosításában. Rövid távon új tényezőt jelent továbbá a terrorizmus elleni küzdelemben és a tömegpusztító fegyverek leszerelésében is.

Kína évről évre jelentősen növeli kőolajbehozatalát a világból. Míg ennek aránya 1993-ban csupán 6,4% volt, a mutató 2002- re 31%-ra nőtt, 2020-ban pedig várhatóan 60% körül alakul majd. A növekvő szükségleteket azonban Peking – szándékai szerint – igyekszik közvetlen forrásból biztosítani. Ezért törekszik egyre több állami olajvállalat felvásárlására a Közel-Keleten és például Afrikában. Utóbbit ugyanis a kínai befektetők valóságos Eldorádónak látják. Nem véletlenül: a legutóbbi washingtoni tanulmányok szerint az elmúlt évtizedben a Nyugat-Afrikában található bizonyított olajkészletek méretei megkétszereződtek. A kitermelés pedig ennek megfelelően nő, és az egy évtizeddel ezelőtti csekély jelentőségű termeléshez képest (például Nigériában) 2010-re minden ötödik hordó innen kerül majd a világpiacra. Nem beszélve a nyugat-afrikai olaj kiváló minőségéről és arról a kivételesen előnyös kondícióról, miszerint ezek az országok a hagyományosan domináns olajexportőrökhöz képest sokkal kevésbé függenek az OPEC politikájától. Kína mindennek tudatában már ma is kőolaj- és földgázbehozatalának 25%-át fedezi afrikai forrásokból, és ez az arány a legközelebbi jövőben (miniszterelnöki szándék szerint) 30%-ra nő majd. Összehasonlításképpen: az Egyesült Államok kőolajimportjának 14%-a származik afrikai országokból.

A kínai energiapolitikai térnyerés a távol- keleti ország új, agresszív Afrika-politikájának legszilárdabb sarokköve. Az egyes vállalati kapcsolatok 90-es évekbeli kiépülése után 2000-ben (kínai kezdeményezésre) létrejött a China-Africa Cooperation Forum, a megfogalmazott célok szerint az együttműködés kereteinek megteremtéséért, a béke és a fejlődés segítéséért. Az azóta eltelt években több mint 40 egyezmény és csaknem ugyanennyi szerződés született a fórum gyámkodása alatt, összesen mintegy 1,3 milliárd USD értékben. 2000 óta Kína Afrikához kötődő ipari kapcsolatai megkétszereződtek, és már napjainkban is az amerikai–afrikai ipari kapcsolatok szintjének felénél járnak. A kínai törekvések természetesen szorosan érintik az Egyesült Államokat, lévén hogy fő színterük, Nyugat- Afrika George W. Bush elnök kijelentései szerint „a legdinamikusabban fejlődő kőolaj- és földgázpiac az Egyesült Államok számára”. Jelenleg ugyan még nem közvetlenül, de hosszabb távon a fekete kontinens ezen és más régióiban jelentkező kínai terjeszkedés veszélyt jelenthet az amerikai energiapolitikai célokra is.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány