A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának célja, hogy megismerjük, hogyan működik a világ. Rettentő bonyolult folyamatokról van szó, a legnépszerűbb teóriák első hallásra mégis rendkívül egyszerűek. Részletesebb megismerésük azonban eloszlatja illúzióinkat és távol repít bennünket az egyszerű „márkanevektől” – egyenesen a külpolitika szakmai vitáinak világába. Bár egy drámaian átalakuló világnak vagyunk szemtanúi, mégis érzékelhető, hogy a hagyományos teóriák számos hasznos meglátást tartogatnak számunkra.

2001. szeptember 11-ét követően az Egyesült Államok kormányzata gyökeres reformlépésekre szánta el magát, hiszen az ország, a titkosszolgálat és a hadsereg egyaránt új típusú ellenféllel kényszerült szembenézni. Az elnöki adminisztráció szilárd elképzelések mentén alakítja át a fenti szerveket, az akadémiai vitában pedig szintén megjelentek a hagyományos teóriák, mint a viták tárgyai. Óhatatlanul is felmerül a kérdés: adhat-e az elvi síkon zajló vita kézzel fogható eszközöket a politikai döntéshozók kezébe?

Hat esztendővel ezelőtt Stephen M. Walt nagy visszhangot kiváltott írást publikált e lap hasábjain „Egy világ, megannyi teória” címmel (FP, Spring 1998). Három különböző ideológiát különböztetett meg cikkében: a realizmust, a liberalizmust és egy új típusú idealizmust, konstruktivizmus név alatt. Walt akkori vélekedése szerint mindezen teóriák együtt formálják a nyilvános vitát, a politikai elemzéseket. Míg a realizmus az erő és a hatalom szerepét hangoztatta az államok közötti viszonyokban, a liberalizmus a demokratikus rendszerek egyre nagyobb számára fókuszált, az idealizmus pedig a megváltozó normákat állította középpontjába a szuverenitás, az emberi jogok, a nemzetközi jog és a vallás politikai szerepének kapcsán.

Ezeknek a kétségkívül hangzatos eszmerendszereknek a hatása túl mutat az egyetemi kutatószobákon. A politikacsinálók és elemzők, kommentátorok szinte kivétel nélkül felhasználnak belőlük felismerhető elemeket, amikor a nemzetközi politikáról vagy biztonsági kérdésekről folytatnak vitát, fejtik ki meglátásaikat. George W. Bush elnök szilárd meggyőződése, hogy a Közel-Kelet felé a liberális demokrácia közvetítése az amerikai misszió sarokköve – miközben a szkeptikusok hosszú sora érvel a realizmus fontossága mellett. Condoleezza Rice jövőbeni külügyminiszter, korábbi stanfordi professzor szerint a Bush doktrína lényege maga a pragmatikus liberalizmus, amely a wilsoni liberális teóriákra épít. John Kerry elnökjelölt kampányában időről időre hangsúlyozza, hogy elnöki külpolitikájában a realizmust és az idealizmust ötvözné.

Természetesen a nemzetközi kapcsolatok elméleti tudósai sem mellőzik a teóriákról folyó vitákat. 2004 nyarán ilyennek lehettünk tanúi Charles Krauthammer és Francis Fukuyama között az Egyesült Államok iraki szerepvállalása kapcsán, mely vitában a liberalizmus és realizmus keresztezéseként megjelent a demokratikus liberalizmus fogalma. Ha a realizmus, liberalizmus vagy idealizmus a politikai döntéshozatal és nyílt párbeszéd arénájába lép, valójában intellektuális kereteket biztosít egyébként meglehetősen egyszerű világszemléletek számára. Így a realizmus legitimációt adhat az erő és a hatalom szerepeltetésére a külpolitikában, valamint az államok közötti száraz érdekérvényesítő viszonyokra. A liberalizmus ideológiai háttérként szolgálhat a demokráciák terjesztésére, a demokratikus berendezkedés „felajánlására” más típusú rendszereknek – ugyanakkor a nem demokratikus rendszerekkel szembeni fellépésre. Az idealizmus alapján hangoztatható a teljes konszenzus alapvető fontossága, megkerülhetetlensége politikai (és) konfliktusos kérdésekben.

Valóban realista-e a realizmus?

A realizmus alapvetése szerint a nemzetközi ügyek az erő és a hatalom mentén bonyolódnak az érdekeiket képviselő államok között. Ennek megfelelően a legtöbb realista gondolkodó (így a Chicagoi Egyetemhez köthető kör is) eredendően pesszimista az emberi természetet illetően, és a háborút tartja az ebből következő egyetlen útnak az államok közötti rendszer kialakítására. Mindebből egyértelmű: ha a békés világ cél, a realizmus nem épp’ a legmegfelelőbb ideológia számunkra.

A liberális demokráciákban a realizmus az az eszmerendszer, amelyet talán „a legtöbben szeretnek utálni”. A második világháborút követően a realizmus adta a táptalajt az újonnan létrehozott nemzetközi intézményrendszerbe vetett hit naivitásként való felfogására, és arra a gondolatra, mely szerint ez az út is csupán egy újabb háborúhoz vezet. Az elmúlt évtizedekben aztán a realizmus az Egyesült Államokbeli politikai gondolkodás fő irányvonalává vált, de elterjedt lett az Amerikán kívüli világban is (így például Németországban vagy napjainkban a kínai külpolitikában).

A realistáknak szeptember 11-ét követően több dologban is igazat kellett, hogy adjon a közgondolkodás. A katonai és/vagy militáns erő újbóli felértékelődése az ő alapvetéseik alapján semmiféle meglepetést nem jelentett. Természetesen a realizmus legnagyobb előnye ebben az esetben, hogy egyedüli teóriaként kompatíbilis Amerika új háborújával, amelyet a terrortámadások után azok megtorlásaként értelmezhetünk. A realisták szerint ha egy állam jelentős szuverén hatalomra tesz szert, akkor azt használni is fogja biztonsági, gazdasági vagy más motivációk mentén. Az Egyesült Államok ugyanakkor nem kis részben azért képes erre, mert liberális köntösbe öltözteti realista törekvéseit. A realizmus ugyanígy hajlik rá, hogy realista törekvésekként fogja fel a terroristamozgalmakat is.

Összességében a realizmus teljes alternatívát kíván számunkra a poszt-szeptember 11-i világ megértésére, ide értve az értékek és morális doktrínák értékelését is.

A liberalizmus megosztása

A nemzetközi kapcsolatok liberális értelmezése – melynek legjelentősebb képviselője a német Immanuel Kant, illetve az amerikai elnök Woodrow Wilson volt – leszögezi, hogy a realizmus egyáltalán nem alkalmas a világ fejlődő, átalakuló folyamatainak értelmezésére, s elsősorban annak szolgálatára.

A liberalizmus elmélete a többi teória térnyerését egy hosszú utazás állomásaiként fogja fel, amelyben az anarchizmusból a realizmuson át eljutunk a nemzetek közötti minden korábbinál szorosabb kapcsolatokig és a demokrácia terjedéséig. A liberális alapvetés szerint ennek oka az, hogy az emberek szabadon választott vezetői képviselik megválasztóik akaratát, és a liberális demokráciák között nem alakul ki háború. A legtöbb liberális emellett hisz a törvény és a jog erejében, valamint a demokratikus átalakulások által erősödő nemzetközi együttműködésben – kivált a nemzetközi intézményrendszerben. A liberális megfontolásokat az amerikai politikai gondolkodás szinte minden szegmensébe beépítették, így a neokonzervatív alapvetésekbe és az emberi jogi mozgalmak elméleti hátterébe is. Az Egyesült Államokon kívüli világban a liberalizmus szinte kizárólag a szabadon választott rezsimek sajátja – így nem meglepő, hogy a totalitárius és/vagy terrorizmust támogató hatalmak elleni fellépés fő ideológiájává vált.

Ennek megfelelően használta fel külpolitikájában a Bush kormányzat is, megelőző csapásai elméleti háttereként és mondanivalójaként. A liberalizmus az elmúlt két évtizedben vált a nemzetközi viszonyok tanulmányozásának egyik legfontosabb irányvonalává, melynek területe az államok egymás közötti együttműködése és a fejlődés támogatása a nemzetközi intézményeken keresztül. A feltételezés, mely szerint a liberális demokráciák nem kezdenek háborúba egymás ellen, még bizonyításra vár. Ugyanakkor – ahogyan több akadémikus is helyesen rávilágított – a liberális rendszerek annál inkább harciasak a nem-demokratikus rendszerekkel szemben, amely nyilvánvalóan nem mindig szolgál a demokratikus átalakulás javára.

Az idealizmus új köntöse

Az idealizmus hisz abban, hogy a külpolitika alakítható etikai és törvényes keretek mentén, folyamatos ellenőrizhetőséggel és legalitásban. A második világháborút megelőzően mindez még gyakorlati alappal is bírt, s Henry Stimson külügyminiszter őszintén jelenthette ki, hogy „az ember nem olvas bele más levelébe”, utalva ezzel a diplomácia tisztaságára. A hidegháború alatt – s kivált a Kissinger-i külpolitika során mindez már csupán naivitásnak tetszett.

Jelenleg azonban egy új típusú idealizmus – melyet valóban nevezhetünk konstruktivizmusnak – kezd végleges részt szakítani magának a nemzetközi kapcsolatok teóriái között. A szociális, társadalmi valóságra alapozott konstruktivizmus az értékekről és az erkölcsileg, morálisan értelmezhető kérdésekről – így az emberi jogokról vagy a nemzetközi jogról - igyekszik vitába szállni a rivális irányzatokkal. A konstruktivizmus a szeptember 11. utáni világban is hangsúlyozza az ideológiák, az identitások, a származás és a hit, az átalakuló rendszerek fontosságát. A konstruktivizmus legjelentősebb hangjait a korábbiakhoz hasonlóan az Egyesült Államokban kell keresnünk, ám ezesetben rendkívül jelentős Európa szerepe is (például a European Journal of Internation Relations folyóiraté). Az európai külpolitikai gondolkodás konstruktivista irányvonala a transzatlanti viták során számos alkalommal megfigyelhető, ugyanakkor az Európai Unión belüli integrációs vitákban, az állami és nemzeti szuverenitás koncepcióinak „ütközetében” is fontos szerepet tölt be. A konstruktivisták szerint a nemzetközi viszonyok változásai az elméletek változásához, az ideológiák és teóriák között zajló vitákhoz köthetők.