« Vissza: PSz tartalomjegyzék 

Interpelláció az aprófalvak ügyében

Megjelent: 2005. február – 1. évfolyam, 1. szám


KEMÉNY BERTALAN a Magyar Tanya- és Falugondnoki Szövetség elnöke.
Bevezető kérdések és zsörtölődések
Kérdezem a kartársat,
– mit kíván tenni…
Helyesbítek – mit tud tenni, ha kíván valamit tenni?
Helyesbítek – mit tehet, ha kívánna valamit tenni?
Helyesbítek – mit tenne, ha tehetne valamit?
Helyesbítek – mit tehetne, ha tennie kellene valamit?
Helyesbítek – ha tennie kellene, tehetne-e valamit?
S ha egyszer végre tehetne valamit, tenne-e valamit?
Helyesbítek – tudja-e, mit kellene tennie, ha tennie kell majd valamit?
Helyesbítek – akar-e tenni valamit?
Helyesbítek – létezik-e az, aki nem tesz valamit?
Helyesbítek – létezik itt, aki kíván tenni valamit?
Helyesbítek – léteznek, akik kívánnak tenni valamit?
(Váci Mihály, 1970)

Bizony-bizony – ha a falvaink felét-harmadát jelentő kisfalvak megállíthatatlannak tűnő elöregedését látjuk – joggal kérdezhetjük Váci Mihállyal:

Aki tudna tenni – akar-e tenni valamit?

A népességmegtartó képesség emlegetését az 1970-es, 1980-as években is falufejlesztési politikánk koncepciótlanságának, tanácstalanságának, netán teljes (tudatos?) hiánya bizonyságának tekintettem. Ma – ha lehetséges – bonyolultabb a helyzet.

Egyetérthetünk Faludi Erika tömör diagnózisával: „Az elmúlt csaknem másfél évtized e falvak sorsában is jelentős változásokat hozott. Teljeskörűen kiépült az ivóvízellátás rendszere és a telefonhálózat, napjainkban folyik a szennyvízcsatorna- és gázvezeték-hálózatok kiépülése számos aprófaluban is, eközben azonban radikálisan romlik a tömegközlekedés, így a munkahelyhez jutás lehetősége, valamint a mezőgazdasági termelés helyzete, vagyis a megélhetési feltételek folyamatosan szűkülnek, miközben a népességszám stagnálása-fogyása és elöregedése következtében a meglévő intézményhálózatot sem képesek fenntartani a falvak (iskola, óvoda, bolt, posta, egészségügyi és szociális alapellátás stb.). Előállt az az abszurd helyzet, hogy gondozott, virágos, javuló hálózati infrastruktúrájú környezetben, de beszűkülő megélhetési lehetőségek között, kilátástalanságban élnek e falvak lakói, »leírva« a jövő felé versenyben igyekvők közül, a fölöslegesség érzésével, depressziósan, hiszen nincs szükség a munkájukra, nem tudják eltartani a családjukat, s jobb esetben a munkaügyi központ átképzésein azt tanítják nekik (a szakmai átképzéseken túl, amelyet ebben az élethelyzetben lehetetlen megélhetésre váltani), hogy adják el házukat, és költözzenek Székesfehérvárra albérletbe. »Szerencsére« az ingatlanoknak egyáltalán nincs forgalmi értéke, tehát az önérvényesítés ezen remek módszere nem valósítható meg.”1

Hiába a rátermett és szorgalmas polgármester minden igyekezete, a fiatalok elköltöznek. Napjainkban pedig lehetetlen nem látni a második falurombolás hullámát. Ma már azok a 70-100 gyerekkel működő kis iskolák is megszűnőben vannak, melyekbe 3-6 faluból járnak be. A Volán-járatok tovább ritkulnak, a posták bezárnak, az egyetlen vegyesbolt tönkremegy. Nem ritka ma már, hogy a napi élelem beszerzése csak 10-20 km távolságban lehetséges. Aki tud, menekül.

Újra megindult a körzetesítés és a centralizáció, de már nem a „közös községi tanács” területén, hanem a kötelező kistérségi társulás szintjén.

Óhatatlanul eszembe jut Erdei Ferenc néhány gondolata e tárgyban. Mint ismert, ő úgy vélte, hogy az ideális települési modell a „mezőváros és vidéke”, melyben a földműveslakosság is élvezheti a városi, polgárosodó környezet áldásait. A falvakat ugyanúgy idejétmúlt képződménynek (nyugati, német, feudális) gondolta, mint ahogy az állandóan lakott farm tanyáit is (amerikai, nyugati, tőkés) a magyar viszonyoktól idegennek érezte. A kis falvas vidékekkel kapcsolatosan is úgy vélte, a „fejlődés útja” az, hogy a földműves nép (is) beköltözik a városokba, s onnan jár ki földet mű- velni a falvakba. Ebben a koncepcióban a falusi ház is csak olyan ideiglenes üzemi és szálláshely lenne, mint a mezővárosok tanyavilága.

Falvaink népessége az elmúlt 50 esztendő alatt a felére, negyedére csökkent, a munkaképes korú lakosság negyedére, tizedére, iskolás gyerekei mára tizedére-huszadára. Néhány család – ha van ilyen – remélheti a kis falvakban azt, hogy mezőgazdaságból – vagy főként abból – megélhet. Vajon ők is beköltöznek majd a városba, és ingáznak dolgozni olykor a falu határába? Mint ahogyan ma a pedagógus, az adóügyis, a gyermekvédelmis, a jegyző és a polgármester is egyre inkább ingázó.

Mintha a kialakult helyzet és a folyamatok végállomása Erdei Ferenc felfogását igazolná. Csakhogy ezen kisfalvak határa csupán néhány családnak nyújthat megélhetést. A falu bejáratánál a névtábla alá lehetne írni: „szociális otthon”, de egyszer az idősek biztosan meghalnak. Az üres házak vagy összeomlanak, tönkremennek, vagy mint a vákuum beszippantanak az átlagnál jobb módú városiakat, külföldieket, vagy az átlagnál szegényebb, szerencsét próbáló, városi lakását fenntartani nem képes munka nélküli családokat. Egyre több az olyan kis falu, ahol polgármesterségre már nincs alkalmas vagy ilyesmit vállaló lakos, és idegen városi, hétvégén kijáró, falumentő mániás „szent” vagy szélhámos kerül ebbe a székbe.

Egyre több az olyan kis falu, ahol polgármesterségre már nincs alkalmas vagy ilyesmit vállaló lakos, és idegen városi, hétvégén kijáró, falumentő mániás „szent” vagy szélhámos kerül ebbe a székbe.
Mi lesz a kisfalvakban meglevő, nem csekély nemzeti vagyont reprezentáló lakásállománnyal, a műszaki infrastruktúrával már-már teljesen ellátott, értékes emberi életterekkel, holt tőkeként jövedelmet alig hozó, évszázadok viharait túlélő, ez idáig mindig megújuló településeinkkel?

Eszembe jut néhai prof. Ion Aluas, a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetem szociológiai tanszéke vezetőjének kérdése, amikor 1990 tájt a Falufejlesztési Társaság tevékenységét ismertettük előtte. „Mondjátok, de őszintén, miért kell a falut fejleszteni?” Tényleg, miért is?

A tét ugyanis nem az, mint azt némely hatalomban levő „felelős” szakemberünk fölényesen kijelenti: „nem kell kétségbeesni, ha egy kistelepülés megszűnik.”

A tét ugyanis kis- és aprófalvaink teljes hálózatának sorsa. Országunk gettója, szociális perifériája egy pusztuló tájban? Avagy képessé tudjuk-e tenni arra, hogy túllépve történelmének mélypontján, akár a jelenleginél is szerényebb méretben, de jövőjében bízó, tehát azt építő közösségként éljen?

A vidék önmagára találásának,
az eredményes külső beavatkozásnak gátjai
• A szélsőségesen kettészakadt birtokszerkezet.

1989 után a politika a parasztságtól megtagadta a földreformot, ami helyett a részleges kárpótlás, az állam a földet jelképes áron a szocialista hatalmi elit tulajdonába juttatta. A kárpótlási földalapok csak 15%-át kapták a kárpótlásra jogosultak, amit – működő tulajdonként – saját gazdálkodásukkal hasznosíthattak. A földalap 85%-a a kárpótlásra nem jogosult spekulánsok, a hatalmi elit kezébe került.2

Furcsa és szomorú képlet állt elő, amit az alábbi adatokkal lehet jól érzékeltetni.

Az 1938. évi és a 2000. évi adatsorokat3 összehasonlítva jól látható, hogy a háború előtt sokat és méltán kárhoztatott nagybirtokrendszer (mint amely főként felelős a „3 millió koldus” kilátástalan helyzetéért) nemcsak hogy visszaállt, hanem azt meghaladó mértékűvé „fejlődött”.



A nagyüzemek részesedése az ország földalapjából tovább növekedhet. Több mint 1,5 millió ha jogi sorsa rendezetlen (szövetkezeti részaránytulajdon), melyet „természetben” birtokba venni a tulajdonos nem képes. „A földet járadékért” mozgalom a Nemzeti Földalap közbejöttével szabadítja meg földjüktől a kistulajdonosokat.4 A nagyüzemek tulajdonosainak pedig nem szükséges falun élniük, lakniuk, nem érdekeltek a falu jövőjében. Viszonylag kevés munkaerőt foglalkoztatnak. Úgy tűnik tehát, hogy a mezőgazdaságnak a falura nincsen szüksége. Ez talán a legfontosabb gát. De lássuk a többit is:

• A nemzeti konszenzus hiánya abban, hogy hosszú távú nemzeti érdek (létkérdés) egy olyan politikai stratégia kidolgozása és érvényesítése, mely az országnak az Európai Unión belül adott mozgásterét figyelembe véve kísérli meg az elmúlt kb. 40+15 esztendő e téren elkövetett hibáit enyhíteni.

• A parasztság (a földművesréteg) történetileg túlságosan gyors megszűnése, elöregedése, városba költözése. Nyugat-Európában is erősen lecsökkent az agrárnépesség aránya, de közel sem éltek meg olyan gyors változásokat, oly mértékű bizonytalanságot, az ötvenes években internálást, padlássöprést, börtönt, mint erre mifelénk. Nyugat-Európában volt idő az alkalmazkodásra, s az EU-ban ma a 18 ha átlagos nagyságú üzemek jól felszereltek, korszerűek. Munkájuk megbecsült, szakértelmük, hozzáértésük megfelelő.

• Országosan is mondhatjuk talán, de „vidéken” egész bizonyosan helytálló „a cselédmentalitás” szívós megmaradása. Értem ezalatt nem csupán azokat a karakterjegyeket, melyeket Illyés a „Puszták népében” megfogalmazott, hanem az alkalmazotti létből való kitörésre képtelenséget, a biztos, noha kevés jövedelem előnyben részesítését a bizonytalanabb, felelősséget, kockázatot vállalni merő magatartással szemben. Nálunk nem annyira a munkanélküliség mértéke a fő probléma, hanem az ilyen helyzetbe kerülők döbbent és reális tehetetlensége, kiszolgáltatottsága, passzivitása, anyagi és lelki tartalékaik hiánya, térbeli mobilitásuk objektív nehézségei.

• Az elmúlt évtizedek (1947–1990) „beidegződései”, szakmai babonává „nemesedett” tévedései. Ma is emlékszem a Sztálin halálát (1953) követő reggelre, amikor a blokkolóórán túl, már a lépcsőn felfelé menve utolért egy kollégám, és a fülembe súgta: „Berci, most már guggolva is kibírjuk!”. A cselekvés helyett az állandó várakozás lelkiállapotában voltunk, ami időnként permanens és bénító csalódásba süllyesztett. A minél rosszabb, annál jobb mentalitás, mert attól a változást reméltük. Mintha még mindig túl sok lenne bennünk ez a passzív várakozás (guggolunk). Részben ezt lehet találni a növekvő állampolgári passzivitásban, demokráciadeficitben, protestválasztásokban. És természetesen külön írás tárgya lehetne mindaz a morális kár, melynek begyógyítására nem volt elegendő a tizenöt esztendő. A bizalmatlanság és a gyanakvás, az együttműködni nem tudás. Az „ügyeskedés” sajátosan értelmezett fogalma, a kisebb hazugságoktól a nagyobbakig, a cinizmus és a felelőtlenség, az egymásra nem figyelés, a gátlástalan önzés.

Itt szükséges azonban megemlíteni azt is, túlságosan megszoktuk, hogy egyről a kettőre jutni kizárólag felülről leosztott pénzzel lehet. Belenyugodtunk (?) abba, megszoktuk, hogy az állam majdnem minden pénzt beszed (mert erős), és aztán osztogatja (mert kegyes). Nehezen látjuk be, hogy hiányaink sorában a pénz hiánya csak a jéghegy csúcsa.



A „pénzcsináláshoz” kétségkívül tudás szükséges. De tudni kell azt is, hogy miként szerezhetjük meg ezt a tudást. Ha nincs együttműködés abban a közegben (csak irigység, gyanakvás, féltékenység), akkor nem jutunk megfelelő információhoz. Együttműködés pedig nincs bizalom nélkül. Ilyen egyszerű.

• Valóságismeretünk szomorú s megdöbbentő hiánya.

Falumentő fantáziánkat visszafogottságra kell késztesse falvaink kellő ismeretének hiánya. Tudatlanságunk mélyrétegeként tekintsük az 1930-as évek faluszociográfiai irodalmának a kor problematikájából adódó egyoldalúságát. Nevezetesen azt, hogy kutatásának elsődleges s majdnem kizárólagos tárgya a szegényparasztság, az agrárproletárság, a cselédség volt. A földjéből megélő ún. középparasztság, a nemesi hagyományokkal rendelkező falvak társadalma, valamint a „kulákság” úgy szűnt meg szemünk láttára, hogy vajmi keveset tudhatunk róluk.

Tudatlanságunk másik rétege abból a hihetetlen migrációból fakad, amit a két háború menekültjei, a kitelepítések, internálások, városba költözések és a most zajló városból való menekülés jelent. A nyolcvanas évek elején mondta el nekem egy Tolna megyei német nemzetiségű falu tanítója, hogy 1945 óta a falu eredeti lakosságának 17-szerese vonult át a falun, élt ott hosszabb-rövidebb ideig, s költözött tovább.

Tudatlanságunk harmadik rétege pedig abból származik, hogy a népet lerajzoló tudomány (a néprajz) először a motívumkincset, a viseletet, a szokásokat, majd a népdalkincset, az építkezést stb. kutatta, s viszonylag későn magát a paraszti közösséget, annak működését. A társadalomnéprajz az 50-es években tiltott területté vált. Megszűntek az egyetemi fiatalság falukutató táborai, megszűntek a népfőiskolák, s az elmaradottság tenyészhelyének deklaráltatott a falu.

A döntően (nagy)városokban élő döntés-előkészítők (tervező, kutató) és maguk a döntéshozók egyre nagyobb hányada nem csupán a vidék életszerű, hiteles ismeretét nélkülözik a rendelkezésükre álló élményanyagok hiányában, hanem a természettel való kapcsolatuk gyengesége, elégtelensége következtében is sajátos helyzetben vannak. Nevezetesen közvetlen ismeret birtokában nem lévén, javaslataik, tevékenységük, döntéseik egyre életidegenebbek. Jobb híján, és ami igazán aggasztó, hogy szinte kizárólag ágazati megközelítésekre, statisztikákra hagyatkoznak, problémamegközelítésük csak racionális, rövid távú politikai pragmatizmusokat minden egyéb szempont elé-fölé helyező. A hosszú távú társadalmi hatékonyság felismerésére általában képtelenek.

• A döntés-előkészítő tervezés nehézségei.

Az előző pontban részben már érintettem a döntés-előkészítés terén jelentkező problémák egyikét. Néhány továbbival is szembe kell nézzünk:

Az Európai Unióhoz történő sikeres csatlakozásunk szempontjából nem kellő a felkészültségünk. Nem is sejtjük, hogy társadalmunk miképpen fogja lereagálni a csatlakozást mindenütt követő sokkot (bontakozik).

Külön említésre méltó, hogy minél kisebb a település, annál inkább, s egyre jobban rászorul a pályázati rendszerre. És ha van önereje, akkor épít, teljesül, amit a pályázati kiírás megfogalmaz, akár kell, akár nem. Ha nincsen önereje, hát akkor nem fejleszt semmit. Ez gyakran még mindig jobb azzal szemben, mintha a helyi, valós szükségletek kielégítése helyett a pályázatot kiíró hatóság, alapítvány stb. „kreativitása” érvényesülne („ez az, ami nektek szükséges!”).

• Egy fogyó népességű országban (a Világbank 2040-re Magyarországon 7-8 millió lakossal számol) tetszik, nem tetszik, tudni kell a „fogyásra is tervezni”.

Teendők.
Egy lehetséges pozitív forgatókönyv elemei
Talán egyetemistaéveimben került kezembe a Magyar Szemle kis füzeteinek sorában a harmincas években megjelent mű Mendöl Tibor tollából. Címére már nem emlékszem, szemlélete azonban beépült gondolkodásomba. Mindaz, amit írásom utolsó részében megfogalmazok, úgy hiszem, nagymértékben visszavezethető az említett kis írásmű néhány befejező bekezdésére. Mendöl a világ jövőbeni földrajzi munkamegosztását tárgyalja, igen érdekes módon, a kontinensek szintjén. Európa szerepét a világméretű kontinensek közötti munkamegosztásban az idegenforgalom, kultúra, oktatás, kutatás területén véli megfogalmazhatónak, miközben az ipari és agrártermelés egyre inkább áthelyeződik más kontinensekre. Mendöl nem részletezi tovább elképzelését, nem bontja le Európa különféle tájaira, a Kárpát-medencére sem. Ezt megtenni nem vagyok hivatott, ám optimista gondolataimat talán megfogalmazhatom. Hiszen ami Mendölnek elérhetetlen, szinte utópia, kb. 100 esztendős távlat volt, nekünk ma már jobban belátható, 20-40 év hosszú távnak felel meg.

Fontosnak vélt javaslataim többsége bizonyára mások gondolataiban is megfordult. A sorrendnek, ahogy itt alább következnek, jelentősége nincs. Egyes pontokat bizonyára tovább lehetne bontani, részletesebben kifejteni, de hát erre nincs mód, és az áttekinthetőség rovására is menne. Ha pedig áttekintjük őket, remélem, az olvasó számára kiderül, hogy egyik a másikat erősíti, valamelyik esetleg feltétele a másiknak, vagyis hogy feladataink összefüggenek egymással. Biztos az is, hogy lehetne még néhányat hozzátenni, néhányat elhagyni. Lehet. Végül is nem tudományos kutatásra alapozom őket, hanem közel ezer (1000) kisfaluval történt felületes vagy mélyebb, személyes vagy közvetett találkozás információanyagaira5, élményeire.

• Főként dr. Romány Pál írásaiból6 tudhatjuk a következőket:

Tehát: Lassan szükség lenne az ország megmaradt mozgásterét kihasználó hatékony nemzeti agrárpolitikára.
„A fordulat éve (1947/48) után... az agrárpolitika, benne a mezőgazdasági termelés politika tudományos művelése megszűnt... egyetemi tanszékét is megszüntették. A minisztériumi agrárpolitikai főosztályt is felszámolták... Az agrárpolitika az ötvenes évekre Európának ezen a táján az egypárt foglya lett, elveszejtették. Szabadságát és tekintélyét azóta sem nyerte vissza... nemzeti agrárpolitikára van szükség... (a mezőgazdasági üzem, az agrárgazdaság az tan, nem agrárpolitika) ... az agrárpolitika az más tudományszakot jelent. Bernát István szerint az agrárpolitika végső célja az ember, nem a termelés... (a földügyek, a földművesek érdekeltségi rendszere, a falu élete, a foglalkoztatás biztonsága...)”7

Számomra meglehetősen megdöbbentő tényeket ismertet az idézett mű. Kiderül, hogy még 1998-ban sem volt található az ország egyetemein sehol agrárpolitikai tanszék. A Szent István Egyetemen az 1999. év októberi 1-jei döntés alapján szervezték meg az Agrárpolitikai Tanszéket. Öt esztendeje, holott lassan 15 éve szabad országban élünk.

Tehát: Lassan szükség lenne az ország megmaradt mozgásterét kihasználó hatékony nemzeti agrárpolitikára. Felszámolni mindazt a bizonytalanságot és koncepciótlanságot ezen a téren, aminek az elmúlt tizenöt évben tanúi és szenvedői lehettünk. Luxus az, ha még mindig ott tartunk, hogy melyik tárca hivatott erre, mi a lényege, az „agrárium-”, a „vidék-” vagy a „területfejlesztés-e”?

• Telepítéspolitikai program lebonyolítása. Mire gondolok? Minden kistelepülésen szükség lenne néhány (1-10) családi gazdaságra, mely nem a hagyományos gazdálkodást folytatja, hanem extenzív állattartással, gyepés erdőgazdálkodással, tájfenntartással és tájfejlesztéssel, gyümölcstermesztéssel, gyógynövénytermesztéssel stb. foglalkozik. Tehát amire az EU-ban kvóta nincs, amire piac van, amire a földrajzi adottságok kedvezők.

Egy ilyen programot nem lehetséges országos szabályozókkal és állásfoglalásokkal elővarázsolni. Az erre vállalkozó fiatalok ma nem ott élnek, ahol erre lehetőség és szükség van. Telepíteni szükséges őket. De ez gondos előkészülést igényel, oktatást és erre a célra létrehozott oktatási intézményeket, külföldi ösztöndíjrendszert, ebbe az irányba működő nemzeti földalapot és a feladattal arányos pénzügyi alapot, a program kormányciklusokon átívelő képességét, s biztos, hogy még néhány feltételt.

Másként nem lehetséges, mivel kistelepüléseink mezőgazdasági területe kicsiny és nemigen alkalmas másra, továbbá mivel kisfalvaink belterületén (1-2 portán) nem alakítható ki egy ilyen üzemi központ. Valószínűleg építeni szükséges esetleg utat és tanyát, új eszközök, infrastruktúra szükséges. Nem olcsó, de szükséges tehát egy belső telepítés, mely – ismétlem – országos szabályozókkal nem bonyolítható le, csak falura és személyre bontott hosszú távú program keretében képzelhető el.

• Idegenforgalmi lehetőségeink kihasználása, átgondolása.

Emlékeztetni szeretnék Mendöl Tibor mintegy 70 éves víziójára. Európa szerepét a kontinensek közötti munkamegosztás tekintetében az idegenforgalomban, az oktatás, kutatás, kultúra fejlesztésében látta. Az idegenforgalomnak pedig elsősorban az aprófalvas térségekbe koncentrálódnak a lehetőségei, ha most Budapesttől és a Balatontól el tudunk tekinteni.

Az elmúlt 15 év eredményei e téren kétségbevonhatatlanok (termálfürdők, kerékpárutak, lovaglás és borutak). Néhány dolgot azonban érdemes átgondolni. Elsősorban az tapasztalható, hogy aprófalvaink többsége nem profitál ezekből a lehetőségekből, bevételt embereknek, önkormányzatoknak nemigen jelentenek, néhány szerencsés kivételtől eltekintve. Németek, osztrákok, hollandok számos kisfaluban házat vásároltak, újítottak fel. Negatív hatása ennek a helyi ingatlanárak felértékelődése oly mértékben, hogy a falun élő fiatal nehezen jut építési telekhez vagy lakáshoz. Nem tudja megfizetni. Elvándorol, növeli az elöregedés ütemét. A bejáró meg rendszerint a falun „kívül él”, ritkán fizet helyi adót.

Hosszabb ideig akut probléma marad a falusi turizmus területén, hogy számottevő belföldi fizetőképes kereslet még (és hosszabb időre sem) nincsen, másrészt az elöregedő népességű falvak lakói, bár sokszor kisebb beruházással be tudnának kapcsolódni a falusi turizmusba, nem akarnak, tudati, szemléleti okokból (mit szól hozzá a falu, hogy „ilyen szegény vagyok”), vagy félelemből: „nem engedek én be a házamba idegen embert! – ilyen világban.”

Következő problémának látom, hogy ez az alapvetően reményteljesnek mondható népgazdasági ágazat számos alágazatra esett szét. Ami nem lenne baj, de ezeket a régi „IBUSZ”-os szemlélettel már nem lehet együtt működtetni. Emlékszem a kilencvenes évek elején egy osztrák projektre Vas megyében. Ennek egyik alprojektje volt a termálfürdő-fejlesztés és biokertészet. Együtt. Nem tulajdonban, hanem párhuzamosan fejlesztve, hogy a szálloda étterme mindig ellátható legyen biozöldséggel. Azután nem tudom például, hogy a kerékpárút-építések vonalvezetésébe idegenforgalmi vállalkozók beleszólnak-e, tehát együttműködnek-e az önkormányzatokkal? Kezd-e már a sok rövidebb-hosszabb kerékpárútszakasz hálózattá összeállni?

Végül két kérdés:

– A testvérfalvak kapcsolatrendszerét kihasználjuk-e a Kárpát-medencében, fejlesztjük-e ezt? Megismerheti-e magyar a magyart, de a szomszéd népeket is cseregyerek-mozgalom, nyelvtanulás, életismeret és kapcsolatok érdekében?

– Kihasználják-e öregedő, fogyó népességű falvaink azt a sokszor nem csak erkölcsi haszon lehetőségét, amit az évente legalább egyszer megrendezett „a faluból elszármazottak” találkozója nyújthat?

Lehetne folytatni az átgondolandó témákat. Egy biztos, több munkahely, kiegészítő jövedelem szerzésének lehetősége van még az idegenforgalom fejlesztésében.

• Kisfalvaink sokszor tágas beltelkeiben rejlő előnyök kihasználása.

Úgy vélem, a jövőben felértékelődik a lakást kiegészítő kert nagysága. Sok falusi házat vásárló városi számára ez még nem szempont. A jelenleg ott élő idősek számára a meglevő porta is sok esetben nagy. A gyümölcsöt le sem szedik már, ott romlik meg a fa alatt. Várható azonban az, hogy egyes tevékenységek, kiegészítő jövedelem szerzése, vagy hobbi kielégítése, a sokgyermekes családok gyermeknevelési szempontjai stb. ebbe az irányba hathatnak. De nem csupán ezek.

Középkori magyar falvaink többségében a házak egymástól való távolsága kezdetben 36-40 m volt, a mai 12-18 m-rel szemben. A közelmúlt évtizedekben nem is „osztottak” telket ennél szélesebbet, a vonalas műszaki infrastruktúra költségei miatt. Így aztán ott, ahol a „proxemika8” szempontjait félredobva besűrűsödtek a falu házai, minden zaj áthallik a szomszédból. S ez tudatalatti diszkomfortérzéssel jár.

A mély csend, amikor a hajnali madárcsicsergés is hallható, érték. A számítógéppel otthon dolgozó intenzív szellemi koncentráció lehetőségét igényli, tartósan. Szellemi, művészeti alkotómunka szintúgy nem kedveli a zajos környezetet.

Érdemes tehát olyan jogszabályi változtatásokon gondolkodni, hogy például könnyebben legyen lehetséges a szomszéd ingatlan megvásárlása, nehezebb legyen a nagyobb beltelkek felosztása. Csökkenő népességű országban, elöregedett falvakban meg kell oldani az ingatlanegyesítést is. Akár azáltal is, hogy elővásárlási jog érvényesülhessen a szomszédos telkekre.

• Külön pontban érdemes említeni tágas falusi beltelkeink értékét a kistermelés, az élőmunka- és tudásigényes (kertészeti) kultúrák elterjedésének szempontjából.

Falvaink belterülete, kertjei hosszú idő óta, nemritkán 2-300 év óta művelt, kitűnő kerti talajú, szinte már minden közművel (áram, víz, gáz, telefon) ellátott területek. A megbízhatóan egészséges élelmiszer iránti kereslet létrehozhatja az 1500–6000 m2-es beltelkeken azokat a kistermelés szektorában maradó, de az önellátáson túl piacra is termelni képes „háztáji” üzemeket, melyek mindig friss és megbízható áruval képesek ellátni az igényeket. Szerintem ez az önszervezés és a rásegítő, „termelésbarát” jogi, pénzügyi környezet kérdése. Idővel egy-egy falura vagy több falura jellemző „tájtermelő körzetek” alakulhatnak ki, melyekről nem valószínű a közeli városon túlnyúló export.

... „kertbarát” egyesületekre, kölcsönös együttműködésen és bizalmon alapuló egyszerű gazdasági szövetkezésre is szükség van.
Összességükben mégis „Kert-Magyarországként” lesznek értékelhetők jelentőségüknél fogva. Az ilyen tevékenységet végzők a városi munkahelyek ingázó körzetén túl, azt körülvéve alakulhatnak ki. Hogy érdemes legyen ilyen munkát végezni, „kertbarát” egyesületekre, kölcsönös együttműködésen és bizalmon alapuló egyszerű gazdasági szövetkezésre is szükség van. Régi, ellenálló gyümölcsfajták elterjesztése, számítógépes program által vezérelt csepegtetőöntözés, nem a piacok diktálta „külcsínre” nemesített, hanem a „belbecset” előtérbe helyező nemesítés indulhat be, civil alapon, országosan.

Kisüzemi aszalás, tartósítás, csomagolás is szóba jöhet, s még sok minden más. Ha a terület és a tudás egymásra talál.

Az agglomerációs családi házas övezetekben szokásos kis ház körüli telkeknél nagyobb, régi falusi portákon kedvező lehetőségek kínálkoznak ma még többnyire csak szóban, írásban divatos környezetkímélő, energiatermelő (napkollektor, biogáz) berendezések létesítésére. Utópia? Nem mondanám, inkább lehetőség, ami megragadható és el is szalasztható.

• Természetesen falvaink megújulásának kérdése nem csupán gazdasági probléma. A falu nem attól „fejlett”, legalábbis szerintem, hogy mennyire közművesített, és milyen nagy lakások alkotják, mekkora a telefon-, az autó- vagy a házimozi-sűrűség. Egy falu attól mondható fejlettebbnek a másiknál, ha a lakosai közötti kapcsolatrendszer fejlettebb. Mennyire képesek kommunikálni egymással, mennyire szolidárisak, nyitottak, egymásra figyelők.

S valamit még hozzá szükséges tenni. Kihasználják-e a lehető legnagyobb mértékben az önkormányzás lehetőségeit? Bizonyára több szempontból és több vonatkozásban lehet továbbfejleszteni önkormányzásunk lehetőségét, viszonyait. Két lehetőséggel érdemes a távlatban gondolkozni:

Egyik: a részönkormányzatiság szélesebb elterjedését segítő változtatások az önkormányzati törvényben. Minél kisebb ugyanis az az egység, mely saját ügyeiben dönteni képes, annál hatékonyabb és olcsóbb is az önkormányzás. (Jelenleg nem könnyű részönkormányzatiságot létrehozni.)

A másik lehetséges javaslat kissé bizarrabb: a 150-200 főnél kisebb önkormányzatok esetében szóba jöhetne a direkt demokrácia, vagyis egy körjegyzőségen belül a falugyűlés által működtetett önkormányzás. Helyi szervezőit lehet polgármesternek, esküdtnek, akárminek hívni, társadalmi megbízatásban, fizetés nélkül működhetnek. Lehetőségét nem én vetem fel, dr. Magyary Zoltán tanítványától, dr. Kiss Istvántól hallottam. Persze, való igaz, megvalósításához a jelenleginél nagyobb polgári öntudat és közéleti aktivitás, kisebb demokráciadeficit szükségeltetik.

Svájci tapasztalat, hogy minél kiterjedtebb a közvetlen demokrácia intézménye egy-egy önkormányzó embercsoport (településen vagy akár kantonon belül) területén, annál nagyobb a lakóhelyi elégedettség. S ez utóbbi sokat ér, kreatív erőt szabadít fel.

Szükséges a demokratikus intézmények jó működése, a stabil kormányzás, s mindezen dolgok feletti politikai őrködés, ám úgy vélem, a demokrácia alulról építhető, a „szabadság kiskörei” ma még sajnos kistelepüléseinken sem működnek.

Bár, mintha 3-4 éve elindult volna néhány pozitív változás kisfalvainkban, de ezzel együtt a negatív jelenségek is szaporodnak. Nagyon személyfüggőnek, és nem a (passzív) közösségből indulónak tűnik.

• A falu- és tanyagondnoki szolgálatok hálózatának mennyiségi és minőségi fejlesztése.

Ötletgazda mivoltom miatt lehetséges engem elfogultsággal gyanúsítani, engedtessék meg azonban, hogy mégis külön pontban foglaljam össze e rendhagyó, egyszemélyes intézmény hosszabb távú lehetőségeit és szükségleteit.

A falugondnoki szolgálatok9 ma már, működésük 15. évében, az 1200 kisfalu (600 fő alatti) felében vannak jelen. A falugondnok általában, de nem szükségszerűen önkormányzati alkalmazott, rendelkezésére áll egy 9 férőhelyes mikrobusz. Feladata lehetőség szerint megoldani a kistelepülések sokszor halmozottan hátrányos helyzetéből, intézményhiányából, elöregedéséből stb. fakadó problémáit. Személyes szolgáltatást nyújt, az egész falut szem előtt tartó segítő. Amennyiben tevékenységével nem a falut, nem a falu népét segíti elsősorban, hanem az önkormányzat hivatalát, dolgozóit, intézményeit segíti, akkor működése nem rendeltetésszerű. A szolgálat bevezetése nem kötelező lehetőség.

Az országból még 600 falugondnoki szolgálat hiányzik. A Kárpát-medencéből ezenkívül még ki tudja mennyi. (Három szolgálat működik Erdélyben.)

A jelenben kibontakozó II. Falurombolási periódusban (kisposták megszűnése, kisiskolák tovább koncentrálása, tönkremenő kisboltok folytán jelentkező napi élelmiszer-ellátatlanság, orvosi ügyelet tovább körzetesítése, Volán-járatok ritkulása stb.) a falugondnoki szolgálatok szükségessége felértékelődik. Átgondolandó azonban, hogy képes-e a megnövekedett feladatoknak megfelelni?

A másik probléma a minőségbiztosítás, a szolgálatok alapértékeinek megőrzése. A civil kezdeményezésből létrejött, államilag támogatott hálózatban a kreativitás, a rugalmasság, a falun belüli szolidaritás, a közvetlen emberi segítés azok az értékek, melyek csak akkor őrizhetők meg, ha a szolgálatokat a társadalmasítás és nem az államosítás, nem az egyetlen szakmába szorítani akaró, túlszabályozottság által az elszürkítés veszélyével fenyegető irányba vagyunk képesek mozdítani.

Ennek érdekében a kisfalvak civil szervezeteire, az összefogásra, európai pénzügyi forrásokra lehetséges, úgy hiszem, támaszkodni. Erősíteni szükséges a lokális demokráciát. A falugondnoki szolgálatok minőségbiztosítását elsősorban nem az ellenőrzéstől, nem a bürokrácia túlhajtásától, hanem a helyi közösségek aktivitásától lehet elvárni. Ha a szolgáltatásokra szorulók nem félnek jogaikért szót emelni, majd akkor, a demokráciadeficit csökkenésével erősödhet mindenki javára a falugondnoki szolgáltatások értéke10.

• Kistérségi szinten megoldandó feladataink is vannak. Néhány gondolat a közlekedési gondokról:

Történetileg ott kezdődött a probléma, hogy a téeszesítés folytán a szekeret is húzni tudó lovak, tehenek bementek a közösbe, a traktorok a lovakat vágóhídra küldték, és a mai napig nem megoldottak aprófalvaink közlekedési gondjai. A Volán-járatok a városi munkahelyre történő ingázást szolgálták ki elsősorban, a körzetesített intézmények elérhetőségét már kevésbé. Viszonylag rövid távon sem, amikor „csak” a székhely község intézményeit kellett elérni, jelenleg pedig kistérség szintű közlekedési koncepcióra volna szükség. Lesz-e lehetőség kistérségi társulás keretei között helyi érdekű buszközlekedést működtetni?

Kisfalvainkból csak 20-30 km távra történő munkahelyi ingázás költségei sincsenek benne az átlagbérben.

Az elmúlt évtizedekben a gyaloglás kiment a divatból, az igények hihetetlenül megnőttek. Valamikor egy 6 km hosszú faluban nem vetődött fel a helyi tömegközlekedés igénye. Ma probléma a hiánya. Tizenéves gyermek sem hajlandó 2-3 km-t naponta kétszer megtenni. (Balogh János Corvin- díjas akadémikus elmondja11, hogy ő tizenévesen naponta 2x2x4 km-t, vagyis 16 km-t gyalogolt az otthon és az iskola között. Ennek az edzettségnek tulajdonította, hogy idős korában az új-zélandi hegyeket képes volt megmászni.) Tömeges kerékpározás elterjedését sem látom.

A falugondnoki szolgálat nem képes e kérdést megoldani, csak részben. Márpedig ha nem oldjuk meg, az felgyorsítja az aktív korban levők elköltözését, nehezíti a beköltözést, illetve elősegíti a szegénységgettók kialakulását.

Végül röviden hadd említsem meg, hogy mielőbb foglalkozni szükséges a mezőgazdasági üzemi úthálózat kiépítésével is. Természetesen ez csak az üzemi és birtokviszonyok megszilárdulása után célszerű.

• A kistérségi identitás kialakulását (is) segítő, kistérség szintű, komplex, oktatás, művelődés, kulturális politika, stratégia kidolgozása szükséges.

Ez a javaslat nem gyengítheti a szülőfaluhoz való érzelmi kötődést. A szülőfaluhoz kötődést elsősorban a tizenéves kor élményei, a falu határának ismerete és szeretete biztosítja, és csak másodlagosan a helytörténeti tantárgy és olvasókönyv.

Javaslatom lényegét abban látom, hogy a jelenlegi lehetőséget és gyakorlatot meghaladó módon történhessen a „helyi tanterv” alkalmazása, megalkotása. Kistérségi történeti és földrajzi atlasz, mely az első katonai térképek készítésétől (1780-as évek) különböző időmetszetekben bemutatja annak a legtágabb otthonnak és legszűkebb hazának a képét, ahol ma 10-20 falu, 2-3 iskola él. Az ország történelmének helyben való bemutatására egy falu esetleges és szűk keret. Komplex stratégia kidolgozása a térség minden nyolcosztályos iskolájában, a városi gimnáziumban, kulturális intézményben dolgozók feladata elsősorban.

Külső szakemberek bekapcsolása és többesztendős műhelymunka szükséges. Az említett térképsorozat alkalmas eszköz és segítség lehet a földrajz, az élővilág, az irodalom oktatásában is.

A stratégiában elhelyezhető az adott térségben kialakult sajátos termelési hagyományokra épülő kertészeti, mezőgazdasági témák tanítása is. Utalnék csak arra a Pest és Nógrád megye málnatermelő községeinek iskoláiban elindított kísérletre, a „málnatantárgyra”, mely a málnából élő falvak iskoláiba próbálta bevinni a málnáról tudni érdemes ismereteket a meglevő tanterv, tantárgyak keretében.

• Tulajdonképpen a fentiekhez kapcsolható két javaslat: A falukutatás, mint mozgalom újrakezdése, és a népfőiskolai mozgalom mozgásba hozása, megújítása.

Falukutató mozgalom? – igen, mivel mint már szó is esett róla, igen nagy a tudatlanságunk, nem életszerű a faluról való tudásunk. Az 1930-as évek falukutató mozgalmát, mint hagyományt becsüljük, azonban a célt, a módszert alaposan újra szükséges gondolni. Az alábbiakban röviden a Budapest Környéki Népfőiskolai Szövetség és a Falufejlesztési Társaság által szervezett táborok gyakorlatát, tapasztalatait ismertetem.

A 10-14 napos nyári táborozások célja kettős volt: egyrészt pedagógiai, vagyis a részt vevő 17–21 éves fiatalokat szembesíteni a kisfalvakban élők mindennapi problémáival, az idősek élettapasztalatával, gyakorolni a kérdezni tudást, a másikra való figyelést. Másrészt célunk volt „emberek gyűjtése” azzal, hogy törekedtünk a kisfalu minden lakosával hatszemközt találkozni. A beszélgetés (nem kérdőívezés!) tartalma az élettörténet, a falu jelen helyzete, problémái, a rokonság (ki, hol, merre, mit dolgozik?). A beszélgetéseket mindennap emlékezetből leírták a kettesével a falut járó, a portákra bekopogó diákok, este vacsora után átbeszélgettük a napot, információinkat kicseréltük. Ha szükséges volt, a következő évben folytattuk.

Kisfalvanként mindig sikerült 10-20 olyan nem mindennapi embert megismerni, akikkel meg lehet kísérelni egy „lokális falufejlesztő csapatot” kialakítani (ez a lokális csapat azonban már egy másik program, egy településszintű animációs, ha tetszik, közösségfejlesztő program célcsoportja lehet…).

A népfőiskolai mozgalom mozgásba hozása már nehezebb feladat. Nyilván nem folytatható ott, ahol a háború után abbamaradt. Annak idején a döntően egyházi, felekezeti szervezésben működő népfőiskolák „célcsoportja” a falusi fiatalság volt, célja keresztény, népi gyökerekkel rendelkező, helyi társadalom, faluvezető réteg kiképzése. A mozgalom ismert okok miatt évtizedekre megszakadt, változott a falu, változott a világ is. Ám nem hiszem, hogy ott lehetne kezdenünk, ahol ma Európában (Dániában, Svédvagy Németországban) jelenleg tart a népfőiskolai mozgalom. Nem érdemes sem a TIT-szerű ismeretterjesztést, sem a munkanélküliek átképzését felvállalni.

Újra ki kell találni, hitelesen helyi kezdeményezésként tudom elképzelni a népfőiskolai mozgalom megújítását.
Újra ki kell találni, hitelesen helyi kezdeményezésként tudom elképzelni a népfőiskolai mozgalom megújítását. Helyi szellemi műhelyként, mely a lokális identitást erősíti, az öntudatos, közéleti szerepvállalástól sem idegenkedő állampolgár nevelését szolgálja. A nemzetstratégiai célok világos megfogalmazásban történő terjesztését becsületesen felvállalja. Nem szorul okvetlen pályázati pénzek utáni kapkodásra, mégis célul meri kitűzni a „saját otthon” megszerzését, lehetővé téve így egy kis csoport néhány napos bennlakását, többször 24 órás együttlétét. Ilyen népfőiskolákból talán még lehetne „mozgalom”.

Zárszó helyett
Tipikusan aprófalvas megyéink kisfalvainak elöregedési folyamatát megállítani, olyan viszonyokat biztosítani ott, hogy fiatal családok költözzenek oda, és ott boldogulhassanak is, ma szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Nem is kerül ez sehol szóba. Pedig nem mindegy, a Kárpát-medence szintjén tekintve sem, mi lesz a jövője ezeknek a térségeknek. Bizonyára népességfogyásuk addig fog tartani, hogy gyakorlatilag olyan ritka népsűrűségű, majdnem lakatlan területek szövevényes hálózata alakul ki, mely némileg az egykor volt törzsek és népek közötti gyepűkre emlékeztetnek. Természetes vagy művi depressziós térségeknek tekintjük őket, teljesen mindegy. Az a nem mindegy, hogy ezek a gyepűk, mint demográfiai vákuumok mit szippantanak be, mivel kezdenek feltöltődni.

Kétesélyes lehet a folyamat. Az egyiket negatív forgatókönyvnek mondanám, amikor a nyugdíjból és szociális segélyből élők szegénységgettója volna általános „fejlődési irány”. A másik, pozitív forgatókönyv még nem látható. Remélhető csak. Reményre ti. az nyújt okot, hogy egy „gyepű”, egy, a jövőben értékessé váló terület társadalmi innovációt is befogadhat. Úgy, mint amit Észak-Magyarország erdős vidékein a tatárjárás utáni várépítési konjunktúra következtében telepített soltészfalvak relatív szabadsága jelentett. Úgy, mint a török hódoltság után a ritka lakosságú Alföldön kiváltságos, jómódú területek mezővárosi polgárosodás útjára léphettek. Úgy, mint a futóhomok terméketlensége miatt utoljára betelepült Duna–Tisza közének zöldség-gyümölcsszőlő területeinek felvirágzása (a tényleges Kert-Magyarország).

Melyik forgatókönyv valósul majd meg? Nem tudom.

Írásomat azzal a versből vett részlettel fejezem be, amit annak mottójául választottam.

„…létezik itt, aki kíván tenni valamit?

Helyesbítek, léteznek, akik kívánnak tenni valamit!”


1 Faludi Erika: Az aprófalvak helyzete, In: Falugondnokság – a vidékfejlesztés szelíd módszere. Szerk.: Csörszné Zelenák Katalin, Kecskemét, Magyar Tanya- és Falugondnoki Szövetség 2004. 9–10. oldal.
2 Lásd: Dr. Tanka Endre: Földcsere, tagosítás, birtokrendezés. In: Falugondnokok Hírlevele, VIII. évf. 2. sz.
3 Miklóssy Endre adatai alapján.
4 Dr. Tanka, l. In idem.
5 Ti. falugondnoki szolgálatokban dolgozókkal történő találkozások elmúlt 15 esztendejére célzok.
6 Dr. Romány P.: Kortársunk az agrárpolitika (Bp. 2002).
7 Romány Pál i. m.
8 Edward T. Hall: Rejtett dimenziók. Bp. 1980.
9 A hasonló elveken működő tanyagondnoki szolgálatoktól most tekintsünk el.
10 Falugondnokság – a vidékfejlesztés szelíd módszere. 2004. Kecskemét.
11 Balogh János: Túrkevétől az Óceánig. Budapest, 2000.






© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány