Colin Powell külügyminiszter mindig hitt a tradicionális szövetségekben és a halk diplomácia erejében – s éppen ez okozta folyamatos konfrontációit a Bush adminisztráció többi csúcsminiszterével.

A nép embere

Colin Powell tevékenységének elismertsége az Egyesült Államok lakosságának körében kimagaslóan jó volt az amerikai történelem külügyminisztereinek hasonló mutatóihoz képest. Ez az érték 2004-ben elérte a 65 %-ot, amely a hasonló tisztségek viselői számára a legmerészebb álmoknál is magasabb közkedveltséget jelent (példának okáért a Bretton Woods-i rendszer fő „mérnökeként” ismert Dean Acheson 30% körül, míg Henry Kissinger 50%-ot is alig meghaladóan teljesített ezen a téren). Powell számára a 65%-os elismertség mégis visszalépést jelentett, hiszen alig egy évvel korábban, az iraki invázió megindítását követően még 75%-on állt. Még ennél is nagyobb a csökkenés, ha a 2004-es arányt a 2001-eshez viszonyítjuk. Mindenekelőtt Colin Powell kitűnő „eszköz” volt a kezdetektől, hogy az amerikai faji előítéletek tovább csökkenjenek – mutat rá számos politikai elemző. A népszerűségnek egy másik gyökere, hogy Powell fellépése alapján nem volt alkalmas arra, hogy az amerikai nép bármiféle felelősként tekintsen rá az iraki kudarcokért. Powellről az sugárzott, hogy mindent, de legalábbis a lehető legtöbbet teszi a nemzetközi koalíció felépítéséért és egyben tartásáért – szemben Rumsfelddel vagy Cheneyvel. Ahogy egy elemző találóan megfogalmazta: Powell kapcsolatot jelentett az emberek agyában a szeptember 11-et megelőző világhoz, amikor még kevéssé szenvedett csorbát a nemzetközi intézményekbe és együttműködésekbe vetett hit.

Powell népszerűségének legnagyobb próbája talán mégis „nyugdíjazása” után következhet. Az elemzők szerint a Bush adminisztráció tagjai közül neki van a legnagyobb esélye arra, hogy a jövőben is osztatlan köztisztelet és elismerés övezze múltbéli tevékenységét és eredményeit.

Powell a külügy élén

A Bush kormányzat hivatalba lépését követően szinte minden energiáját arra fordította, hogy sikerrel tussolja el a Kína légterében lelőtt amerikai kémrepülőgép ügyét (2001 április). Powell azok közé tartozott, akik akkor nem tartották ideálisnak a pillanatot egy Pekinggel való konfrontációra – holott sokan ezt már ekkor is elkerülhetetlennek tartották. Egyesek már ekkortól datálják a külügyminiszter gyengeségét, tárgyalásos megoldásokba és multilateralizmusba vetett megdönthetetlen hitét sugalló hangok megjelenését. Természetesen az idők során számos más tényező is erősíthette a radikális hangokat, így Powell a sokak által kívántnál szorosabb kapcsolata Jasszer Arafattal vagy a meghosszabbított határidők a szudáni kormányzat számára az ENSZ-ben.

Az elmúlt négy esztendő során egyre többször vetődött fel a kérdés, túlélhet-e a multilateralizmus dogmája minden típusú új tapasztalatot? A történelem iróniája révén Powellt szembesíthették korábbi, nemzetbiztonsági tanácsadóként vagy vezérkari főnökként képviselt álláspontjaival az első Öböl-háborút, illetve a jugoszláv válságot illetően. Ezek során ugyanis a későbbi külügyminiszter folyamatosan szembehelyezkedett a „békepártiakkal”, így például az akkor ENSZ-nagykövet Madeleine Albrighttal, akivel szemben a katonai szerepvállalás elkerülhetetlenségét hangsúlyozta.

Szeptember 11-ét követően azonban Powell azok közé tartozott, akik szkeptikusan szemlélték a védelmiminiszter-helyettes Paul Wolfotitz tervét „a terrorizmust támogató állami rezsimek felszámolására”. Ugyanakkor mégiscsak ő volt az, aki a legmeggyőzőbb prezentációval érvelt Szaddám Husszein hatalmának megdöntése érdekében az ENSZ-ben, a nemzetközi nyilvánosság színe előtt. Powell hosszú és fárasztó órák sorát töltötte a prezentáció finomítgatásával és szelektálással. George Tenet, a CIA két kormányzati cikluson át szolgált vezetője szerint Powell volt minden magas rangú tisztviselő közül a legbizonytalanabb Irak ügyét illetően. Később többször kijelentette, hogy bizonytalanságának fő oka az iraki ellenzékbe - így a később kegyvesztett Ahmed Chalabiba - vetett hite volt. Mindez idő alatt ugyanakkor a külügy hatalmas energiákat fordított a diplomácia elsőbbségének megtartása érdekében. Mégis: évtizedeket mérlegre téve Powell bizonyult a legtöbbet utazó külügyminiszternek, 3 közvetlen elődjénél több, mint 45%-kal kevesebb alkalommal látogatott más országokba. Éppen ezért érhették kritikák – nem a hibákért, sokkal inkább a meg nem próbált lehetőségekért, például az európai nagyhatalmak iraki szerepvállalás kapcsán történő meggyőzése esetében. Egyes kritikusok még tovább merészkednek: állításuk szerint Powellnek több hatása volt a politikára, amikor nem volt külügyminiszter (ide sorolják például a homoszexuálisokkal szembeni korlátozások melletti szilárd kiállását az amerikai hadseregben, Bill Clinton liberális kezdeményezései idején – a szerk.). Powell elégtelen meggyőzési offenzíváján keresztül olyan kulcsfontosságú kérdések felelősségét vetik a szemére kritikusai, mint az amerikai-francia viszony elhidegülése.

Mindent összegezve kijelenthető, hogy a csendes diplomácia a legtöbb esetben nem bizonyult alkalmasnak a jelenlegi washingtoni kormányzat célkitűzéseinek elérésére.