1994-ben a Republikánus Párt drámai mértékben növelte befolyását a kormányzók mezőnyében, a helyi kormányzatokban és hivatalokban. Országos szinten ekkor erősödött meg az az irányzat, amely a gyökeresen szembeállította magát a jóléti állam (pl. betegellátás) koncepciójával. A folyamat hosszabb távú eredményeként került Bush és csapata is az Ovális Irodába.

Bush toleráns konzervatívként pályázott az elnöki székre, akkor még alig-alig említve meg a jóléti állam koncepcióját – bármilyen összefüggésben is. 2002 óta az egykor még republikánusok által menedzselt és Bill Clinton által 1996-ban aláírt jóléti reform törvényt ugyan megújították, ám a valóságban semmiféle fejlemény nem valósult meg vele.

Az amerikai politika egyik legfurcsább és legellentmondásosabb fejezetéről van szó. Évtizedeken át a jóléti programok különleges helyen szerepeltek a politikai közbeszédben. 1994-ig az állami büdzsé két legnagyobb tétele közé sorolhattuk, azok közé a programok közé, amelyeket az átmeneti gazdasági nehézségek sohasem érinthettek. Olyan célt jelentett, amely képes volt egy platformra hozni a politikai ellenfeleket: a szegénység elleni küzdelmet. Az újkonzervatív térnyerés azonban rengeteg mindent megváltoztatott. Racionális indokot nemigen találhatunk minderre, ha figyelembe vesszük, hogy az ezredforduló éveiben minden korábbi mértéket meghaladta a szegénységi küszöb alatt élő amerikaiak száma, és minden korábbinál többen veszítették el egészségügyi ellátáshoz való hozzáférhetőségüket.

A jóléti program azért kerülhetett hosszú időn át a közéleti párbeszédek legfontosabb témái közé, mert már az 1930-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a kisméretű szociális rendszerek nem teszik lehetővé széles tömegek lehetőségeinek javítását. Az 1980-as években – harvardi közgazdászok által – kidolgozásra került az a konkrét tervezet, amely aztán ’92-re Bill Clinton szociális-egészségügyi programjának is fontos részévé vált. Azonban az ellenzők és főként a szkeptikusok tábora jelentősen nagyobb volt a kockázatokat is elfogadni tudó reformerekénél, így a program sohasem valósult meg.

A legtöbb kutatás szerint az egészségügyi/szociális ellátást érintő reformtervek kritikusai igen kis mértékben, vagy egyáltalán nem veszik figyelembe a tényeket, az innováció szükségességét. Talán meglepő, de az átfogó reformot ellenző tábornak fontos része maga a sajtó is. A szakújságírók ódzkodnak a reformtól, és többségük osztja a jobboldal heves ellenérzéseit. Ennek talán legfőbb oka az, hogy ugyanannak az elitnek a részei, amely nem érintkezik a társadalom szükségben élő rétegeivel, az egészségügyi és szociális ellátás hiányát megszenvedőkkel. A médiaelit és a hagyományosan jómódú jobboldal burokban él, ez nem új jelenség. Ám ennek a kulcsfontosságú szakpolitikának az esetében talán kritikusabb, mint bármely más téren.

A hagyományos amerikai kormányzat ugyanis minden más nemzetnél kevesebbet tesz a szegény rétegek felemeléséért. Ezért növekszik a szegénységi küszöb alatt élők száma évről évre úgy, hogy a reformnak még csak esélye sincs Washingtonban.