A feladat, hogy a végzett hallgatók megfelelő arányát a tanári pálya felé irányítsuk és tovább képezzük őket, ma rendkívül nagy problémát jelent a brit kormány számára.

Az 1980-as évek elejétől a felsőoktatásba felvett hallgatók száma rapid gyorsasággal emelkedett. Ennek ellenére a végzettek elhelyezkedési tendenciái miatt a diplomás tanárok számában jelenleg hiány lép fel. Nem véletlen tehát, hogy a munkaerő képzése és megtartása a tanári, s különösen az állami alkalmazású oktatói pályán napjaink politikai figyelmének egyik középpontjában áll.

Az okokat nyilvánvalóan a javadalmazás kérdésében kell keresnünk. Ha szemügyre vesszük a hivatásos oktatók javadalmazásának rendszerét, nagyrészt érthetővé válik a fiatalok kedvetlensége. Nem meglepetés, sőt köztudott: az elmúlt negyven esztendőben a tanári munkakör javadalmazása volt szinte az egyetlen (közalkalmazotti), amely nem nőtt jelentős mértékben.

Emellett a tanári pálya ’kifizetődése’ függ a nemtől is: a férfiak ugyanazért a tanári munkakörért legtöbbször kevesebbet kapnak, mint a nők (ez egyébként évtizedeken át éppen fordított felállásban volt jellemző). Mára már a tanárok jelentős többsége nő, ami a brit történelemi tapasztalatok alapján mindenképpen új fejlemény.

Csupán ennek az egy differenciának köszönhetően az oktatói karrier jelentősen vesztett versenyképességéből az elmúlt évek alatt. Csupán erősíti a tendenciát, hogy az aktív tanárok közül is egyre nagyobb számban hagynak fel eredeti szakmájukkal, s fejezik be a tanítást más lehetőségek után nézve.

Rendkívül fontos, hogy az egyetemi oktatók az arra hajló és érdemes hallgatókat az eddiginél jobban ösztönözzék a tanári pályára – hiszen a foglalkozásról szóló döntés a legtöbb esetben az egyetemi évek alatt születik meg a diákok fejében.