Sokszor mondjuk, a munkánk elárulja, kik vagyunk. Nem véletlen tehát, ha az elnökválasztás évében a gazdasággal foglalkozó elmélkedések fókuszában a munkahelyeket és a bevételeket találjuk.

Kezdjük a nyilvánvalóval: az Amerikai Egyesült Államok számára a növekedés jelenti a normális, megszokott állapotot. Az elmúlt 25 esztendőben, átmeneti és rövid távú recesszióktól eltekintve az amerikai gazdaság minden időben rendelkezett megfelelő munkakínálattal az új munkavállalóknak és a munkahelyet változtatóknak egyaránt.

A hajlékonyság jelensége a gazdaságban nem jelenti a munkahelyteremtés ellenségét. A hajlékonyság hozzásegíti a gazdaságot egy produktívabb növekedési görbéhez – több outputtal változatlan mértékű input mellett.

1979 óta az Egyesült Államok termelékenysége 67%-kal nőtt, amely 40 millió új munkahelyet jelent. Bár számos munkahely szűnt meg a nemzetközi verseny részeként átvett új vásárlási és üzleti minták meghonosodása által, az új vállalatok és új iparágak a megszűnteknél jóval több új munkahelyet tudtak teremteni.

John Kerrynek igaza van, amikor az átlagos amerikai család anyagi helyzetének stagnálásáról beszél. Ám az Economic Policy Institute kutatása rámutat: ez csupán a nemzetgazdaság újjáéledő fázisának tudhatók be – amikor a makrogazdasági növekedésnek még hónapokra van szüksége ahhoz, hogy a családi költségvetésben is érzékelhetővé váljon. Más kutatások azt is jelzik, hogy a Kerry által Bush gazdaságpolitikájának veszteseiként kommunikált középosztály fogyasztási kedve 2001 és 2002 között 2%-kal növekedett (ezzel immár 10%-kal magasabb ez az arány, mint 1984-ben volt). 1996-ban 5 millió megkérdezett nyilatkozott úgy, hogy munkája ugyan van, de többet szeretne dolgozni. Ez a szám a 2004-es évben már csak 4, 3 millió.

Kerry és Bush elképzelései a gazdaságpolitika alapjait illetően is jelentősen különböznek. Tekintettel arra, hogy az emberek többsége a vállalati szférában keresi a kenyerét, a kétféle gazdasági hozzáállás közötti döntés nem csupán az aktuális elnök feladata is joga.