« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Vesztünkbe rohanunk
Riding for a Fall
By Peter G. Peterson
Foreign Affairs, September/October 2004


George W. Bush az Egyesült Államok legnagyobb biztonsági kihívásának nevezte a terrorizmust a második világháború óta. Kijelentette, hogy a terror ellen vívott harc évekig, évtizedekig tart majd, s nem hetekig vagy hónapokig. A legtöbb amerikai pedig egyetért ezen kijelentésekkel. Ám mi lesz mindennek az ára, s hogyan fizeti majd azt ki az Egyesült Államok?

Borús képet fest a nemzet jövőjéről a gazdasági helyzet, hiszen az USA ma nagyobb mértékben függ külföldi befektetőktől, mint valaha. A fejlődő világ pedig rohamos ütemben hozza be lemaradását a közelmúlt egyeduralkodójával szemben. Napjainkban kezd kirajzolódni egy hosszú távon fennálló szakadék a gazdasági és a nemzeti biztonsági stratégiák, de a ma és a holnap adófizetőinek helyzete között is.


Az első kihívás: a terrorellenes harc

2003 szeptemberében George W. Bush 87 milliárd dollárnyi rendkívüli támogatást eszközölt az iraki háború finanszírozására. A háború napi költségei és a veszteségek pótlása minden eddigi elképzelésnél magasabb költségeket ró az államra. Az Egyesült Államok történetének jó részében a (külterületen folytatott) háborúk jelentős munkahelyteremtő hatással bírtak a nemzetgazdaságra. Ezúttal azonban már professzionális high-tech rendszerek végzik el a hazai feladatokat, így erről az előnyről is lemondatott minket a történelem.

Ezenfelül szeptember 11-et követően az USA hadereje jelentős összegeket volt kénytelen költeni az előző időszakból fennmaradt gyengeségekre, mint a konfliktushelyzetekre történő lassú reagálás vagy a nem megszokott helyzetekbeni tapasztalatlanság. Márpedig ezen problémák teljes és végleges kiküszöbölése igen nagy feladatot jelent.

A fegyverbeszerzés költségei a következő években meghaladják a Reagan-adminisztráció alatti hasonló mutatókat. Kiemelt költség a már-már science fiction jellegű újgenerációs fegyverek kifejlesztése („Objective force”). Bár a Bush-kormányzat elviselhető és biztosítható költségeknek nevezi mindezt, a legtöbb költségvetési szakértő szerint a jelenlegi elnöki adminisztráció nagymértékben alábecsüli a terror ellen folytatott háború jövőbeni költségeit.


A második kihívás: leszálló ágban a gazdaság

Az Egyesült Államok ma körülbelül 540 milliárd dollár kölcsönt vesz fel évente a világ többi részétől a költségvetési deficit finanszírozására. Ez a példátlan összeg a legkülönbözőbb formákban ölt testet a külföldi kézbe kerülő részvényektől az ingatlanokig. Ez a folyamat ma már kóros jelleget ölt, és elképzelhetetlen adósságállományt halmoz föl más országokkal szemben, melynek felelősségét az Egyesült Államok polgárai kénytelenek viselni. Ha minden így marad, a külföldi befektetések elnyelik az USA-ban termelődő összes nyereséget, melyet természetszerűleg a saját hasznukra fordítanak. Ezt követően az amerikaiak szükségleteiktől függetlenül kénytelenek lesznek nélkülözni a hitellehetőségeiket. A dolgozó amerikaiaknak mindenekelőtt munkalehetőségre van szükségük kevesebb központi szabályozással. Ennél ugyanis nem létezik jobb út a gazdaság belülről történő stabilizálására és fokozatos emelkedő pályára állítására. Meg kell teremteni a dollár megerősödésének alapfeltételeit.


A harmadik globális kihívás: demográfia, partnerségi viszonyok

Generációkon át az Egyesült Államok megbízott a fejlődő országok segítőkészségében a közös érdekek érvényesülése érdekében. Ilyen volt a demokrácia intézményének védelme, vagy a szegény országok gazdaságának irányításában való segítségnyújtás. A mai washingtoni adminisztráció továbbra is táplálja ezt a bizalmat, nem utolsósorban azért, hogy segítséget kapjon globális terveinek megvalósításához – mint a terrorellenes küzdelem vagy a költségvetési deficit finanszírozása.

A jövőben ez a bizalom hanyatlani fog, elsősorban más országok abszolút alkalmatlansága nyomán. Ennek főbb okai a lobbanékonyság és az álláspontok változékonysága, valamint a gyors demográfiai növekedés, amely hozzájárulhat a korábban vártnál gyorsabb fejlődéshez az eddig elmaradottként kezelt országokban (a demográfiai növekedés az USA-ra jóval kevésbé jellemző, annál inkább szükséges lenne egy átfogó nyugdíjrendszerreform kidolgozása). Mivel az USA a jövőben kevésbé számíthat partnereire, nem kerülheti el egy hosszú távú fiskális stratégia kidolgozását. Feleletet kell adni az előző két pontban kifejtett problémákra, melyek a közeljövőt terhelik. Mint ahogyan arról is dönteni kell, milyen formában látja megvalósíthatónak az Egyesült Államok politikai elitje a globális vezető szerep betöltését a következőkben.

Gazdasági téren érdemes levonni a tapasztalatokat az európai közelmúltból. Bár az államháztartási megtakarítások a tengerentúlon magasabbak, nincsenek összhangban a jövedelmekkel. Nem véletlen, hogy Párizsban, Berlinben és Rómában egymást érik a változást követelő tüntetések. A kölcsönös tapasztalatok átadása minden bizonnyal hangsúlyosabb szerepet kap a jövőben, mint az ezt megelőző évtizedekben.

A megannyi ellentmondás között egyetlen demokratikus valóság látszik kirajzolódni. Mégpedig az, hogy senki sem helyettesítheti az Egyesült Államok globális vezető szerepét. Senki sem tudná finanszírozni ugyanis ennek a szerepnek a költségeit, melyeket egy vezető hatalom kénytelen elfogadni. A vezető hatalomnak kontinenseken átívelő terveket kell kidolgoznia (de legalábbis minden eszközt meg kell adnia azok létrejöttéhez).

A vezetőt kell, hogy jellemezze a türelmesség, a nagyobb elkötelezettség a prakticizmus felé. A bel- és nemzetközi gazdaság számára pedig végre hosszú távú tervek szükségesek, melyek minél szélesebb körben alkalmazhatóak. Ezek a hosszú távú tervek segíthetik elő ugyanis azt a párbeszédet, amelytől az Egyesült Államok jövőjének megalapozását remélheti.





© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány