« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Előretekintő partnerség
A Forward-Looking Partnership
NATO and the Future of Alliances
By By Robert E. Hunter (Senior Adviser to the RAND Corporation)
Foreign Affairs, September/October 2004


A hidegháború vége, s részben szeptember 11. óta az Egyesült Államokat nemzetközi szövetségesi rendszerének felülvizsgálata foglalja le. A szkeptikusok kérdése az, a hagyományos kapcsolatok és a tradicionális partnerek vajon valóban segíthetnek-e az Egyesült Államoknak a jelenlegi kihívásaival történő küzdelemben? A tradicionális rendszerek támogatói pedig kizárólag a már bevált kapcsolati hálóban látják a világ stabilitásának garanciáit. Ez a vita próbára teszi az USA teles nemzetközi szövetségesi rendszerét, ám különösen a transzatlanti kapcsolatokat.

A NATO hosszú ideje többet jelent az atlanti kapcsolatok egyetlen rész-összetevőjénél. Nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy nagyrészt egy ma már letűnt európai hatalmi egyensúlyon alapult, intézményrendszerét és katonai képességeit jócskán kikezdte az idő. Az Egyesült Államok ma kísérleti külpolitikát folytat: a Bush kormány hosszú ideje nem látott hatalomcentralizációja valamint az a tény, hogy az USA ma egyedülálló geopolitikai hatalom, önálló szerepvállalásra sarkallja a washingtoni vezetést. Ez ugyanakkor kiváltja az amerikai civil véleményformálók széleskörű kritikáját, akik nem értenek egyet a „megcsinálhatjuk, mert mi képesek vagyunk megcsinálni” felfogással. Véleményük szerint az unilateralizmus árát közvetetten az amerikai polgárok fizetik meg.

A kérdés ma az, hogy az Egyesült Államok jelenlétének legjelentősebb színterein –ide értve a elsősorban a Közel-Keletet- milyen érvek szólnak a NATO, s milyenek az ún. „hajlandók koalíciója” mellett. Utóbbi egyértelműen nagyobb hajlékonysággal bír a szövetség méreteit és karakterét illetően. Ugyanakkor a NATO keretei, ahogyan az már bebizonyosodott, előnyt jelentenek a nem egymással szemben, hanem a közös célok érdekében tett erőfeszítések véghezvitelében. Washingtonnak óvatosan kell felmérnie, ki meddig hajlandó elmenni pusztán a harmonikus szövetségesi viszony fenntartása érdekében – különösen akkor, amikor számos európai hatalom élesen szembehelyezkedik az Egyesült Államok egyes külföldi szerepvállalásával. Az USÁ-nak meg kell értenie az Észak-Atlanti Szerződés ötödik cikkelyének jelentőségét („mindenki mindenkiért”), s tudnia kell, hogy ezzel az európai politika egyik fontos olvasztótégelyét tartja a kezében. Ha az Egyesült Államok nem lát tovább aktuális szerepvállalásainál és a közeljövő érdekeinél, pénzét és politikájának belföldi támogatottságát is elveszíti.

Európa támogatásának megőrzése ezer szállal kapcsolódik a Közel-Kelethez. Világos, hogy az öreg kontinens sziklaszilárdan ellenzi Irán megtámadását, melytől több európai ország kőolajszükségletének kielégítése függ. Európa számára nem hátrány, ha Irán bizonyos ellensúlyt képez a térségben az Egyesült Államokkal szemben. A Közel-Kelet másik kulcsa az izraeli-palesztin konfliktus. A legtöbb európai hatalom számára a stabilitás és a béke megteremtése alapvető érdek, méghozzá aktív európai szerepvállalással a jövő elkerülhetetlen muszlim-európai párbeszédének sikere érdekében. Mivel Európa így kizárólag a tárgyalásos úton történő rendezésben érdekelt, ismét szembekerül a látszólag arrogánsabb és elkötelezettebb Egyesült Államokkal. Az Európai Unió a múlt évben elfogadta a legnagyobb biztonsági kihívások listáját: a terrorizmus, a regionális konfliktusok és a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozását. Az USÁ-nak lehetséges kapcsolódnia ezekhez a kihívásokhoz Európával. Washington ma már nem változtathat az iraki háborún, ám annál inkább a következő évtizedek Közel-Kelet politikáján.

Európa és Amerika célravezető, az aktuális ügyek feletti szövetségét a NATO teremtheti meg. Európa részéről a jelenleginél jóval erőteljesebb katonai modernizációval, melynek hiánya a mai missziókban, így Afganisztánban is fájó sebet jelent. Utóbbi helyszín ennek a jövőbeni együttműködésnek a próbája lehet, amely mindkét oldalon új hozzáállást és a hidegháború utáni évtizedet követően újra együttműködő-készséget igényel. Új munkamegosztásra van szükség az Észak-Atlanti Szervezetben, és a feladatokat Európán belül is tisztázni kell. A NATO a világ demokratikus államainak legerőteljesebb összefogását jelentheti. Nem csupán olyan katonai együttműködésekben, mint a Közel-Keleti konfliktus vagy Afganisztán, de mindezek és a terror ellenes küzdelem nem-katonai feladatköreiben is. Csak a NATO modernizációja emelheti minőségileg is új szintre az Egyesült Államok és Európa kapcsolatait. Az USÁ-nak le kell mondania az „egyedül, ha egyedül is megy” elvről az „egyedül, de csak ha muszáj” álláspont irányába.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány