Forradalmian új-e George W. Bush külpolitikája?

Nem. Bush ideológiája a demokratikus békére és az amerikai értékek elterjesztésére a leghagyományosabb témák közé tartoznak az Egyesült Államok történetében. Csupán fel kell idéznünk Thomas Jefferson puritán retorikáját, vagy éppen Woodrow Wilson hitvallását a demokrácia elterjedésének fontosságára vonatkozóan. Ugyanezt megtehetjük Franklin Roosevelt vagy John F. Kennedy kapcsán is. Az Egyesült Államok mindig törekedett rá, hogy a világban érvényesíteni tudja érdekeit, olykor szélsőségesen újnak ható ideológiáit és szembeszegülését az öreg kontinens korszerűtlenségével. George W. Bush külpolitikájában mindez csupán egy visszatérő motívum.

A kritikusok elsősorban a multilateralizmust vetik a regnáló kormányzat szemére, mely azonban szintén periodikusan visszatérő jelenség az amerikai külpolitikában.

„Bush doktrínája a megelőző csapásról példa nélküli”

Nem igaz. A megelőző csapások az Egyesült Államok korai terjeszkedésétől kezdve a stratégia fontos eszközei voltak. Andrew Jackson tábornok, John Quincy Adams külügyminiszter vagy éppen Theodore Roosevelt mind éltek a megelőző beavatkozással hol sikeresen, hol sikertelenül. Legutóbb a hidegháború alatt vált bevett gyakorlattá a megelőző akció a harmadik világban (Közép-Amerika, Karib térség, Dél-Kelet Ázsia, Közel-Kelet). Az elmúlt időszak azt is bebizonyította, hogy a Bush-adminisztráció sem használja a megelőző csapás doktrínáját minden további nélkül. Hiszen a döntés elodázását láthatjuk mint Irán, mint Észak-Korea esetében.

„Bush politikája radikális változást jelentenek a Clinton-érához képest”

Szeretetre méltó nosztalgia. Clinton külpolitikája legalább ilyen mértékben törekedett az Egyesült Államok katonai befolyásának növelésére a világ többi részében. Az Egyesült Államok katonai jelenléte a kilencvenes években nőtt minden addigi mérték fölé, nem Bush kormányra kerülésével. Clinton gondolata a széles körű békét és konfliktus-megelőzést biztosító jelenlétre vonatkozóan alig különbözik a Bush által kommunikált céloktól. Bár sokan máshogy szeretnék láttatni, az újkori unilateralizmus is a Clinton érára vezethető vissza. „Megtesszük, amit meg kell tennünk, hogy megvédjük saját érdekeinket” – olvasható a Clinton-kormányzat Nemzetbiztonsági tanácsának utolsó jegyzőkönyveiben, az akkorra már nyilvánvaló terrorista fenyegetettségre utalva.

Megváltoztatta-e szeptember 11. A Bush-kormány külpolitikáját?

Igen. Sőt, a kormányzat egész világlátásában változást eredményezett. A fontossági sorrend a demokrácia terjesztése és a nemzeti érdek hangsúlyozása között megfordult, s az előbbi került előtérbe -természetesen az utóbbi által kijelölt úton. Szeptember 11.után teret kapott az idealizmus, s a nemzeti érdekek ezen belül történő megfogalmazása. Az elsődleges ellenfél a terrorizmus lett, melynek kérdéskörét a kezdeti Bush-kormányzás elhanyagolta. A fő cél pedig ma egy teljesen új nemzet és intézményrendszer létrehozása Irakban, mely nyilvánosan szóba sem került a New York-i és Washington-i támadások előtt.

„Bush külpolitikája fellobbantotta az Amerika ellenesség lángját szerte a világban”

Valószínűleg így van. Természetesen az Amerika ellenesség sem új jelenség, széles körben találkozhattunk vele Eisenhower, Nixon és Reagan regnálása idején is. Ám a jelenlegi hullám kiterjedtsége és mélysége valóban példa nélküli. Az Egyesült Államok támogatottsága Nagy Britanniában 75%-ról 58%-ra, Franciaországban 63%-ról 37%-ra, Németországban 61%-ról 38%-ra esett vissza, mely drámai csökkenést mutat. Még kevésbé szívderítő a kép a muszlim világban: a türkmének 59, a pakisztániak 36, a marokkóiak 27 és a jordániaiak 24 százaléka szerint igazságosak az Egyesült Államok és a „Nyugat” ellen elkövetett iraki támadások.

Tény, az unilateralizmus sem segíti elő a terrorizmus elleni küzdelmet.

„Bush stratégiája helyes, ám annak alkalmazása rossz”

Nem igaz. A Bush külpolitikáját illető kritikák jogalapja nem az, hogy radikális változás történt az előző kormányzatok politikájához képest, hanem az, hogy a stratégia sikertelen. Condoleezza Rice szerint a Bush-külpolitika három pilléren nyugszik: terroristák és diktatórikus rezsimek megdöntésén (ill. annak elősegítésén), a nagyhatalmak közötti harmonikus kapcsolat elősegítésén ill. a demokratikus értékek terjesztésén a Földön. Ám a demokrácia-export és a rezsimek elleni küzdelem mára megbukni látszik, az unilateralizmus pedig éppen a nagyhatalmak közötti harmóniát lehetetleníti el.

Bush Reagan örököse?

Igen, az. De jó dolog-e ez? Bush és kormányzatának tisztségviselői szívesen határozzák meg identitásukat Reagan örököseiként. Rumsfeld szerint Bush, hasonlóan Reaganhez „nem fél nevén nevezni a gonoszt”. A jelenlegi elnök Reaganhez hasonlóan hisz a katonai erő elrettentő erejében -bár a jelenlegi elnök ezt sikeresnek ítéli történelmileg mélyen nem demokratikus vidékeken éppúgy, mint annak idején Reagan Kelet-európában. Bush Reaganhoz hasonlóan ideológiai alapra helyezi országa szerepvállalását a nemzetközi ügyekben mind a nemzetközi nyilvánosság előtt, mind hazája érdekeinek hangoztatásakor az Egyesült Államokban. A demokrácia terjesztésének, a pluralizmusnak és a liberális szabadságjogoknak a hangoztatása azonban nem lehet sikeres stratégia mindaddig, amíg azt katonai erővel igyekszik megvalósítani.