A gonosz a rugalmasságáról híres.

Peter Singer filozófus legutóbbi könyvében (The President of Good & Evil: The Ethics of George W. Bush) rámutat: az elnök a legkonzervatívabb protestáns gondolkodás örököse. Mindenesetre jó példa arra, milyen nehéz is a gonosz alakját egyszer s mindenkorra száműzni a politikából. Bush elnökségének kezdetén a „bajkeverők” szót az akkor új adminisztráció giccses mivoltára ironikusan értelmezték. Ma G.W. Bush halálosan komoly tartalommal használja ugyanezt Irán, Irak és Észak-Korea ellen („a gonosz tengelye”). Mi ezzel a gond?

Miért érezhetjük kényelmetlenül magunkat, amikor az elnök a gonoszról beszél? Mert ideológiája egyrészt veszélyes, másrészt a jelenlegi geopolitikai és gazdasági környezetben átlátszó manipulációnak tetszik. Bush gonosz-képe morális relativizmus, hiszen a gonosz számos esetben szolgálhatja a jó ügyének előrevitelét. És egyáltalán: mi van, ha a világ nem ilyen egyszerű? Ha nem pusztán jó és rossz küzdelméből áll? Mi van, ha Irán, Irak és Észak-Korea egymástól gyökeresen eltérő jellegű problémák?

Ha nyitva hagyjuk ezeket a lehetőségeket, akkor is elégedetten kísérhetjük figyelemmel egy félelmetes diktátor országában a nemzetközi fegyverzetellenőrök munkáját. Ha azonban hiszünk benne, hogy ez a diktátor nemcsak rossz de gonosz is, elintézhetjük az egészet annyival: bármi áron muszáj lerohanni azt az országot. Az ördöggel ugyanis nem lehet üzletet kötni. Így aztán, ha minden terroristát valódi gonosznak bélyegzünk, elveszítjük a késztetést, hogy nyugtalanítsanak a társadalom, a leszakadott rétegek közötti igazságtalanságok –amelyek a terrorizmust szülik. S tudjuk: mindezen politika a terroristák számának növekedéséhez vezet.

A „gonosztevőket” saját környezetükben kell megvizsgálnunk, s hasonlóan a terrorizmust is helyszínről helyszínre. A gonosznak ez a koncepciója egy derűs önvizsgálathoz is vezethet. Éberré tehet bennünket mint morális mérce, politikai, személyes vagy ideológiai rendszerünkkel szemben.