A 2004-es év talán legjelentősebb változása a konzervatívok földcsuszamlásszerű, stratégiai győzelme a Kongresszusban. A legszemléletesebb alighanem Tom Daschle szenátor elképesztően váratlan veresége Dél-Dakotában, a fiatal republikánus John Thune-tól. Előzetes reményeikkel ellentétben tehát a demokraták 2006 előtt már nem számolhatják fel a konzervatív dominanciát a Házban és a Szenátusban.

Az eredmény egyszerű okok miatt nevezhető döntő jelentőségűnek. A most megszületett (kibővült) igen jelentős többségével megszűnik a motiváció a kompromisszumkeresésre.

„Ha a republikánusok mindent keresztülvihetnek, amit akarnak, ugyan miért kérdeznék meg a demokratákat?” – veti fel (minden bizonnyal jogosan) a kérdést egy washingtoni szakértő.

Napjaink republikánus forradalmának kulcsfigurái szinte kivétel nélkül a ’90-es évek közepén, újhullámként érkeztek Washingtonba. A folyamat eredményeként a kiegyensúlyozottságát oly sokáig őrző Kongresszus egyértelműen jobbra tolódott. A republikánus többség tehát nem új, csupán a méretei azok. A Képviselőházban némileg biztatóbb a helyzet a demokratákra nézve, olyan új győzelmek okán, mint John Breaux louisianai, vagy Bob Graham floridai sikere.

A Szenátus már inkább problémás övezet a demokraták számára. Itt a republikánusok négy hellyel növelni tudták többségüket. A demokraták a helyzet nehézségének megfelelő, új szenátusi vezért választottak (a nagy vesztes Tom Daschle helyére) Harry Reid személyében. Ettől azonban nem várható harciasabb demokratikus fellépés, ugyanis a választások a demokraták centrista szárnyát erősítették meg.

Lesújtó szereplésük ellenére a Demokrata Párt elkönyvelhetett egy igazán jelentős sikert, Barack Obama személyében. Obama a Szenátus első afro-amerikai tagja Illinoisból. Népszerűsége a Demokrata Pártban valamiféle rock sztáréra emlékeztet, és egyedüliként képes reményt keltő fellépésre a pártban. Hiszen azért a kongresszus mégiscsak és nagy többséggel jobboldali (lett).