Jelenleg azzal vagyunk elfoglalva, milyen konkrét célkitűzésekkel teremthetünk új világrendet, mint a Föld hatalmasai.

Az afganisztáni vagy az iraki háború csupán egyetlen fejezete annak az erőfeszítésnek, mely a demokrácia terjesztését tartja hivatásának. Ez az ideológia azonban nemcsak fantasztikus, de rendkívül veszélyes is. A gondolat, hogy a nyugati típusú berendezkedés standarddá válhat a világban, hogy sikeres lehet mindenütt, hogy ez a megfelelő válasz korunk nemzetközi dilemmáira és az út a békéhez, hatalmas tévedés. A demokrácia –helyesen- népszerű dolog a világban. Ám számos más tulajdonsága egyértelművé teszi, hogy veszélyes és illuzórikus hinni abban, hogy háborús erőkkel a rendszer mindenütt megvalósítható.

Az elméletet alátámasztó globalizációs trend arra utal, hogy a hétköznapi életben mindenhol egyetlen mintakép érvényesülése várható. Akkor miért ne történhetne ez meg a politikai rendszerrel, intézményekkel is? Azért, mert az elmélet alábecsüli a világ összetettségét.

A Balkánon történtek rámutattak, hogy a zűrzavar és humanitárius katasztrófák sújtotta területek beavatkozást igényelnek, erős és stabil államok felől. Tényleges globális kormányzás hiányában néhány humanitárius támogatja az Egyesült Államok ilyen vonatkozásban is egyedülálló hatalmát. Ám mindig akad, aki gyanakvóan szemléli, amikor katonai erők kegyeletet követelnek áldozataik számára és ugyanennek az ellenkezőjét a legyőzött gyengével szemben. Egy más szempont pedig talán ennél is fontosabb: az Egyesült Államok kezdettől fogva a megalománia és a messianizmus kombinációja, melyek forradalmi gyökereiből erednek. A mai Egyesült Államok meg van győződve róla szociális rendszerének fensőbbségében és 1989 óta –a történelem legnagyobb birodalmak közti harcának befejezése után- nem látja lehetőségeinek és jogainak határvonalát. Mint egykor Woodrow Wilson (aki saját idejében bukásra volt ítélve), a mai ideológiák is egy általánosan átvehető modellről szólnak: a törvény, a liberális szabadságjogok, a versengő magántőke és a szabad választások kombinációjáról. Egyszóval: a „free society”-ről.

Ez az ideológia nem más, mint naiv fütyörészés a sötétben. Bár a nagy hatalommal bíró államok nemzetközi cselekedeteinek elvben lehetnek helyes morális és politikai céljai, ám pusztán a logika nem biztosít univerzális jogokat. Minden állam elsősorban saját nemzeti érdekeit kezeli prioritásként. Ha már hatalommal bírnak, hajlamosak fölmenteni magukat a tudattól, minek köszönhetően váltak hatalmassá. Mindez pedig fokozottan igaz, ha úgy gondolják, maga Isten is az ő oldalukon áll. A „jó” és „gonosz” hatalmak együtt barbarizálják korunkat. A demokrácia terjesztéséért folytatott kampány nem lehet sikeres. A 20. Század a bizonyíték rá, hogy egyes államok nem képesek saját ízlésük szerint formálni világot természetes történelmi átalakulások nélkül. Nem válthatnak ki szociális, társadalmi átalakulást pusztán az intézmények megreformálásával. Demokratikus nemzetállamok esetében ez nem okoz gondot, ám mindenfajta társadalmi konszenzus hiányában és az egyes emberek szuverenitása nélkül nincs legitimációja, nincs értelme sem a felszíni próbálkozásoknak. Ha a társadalmi konszenzus hiánycikk, a demokrácia bizonytalanságra épül. Erre nem csupán Irak, de akár az Európai Uniós is tökéletes példa. Demokratikus deficittel küzd s parlamentje előtt nincs jövőkép, hiszen nem létezik maga az „európai ember” sem. Nem véletlenül maradt 50% alatt a részvétel az európai választásokon az idén. Európa ma egy funkcionális entitás, amely azonban nem bír a lakosság valódi támogatásával.

Kis érdekcsoportok döntéshozatala nagy tömegek fölött nem áll túl távol attól, mintha az lenne a cél, hogy kiiktassuk a demokratikus államberendezkedéseket.