Mi történt valójában Terry Holttal? Az egyik percben még a Bush-Cheney ’04 kampány legismertebb szóvivője és médiaarca, a következő pillanatban pedig a szó szoros értelmében kihajózik az elmúlt évtizedek talán legfontosabb elnökválasztását megelőző Republikánus Nemzeti Konvencióról, hogy az utolsó két hónapot teljes homályban Ed Gilespie közeli társaként töltse el.

Motivációja valóban annyi lett volna, amit nem sokkal korábban fiatal republikánusoknak elejtett: „a média az emberiség szemétdombja!”? Esetleg személyes okokból távozott? Vagy a Bush-csapattal támadtak nézeteltérései? Sem ő, sem az elnöki kampány nem szolgált magyarázattal a furcsa történetre, s annak pontos okairól most, egy hónappal később sem tudhatunk biztosat.

Ezzel szemben közvetlen forrásból tudhatjuk, hogy kevés olyan politikai médiaszemélyiség akad ma az Egyesült Államokban, aki vissza tud emlékezni a jelenleginél (média-) barátságtalanabb Fehér Ház-i adminisztrációra. Úgy fest azonban, hogy ezt a lehetőséget a Kerry kampány képtelen kihasználni (ezen sejtésünket márpedig több, korábbi demokrata kampányszakértő is megerősítette). A demokrata kampány a független médiákban így elsősorban „bérelt”, karrierista kampánymunkásokon keresztül van jelen, akiknek személyes pályafutásuk érdekében jelent lehetőséget a részvétel. Ez a stratégia lemond ugyanakkor az egzisztenciálisan nem pártelkötelezett, ám (más alternatíva nem lévén) a demokraták felé jóindulatú tudósítók, újságírók és más médiaszemélyiségek tömegéről.

A hagyományos demokrata kampány megelégszik annyival, hogy a republikánusoknál nagyobb médiaszereplést csinál, de legalábbis többet mint amennyire az aktuális republikánus gépezetnek futja. Jobban tisztelik – ahogy mondják - a „nyomulásnál” a szakmaiságot, és semmi okunk nincs rá, hogy kételkedjünk ebben, lévén kampánypolitikájuk valóban ezt bizonyítja. Nem kívánnak az ún. „Bush World”-höz (az elmúlt években kiépült szilárdan republikánus/konzervatív elkötelezettségű médiatömb, pl. Fox News, Rush Limbaugh, stb. – a szerk.) hasonló, nyílt médiafoglalást véghezvinni. Ennek fő oka a ’90-es években egyre elterjedtebbé váló liberális média-elfogultság elmélet, amely a liberális nézetű híremberek és újságírók súlyos túltengését hangoztatja az amerikai médiában, és jelek szerint jelentős szimpátiavesztést eredményezhet a demokraták számára az egyszerűbb emberek körében.

A kékek egyik médiacsoporthoz sem húznak igazán (bár sokukhoz egy kevéssé), így egyikkel sem alakítottak ki bizalmi viszonyt – szemben a pirosakkal. Ennek hiánya a szükségszerűnél több félreértéshez vezet a párt és a médiavilág között, márpedig a dühös tudósítóknál nincs rosszabb egy elnökjelölti kampány számára.

Mindezt annak ellenére tapasztalhatjuk, hogy a média „negyedik hatalmi ág” szerepével és fontosságával az elmúlt években (és az idei kampányban is) éppen a demokraták tudtak nyíltan azonosulni, szemben a nyilvánosságnak túl sok jelentőséget nem tulajdonító republikánus. Fehér Házzal.