Paul O’Neill, a jelenlegi kormányzat egykori pénzügyminisztere minden bizonnyal bír némi rálátással a Bush-adminisztráció szándékait illetően. És elmondja, hogy a kormány semmilyen lehetőséget nem hagy ki a módos rétegeknek kedvező adócsökkentésre – legyen az a legkisebb indok, a legapróbb lehetőség akár. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy maga az elnök környezeténél jóval inkább hajlandó a párbeszédre az adózást érintő lényegi kérdésekről, szemben legbefolyásosabb tanácsadóival, Karl Roveval, Lawrence Lindseyyel és Glenn Hubbarddal.

Bush annak idején rákérdezett tanácsadóinál: valóban a legtöbb ember előnyére válik, ha eltöröljük a kétszeres osztalékadót? Az emberei azonban perceken belül meggyőzték, és az elnök következő mondata már úgy hangzott: „igen, ezen kell dolgoznunk”. Ha eleinte voltak is kételyei, Rove és Hubbard hamar elnyomták azokat.

Mindennek ellenére vitathatatlan tény, hogy Bush (legalább) két területen a legkeményebb konzervatív tábor képviselője: ez a két terület a Közel-Kelet és az adótörvények. A problémát az jelenti, hogy az elnök minden pillanatban nyitott egy megkapó logikai vonalvezetésre, s ilyet hallva meglehetősen könnyen meggyőzhető. Kivált, ha az mellőzi a bonyolult csavarokat. Saját elképzeléseiben Bush egy dráma örökké kitárulkozó, mindig őszinte főszereplője. Hősalakban látja magát, aki egyrészről könyörületes és igazságos, másrészt merész, elveket valló és határozott is. Ennek következtében tehát minden olyan politikát támogat, amely ezt a képet tovább erősítheti. Busht éppen ez teszi vonzóvá a mindennapi Amerika számára, és nehezen elviselhetővé a washingtoni kékgallérosok között. Intézkedései az adócsökkentésektől Irak lerohanásáig ugyanennyire relatívak: egy szempontból jó célt szolgálnak, más szempontból katasztrofális megoldások.

Nem kerülhetjük ki azonban azt a tényt, hogy a Bush kormányzat jobban megjutalmazta az amerikai társadalom gazdag rétegeit, mint korábban bárki a történelemben – s ez komoly ideologikus háttérre vall. Furcsa, de elnöksége előtt Bush sohasem volt tipikus ideologista politikus. Korai politikai munkásságában inkább volt operatív láncszem, mint kampányaktivista. Családjában hosszú ideig bátyja, Jeb ideologikus világlátásának fő kritikusaként tartották számon. Sőt, apja naplójegyzetei szerint fiatalabb korában éppen azért jósoltak neki nagy jövőt, mert távol tartotta magát az ideológiák folyamától.

Jelenlegi figurájának megértése így aztán nem könnyű. Az egyik kulcsmozzanat minden bizonnyal az 1994-es kampánya volt. Akkori legtöbbet emlegetett kérdéskörei közül (oktatás, jólét, igazságügy, stb.) egyik sem volt tipikus ideológiákkal megfertőzött terep. Mégis ekkor jelentkezett először ideológiai alapon való megközelítésükkel. Hogy miért ekkor, talán örökre rejtély marad. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy korábban soha nem érte annyi politikai behatás, mint elnöksége évei alatt. Már első igazán jelentős nemzetközi tárgyalásain, a 2001-es USA-Oroszország csúcson új arcát mutatta, amikor az előre meghatározott napirendtől eltérve saját kénye-kedve szerint vetette fel a témákat. Condoleezza Rice ugyanis azt mondta neki a megbeszéléseket megelőzően, hogy „az oroszok csak az erőből értenek”. Amikor mégis saját spontaneitásának engedett teret, rögtönzött meghívást eszközölt Putyin felé crawfordi farmjára, és kijelentette: megtalálta vele a hangot. Két viselkedésformája között a kontraszt igen szembetűnő.

Bushnak létezik saját víziója. Azonban esetében nem egy vizionált dologról, fogalomról van szó – hanem földközeli vízióról. Képes realista politikát folytatni, ám nem mentesen vízióktól, mert csak olyanok hatására képes erre, akiket másoknál jóval többre tart (Putyin, Blair, Tommy Franks, stb.). Ezzel tisztában vannak közvetlen munkatársai is, és az elnökkel való találkozóikat ennek megfelelően ’koreografálják’. Így Bush – valljuk be – a manipuláció tökéletes alanyává válik politikában és nemzetbiztonságban, pénzügyekben és a titkosszolgálatok terén egyaránt. Különösen problematikus lehet ez egy jelenlegihez hasonló háborús helyzetben.

George W. Bush nem az első elnök, aki egyszerű vonalvezetésekre fűzi fel politikáját, legyen szó bel-, de legfőképp külpolitikáról. Reagan igen hasonlóan gondolkodott: morális üzenetekben, drámában, hősiességben. Elnöksége azonban Bushénál jóval kevésbé volt kísérteties, mert nem alig ismert tanácsadók köre sejlett fel döntései mögött, hanem az elnök személyes ideológiája. Ha kérdezték, Reagan maga jóval több konkrét információval volt képes alátámasztani politikáját, mint amennyiről Bush valaha is álmodhat. Mindez azonban csak a külvilág számára nyugtalanító, Bush és köre fejében a lényeg egészen mást jelent.