« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Együtt élni Amerikával
Living With America
By Timothy Garton Ash
Newsweek International, November 22, 2004


A következő négy (Bush-) év egy újabb lehetőség, hogy a világ kollektív pesszimizmus helyett végre lehetőséget formáljon az időből, méghozzá együtt Amerikával. A történelem ugyanis bármely hollywoodi akciófilmnél gyorsabban változik, s arra tanít, hogy aki alkalmazkodik ehhez, az lesz a valódi nyertes. Bár a világ jelentős része John F. Kerry győzelmében reménykedett (emlékszünk még egyáltalán rá?), Amerika többsége mégis George W. Bush mellett döntött az idén. Győzelmével szinte egy időben történt egy másik, legalább ennyire jelentős esemény is: meghalt Jasszer Arafat. Az elnök újraválasztását követően első tengerentúli vendégként a Fehér Házba érkező Tony Blair brit miniszterelnök így egy merőben új közeljövőről beszélgethetett az immár régi-új amerikai elnökkel. Bush szerint a béke a demokrácia terjedését eredményezheti a világon mindenütt, így Irakban és egy új palesztin államban is.

Lehet, hogy csupán egy elnök személyes hitéről vagy meggyőződéséről van szó. Azonban - bár sokan nagyon szerették volna - nem aludhattuk át a választások éjszakáját, hiszen a glóbusz egészét meghatározó választásról van szó, amely a Föld mind a 6,3 milliárd lakójának jövőjére hatással lesz. Mint ahogyan hatással lesz közeljövőnkre az, hogyan reagál az újabb Bush-ciklusra a világ két legöregebb demokráciája, az Egyesült Királyság és Franciaország. Első reakciójuk több mint beszédes: az elnökválasztásokat követő napokban Blair Washingtonba, míg Chirac Pekingbe látogatott el. A brit miniszterelnök viselkedéséből nyilvánvaló, hogy (ahogyan az ókori görögök a Római Birodalom irányába tették) Nagy-Britannia igyekszik továbbra is legfőbb szövetségese mellett maradni, miközben célja, hogy megalapozza ennek társadalmi és nemzetközi támogatottságát is. Esélyt kínál Blair terveinek megvalósítására a 2005-ös brit G8-elnökség, majd az Európai Unió soros elnöki tisztsége is.

Jacques Chirac stratégiája természetesen merőben eltér ettől. A francia elnök nyilatkozatai egyrészt változatlanok: "Európának és Amerikának napjainkban minden eddiginél inkább szüksége van egymásra". Másrészt Chirac ez alatt nem mást ért, mint hogy az Európai Uniót akár középtávon az amerikai szuperhatalom riválisává kell tenni. Multipoláris világ kell, amelyben az Egyesült Államok mellett megjelenik Európa, s később Kína is, mint a hatalmi egyensúly kulcsszereplői. Ennek megfelelően erősíti Franciaország a távol-keleti or szághoz fűződő kapcsolatait, utal finoman a vele szemben fennálló fegyverembargó esetleges feloldására stb. (miközben a francia demokrácia igyekszik hangsúlyozni tökéletes ellentétességét a kínai totalitarizmussal). Kínának természetesen nincs ellenére a multipoláris világ víziója, mi több: saját céljának is tekinti. A történelem fintora: az 1970-es években (Kissinger révén) az Egyesült Államok játszotta ki elismerésre méltó érzékkel a Kína-kártyát a Szovjetunióval szemben, s most Kína igyekszik hasonló cselt alkalmazni az Európa-kártya kihasználásával az Egyesült Államokkal szemben. Peking persze nem áll meg Párizsnál: a kínai külügyminiszter nemrég Teheránban sem késlekedett nyilvánvalóvá tenni, ma már hazája is igényt tart érdekeinek globális - s akár konfrontatív - képviseletére. Összességében elmondható: a világ országainak többsége sohasem volt ennyire barátságtalan az Egyesült Államokkal folytatott viszonyában, mint napjainkban.

Rengeteg az ellentmondás, s legalább annyi a megválaszolandó kérdés. Melyik minta az, amely érdemes rá, hogy a világ országai kövessék? A "békepárti" európai, avagy az öreg kontinensen legtöbbször csak "kaszinókapitalistának" tartott amerikai? Véleményem szerint Tony Blair politikájában találhatjuk a legmegfelelőbb példát, azonban nem kizárólag és nem teljes egészében: Európának egy háromnegyed részben blairi, negyedrészben pedig chiraci, ún. "Blairac" politikát kell kialakítania a valódi előrelépéshez. Miért és hogyan? Én a következőképpen képzelem.

Chirac EU-víziói mindenekelőtt irreálisak, az európai integráció sohasem lesz az Egyesült Államok riválisa - hatalmi tekintetben legalábbis biztosan nem. Ennek alapvetően két oka van: egyrészt a tömeges EUszkepticizmus (például Angliában vagy Lengyelországban), valamint az euroatlanti hagyományok az unión belül számtalan országban. Blair ezzel szemben helyesen ismeri fel, hogy az USA a világ jelenlegi egyetlen szuperhatalma, amelyhez Európa nem viszonyulhat pusztán "vele vagy nélküle" alapon. Hasonlóan helyes az a következtetése is, hogy az arab világ (így Irak) demokratizálása hosszú távon kollektív nyugati érdek, nem csupán az Egyesült Államokhoz köthető vágyálom. Például Franciaország nem így gondolkodik: bár az elnök nyilatkozataiban támogatja Törökország felvételét az Európai Unióba, pártjában vérre menő viták dúlnak, s az elutasító álláspont látszik egyértelmű győztesnek Ankarával szemben. Ugyanakkor tagadhatatlan: a transzatlanti kapcsolatokban áramló francia hűvösség szükséges is. Egyrészt hogy a nemzetközi párbeszédben féket jelentsen az olykor valóban messzire menő amerikai nemzeti érdekérvényesítéssel szemben, másrészt pedig Európa megerősödése érdekében, hogy az öreg kontinens valóban alkalmassá váljon saját, önálló szerep betöltésére. Azonban semmi esetre sem szemben az Egyesült Államokkal. Ellenkezőleg: szövetségben azzal.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány