« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Felszabadított radikálisok
Freed Radicals
By John B. Judis
The New Republic Magazine, September 6, 2004


A Republikánus Párt elnöke, Ed Gillespie szerint „George W. Bush pártja sokkal több, mint Ronald Reagan pártja volt”. A párt kitörő lelkesedéssel fogadta az új helyzetértékelést. A Reagan és Bush között vont egyszerű párhuzam (például az adócsökkentések alapján) tény, hogy figyelmen kívül hagyja azt az igen jelentős különbséget, mely szerint Bush pártja sokkal konzervatívabb reagani elődjénél.


Az amerikai politikai pártok nem szeretnek európai típusú szervezeti mintákat követni. Az Egyesült Államokban párhuzamosan létezik a formális és informális vezetés és tagság több szintje, ahogyan elkülönülnek egymástól a helyi, állami és országos szerveződések és mozgalmak is. Amikor a Republikánus Párt Ronald Reagan idején országos vezetőket és koordinátorokat választott, a párt liberális szárnya erős hangsúlyt kapott, míg például a vallásos konzervatív vonal számos döntéshozatali centrumból kiszorult. Ugyanezen folyamatoknak éppen a fordítottját figyelhetjük meg George W. Bush pártjában. Sőt, nem csupán folyamatokról vagy tendenciákról beszélhetünk: ma egyszerűen a konzervatív, vallásos jobboldal jelenti a Republikánus Pártot.


Reagan GOP-ja egy platformra hozta a mérsékelt és erőskezű republikánusokat helyi és országos szinten egyaránt, a deficitről és külpolitikáról eltérően vélekedő déli és nyugati szenátorokat, az észak-keleti liberális republikánusokat. A mai Kongresszust ugyanakkor a keményvonalas konzervatívok uralják, elsősorban déli politikusokkal a főbb pozíciókban (Tom DeLay, Dennis Hastert, stb.). Ugyanígy a keményvonalasok uralják a kormányzat különböző szintjeinek vezetését, ide értve a minisztériumokat is (az előző ciklusban John Aschcroft, jelenleg továbbra is Donald Rumsfeld, Karl Rove, Dick Cheney, stb.). Mindennél beszédesebb, hogy az első Bush-ciklus legmérsékeltebb tagja Colin Powell volt, s - hosszú csaták után - ő is marginalizálódott mostanra.

Ezen különbségek egyik fő oka, hogy a Republikánus Párt földrajzi és politikai bázisa az 1994-es elnökválasztások óta döntően megváltozott. Reagan pártja elsősorban az Államok nyugati sávján (az ún. Sun Belt-en) alapult, és a tradicionálisan republikánus államokon, ugyanakkor jórészt bírta az ország többi részének támogatását is. 1980 és 1984 között Reagan sikerrel állította maga mellé a Nyugat és Közép-Nyugat minden államát, és számosat Észak-keletről is. Ez az előretörés azonban George H. Bush elnöksége alatt, 1994-re megfordult, és a GOP elvesztette több jelentős nyugati és Észak-keleti bázisát is, mi több, Floridát. 1994 óta a Republikánus Párt egyetlen nyugati államot sem tudott megnyerni az elnökválasztásokon, és Észak-Keleten is mindössze New Heampshire-t sikerült megtartaniuk.


Ezen területek elvesztése (visszanyerésük megkísérlése helyett) azt a reakciót váltotta ki a pártból, mely szerint annak sokkal erősebben kell támaszkodnia hagyományos déli (Deep South) bázisára. Bush győzni tudott 2000-ben, mert teljes egészében maga mögé állította a déli államokat. Ennek megfelelően a déli államok képviselői és szenátorai között a republikánus-demokrata arány drámaian az előbbi javára tolódott el. A pozíciókba (az elnököt és a frakcióvezetőt, valamint a házelnököt is beleértve) így egyre nagyobb százalékban kerültek déli konzervatív politikusok. Márpedig ezen folyamatok közvetlenül elvezetnek a jelenlegi amerikai kormányzati politikához, amelyekben vegytisztán érvényesül a hagyományos déli gazdasági individualizmus és a szociális konzervativizmus. Más ez, mint Barry Goldwater egykori, vagy Arnold Schwarzenegger és John McCain jelenlegi konzervativizmusa. A déli konzervativizmus a gazdaságban szélsőségesen liberális, a társadalmi kérdésekben szélsőségesen intoleráns. Megtalálhatjuk benne a kisvállalkozások erőskezű támogatásának, az anti-Wall Street retorikájának nyomait, a személyes üzlet iránti mindent felülíró bizalmat és tiszteletet. Ehhez hasonlóan a társadalmi kérdésekben a meleg-házasságok vagy az abortusz kategorikus elutasítását.


Az egyre szilárdabban konzervatív déli államok elköteleződése után a 2004-es elnökválasztásoktól kezdve borítékolható, hogy minden korábbinál nagyobb harc bontakozik majd ki a bizonytalan szavazók kegyeinek elnyeréséért Amerikában.









© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány