AETAS 1996. 1.
Zeidler Miklós: Egy Trianon-emlékkönyvre
Trianon and East Central Europe Antecedents and Repercussions
(Ed. Béla K. Király, László Veszprémy.)
Atlantic Studies on Society in Change 80.
Social Science Monographs,
Boulder (Colorado) - Atlantic Research and Publications,
Highland Lakes (New Jersey), 1995.
321. old.
Trianon és Kelet-Közép-Európa. Előzmények és következmények címmel jelent meg a közelmúltban az amerikai Atlantic Research and Publications tizenöt történeti tanulmányt felvonultató kötete. Különösen nagy jelentősége van ennek, hiszen a hazai történettudomány mindmáig nem volt képes komplex időtálló számvetést készíteni a trianoni békeszerződés Magyarországra és a térségre gyakorolt hatásairól. A két világháború között született áttekintő munkák komoly erőfeszítéseket tettek ugyan a probléma bemutatására, tárgyalási módjukat azonban - még a legmértéktartóbbakét is - szükségképpen tendenciózus, sokszor hamis beállítások jellemezték. Javarészt eleve nem tudományos, hanem közvetett vagy közvetlen propagandacéllal íródtak, mások túlságosan szűk perspektívából vizsgálták a kérdést.1 Nagyobb baj, hogy a háború utáni magyar történetírás sem produkált ilyen igényű összegző kötetet - e téren még az utóbbi években is csak törlesztette, de nem rótta le adósságát.
A most megjelent munka címe ígéret - egyfelől arra, hogy a kötet több szempontú összefoglalást nyújt a térség hatalmi viszonyait gyökeresen átalakító hosszú távú társadalmi és politikai folyamatokról és hatalmi érdekekről, másfelől arra, hogy legalábbis vázlatot ad a politikai átrendeződésnek a térség egészét érintő, szerteágazó társadalmi hatásairól. Várakozásainkat az a tény is táplálja, hogy a kötet a közel két évtizede indult Tanulmányok a változó társadalomról c. sorozat részeként s éppen a békeszerződés aláírásának 75. évfordulójára jelent meg. A kiadvány érdekességét fokozza, hogy mivel az ARP a magyar történelemről rendelkezésre álló ismeretek - így a magyar történettudomány eredményeinek is - egyik legtermékenyebb közvetítője az angol nyelven olvasó közönség felé, az általa kiadott munkák számottevően alakítják a történelmünkről és történetírásunkról külföldön élő képet.
A többszörös felelősség - a történelmi Magyarország felboml(aszt)ása történeti környezetének bemutatása és egyfajta regionális társadalomtörténeti hatásvizsgálat elvégzése, egyszersmind "híradás" a külföldi tudományos közélet felé - és a szűkre szabott terjedelem nem kis feladat elé állította a szerkesztőket, akik láthatólag arra törekedtek, hogy mind a szerzők kötődése, mind az elemző és összefoglaló cikkek és az egyes történettudományi ágak egyensúlya tekintetében reprezentatív körképet nyújtsanak. A bő húsz íven végül tizenöt tanulmány kapott helyet; a könyvön belüli tájékozódást névmutató, megbízható életrajzi melléklet és válogatott szakirodalom, valamint a kiadó térképarchívumának néhány pontos és szép darabja segíti.
Sajnos a tartalomjegyzék hamar lehűti a várakozásokat: a cikkek közül kilenc az 1982-ben hasonló témában ugyancsak ennél a kiadónál publikált, jóval terjedelmesebb tanulmánykötetben már megjelent2 - ráadásul ezek egyikét-másikát bízvást lehetett volna újakkal vagy legalább javított változatokkal helyettesíteni. Ám azzal, hogy a szerkesztők nagyrészt már ismert írásokból állították össze a kötetet, mintha eleve lemondtak volna arról, hogy igazi újdonsággal álljanak az olvasóközönség elé - s ez a tény önmagáért beszél. (Tanulmányok változatlan formában történő újraközlésének véleményünk szerint akkor van értelme, ha azok az egyes szerzők életművének kiemelkedő opuszai - esetleg csupán szakmai vitát provokáló, de éppen ezért megkerülhetetlen művek -, vagy ha a korábbi megjelenés körülményeitől eltérő, a tudományos élet számára alternatív hozzáférési lehetőséget biztosító közegben látnak napvilágot. Jelen esetben azonban nem erről van szó.) További négy cikket az 1980-1990-es évek magyar történelmi folyóiratai közöltek, s mindössze kettő akadt, amelynek nem bukkantunk nyomára a hazai szakirodalomban.
Mindennek dacára talán nem felesleges végignézni - főbb téziseik számbavételével -, hogy az egyes tanulmányok mennyiben gyarapítják/gyarapították a magyar közönség ismereteit s mennyiben nyújtanak újat az angol nyelvterület számára. (Mivel a kötet még sok nagyobb magyarországi könyvtárban sem elérhető, a jegyzetekben feltüntetjük az egyes tanulmányok korábbi magyar és angol nyelvű megjelenésének lelőhelyeit.)
L. Nagy Zsuzsa bevezető kisesszéje,3 mely csak az angol fordításban egészült ki magyarázó jegyzetekkel, a Monarchia széthullásának az európai biztonságpolitikára gyakorolt hatásait tárgyalja. Találóan mutat rá arra, hogy az utódállamok, a számos kölcsönös előnyt biztosító nagytér felbomlásából fakadó hasonló gazdasági problémák mellett, győztes vagy vesztes voltuktól függően különböző további nehézségekkel szembesültek: a területben, népességben és gazdasági potenciálban gyarapodott országok a gazdaság és a társadalom számukra addig idegen vagy kevéssé ismert elemeinek integrálásával, a kárvallott országok pedig a korábbinál jóval szűkebb életkeretekhez való alkalmazkodással küszködtek. Mindez eltérő tónust kölcsönzött a térségben oly erős nacionalizmusoknak is; a győztesek diadalmas és a vesztesek sértett - egymást kölcsönösen tápláló - nacionalizmusa máig hatóan megnehezíti az őszinte megbékélést.
Ádám Magdának a trianoni békével kapcsolatos tévhiteket eloszlató rövid tanulmánya egy korábbi közlemény4 átszerkesztett, jegyzetekkel kiegészített változata, mely elsősorban a Quay d'Orsay magyar vonatkozású irataiból összeállított új forráskiadvány-sorozat első két kötetének fontosabb dokumentumaira támaszkodik. Konklúziója szerint a trianoni békeszerződésben alapvetően nagyhatalmi érdekek döntöttek, amelyek azonban olykor csorbát szenvedtek a Közép-Európáról határozottabb elképzelésekkel bíró kis szövetségesek erőszakos területszerző politikája miatt. Így például megfeneklettek a Monarchia föderatív reformjának és a főként az angolszász és olasz delegátusok által szorgalmazott méltányos területmegosztásnak a kísérletei is. A közhiedelemmel ellentétben, a szigorú békefeltételek megfogalmazásában nem Clemenceau képzelt magyargyűlölete játszott döntő szerepet, hanem az, hogy - részben Szovjet-Oroszország elszigetelése céljából - a békeszerzők az utódállamok politikai-stratégiai megerősítésének eszméjét a nemzetiségi és önrendelkezési elv elé helyezték. A korábban egységesnek elképzelt Közép-Európa helyett a franciák németfóbiája és a bolsevizmus elszigetelésének igénye miatt 1918 végén felmerült a cordon sanitaire kialakításának gondolata, amelyen belül Románia és Csehszlovákia geopolitikai szempontból felértékelődött, ezért ezek stratégiai, közlekedési, gazdasági elveken alapuló területi követeléseire Franciaország nagyobb rokonszenvvel tekintett. Abban a kérdésben, hogy a magyar tanácskormányt felelősség terheli-e a szigorú békefeltételekért - ekkor fogadta el a békekonferencia a korábban már megfogalmazott javaslatokat -, Ádám óvatosan valószínűsíti, hogy a nagyhatalmak végleges döntését a magyarországi államforma alapvetően nem befolyásolta.
Szarka László cikke a magyar kisebbségek születéséről ("Trianon and the Emergence of Hungarian Minorities", magyar nyelvű korábbi megjelenéséről nincs tudomásunk) bevezeti a hosszú 1919 fogalmát. Az 1918. október- 1920. június közötti fegyverszüneti időszakot csakugyan jellemezte valamiféle egységesség, az azonban inkább interregnum, a megrendült és teljes egészében helyre nem állított közhatalom "egységessége" volt, ezért a terminust érdekesnek, de kevésbé találónak érezzük. Fontosabbnak látjuk azt a kategorizálást, amely a magyar nemzeti kisebbségek - mint ilyenek, új tartalmú - szerveződésének három közösségformáló tényezőjét különíti el: a tiltakozó akciókat, a passzív ellenállást, valamint az erősödő regionalizmust (patriotizmust, provincializmust). Mindez abban gyökerezik, hogy mivel a közhatalmat birtokba vevő szomszéd utódállamok nemzetállamként definiálták magukat - jóllehet a békeszerződés nemzetiségi cikkelyei jogi garanciákat nyújtottak a kisebbségi egyházak és nyelvhasználat számára, s a magyar kulturális és oktatási intézmények szerény hálózata is fennmaradt -, a magyar kisebbségek nehezebben hajlottak a lojalitásra. Érdekes és némileg meglepő, de nem kellően dokumentált a cikknek az a megállapítása, hogy "a magyar kisebbségek és a magyar közvélemény körében szűkebb tábora volt a radikális irredentizmusnak, mint ahogy az a köztudatban él." (34. o.) Ebben a vonatkozásban a szerző csak a két háború közötti magyar kisebbségi vezetők véleményére hivatkozik.
Hugh Seton-Watson írása már az 1982-es kötetbe is bevallottan félkész állapotban került bele,5 s nagy kár, hogy a neves szerzőnek később sem volt módja tökéletesíteni azt. A cikk az idősebb Seton-Watson pályafutásának vázlatos ismertetése után megállapítja, hogy Seton-Watson a háború kitörése után hamarosan a Monarchia felbomlását támogatta, ám 1920 januárjában bíráló megjegyzésekkel illette a magyar békeszerződés tervezetét s a két világháború között is világosan látta a szerződés által rögzített helyzet visszásságait. Ez mégsem jelentette azt, hogy jó megoldásnak tartotta volna a revíziót. Ahogy már 1920 áprilisában támadta Apponyinak a békekonferencián elmondott, a magyar imperializmust idéző beszédét, ugyanúgy később is a területi és kisebbségi kérdésnek más, a megbékélésen és a határok "spiritualizálásán" alapuló megoldásait szorgalmazta. Scotus Viator munkásságáról, politikai meggyőződéséről és vonzalmairól - többek között Jeszenszky Géza és Bán D. András kutatásainak köszönhetően - ma már ennél jóval többet tudunk.
Ormos Máriának a belgrádi katonai konvencióval és annak utóéletével foglalkozó forráskritikai tanulmánya6 elsősorban a francia motívumokat igyekszik felderíteni. A korábbi szakirodalommal polemizálva megállapítja, hogy Franchet d'Espčrey tábornok a megegyezést nem önhatalmúlag kötötte meg, hanem a Párizsból érkezett utasítások értelmében járt el. Mivel az antantnak még időben - a Monarchia összeomlása előtt - sikerült tető alá hoznia a páduai fegyverszünetet, immár annak magyarországi végrehajtásáról kellett gondoskodnia. Clemenceau 1918. november 7-én ilyen értelmű utasítást küldött Franchet-nak, majd 8-án az egyezmény szövege is megérkezett a tábornokhoz. Az egyezményről, melynek vélt engedékenységét a történészek eddig Franchet "magyarbarátságának" számlájára írták, Ormos kimutatja, hogy mindenben megfelelt a francia érdekeknek. Ideális feltételeket teremtett mind a Németország, mind az Oroszország elleni esetleges katonai felvonuláshoz, valamint Magyarország okkupációjához, egyszersmind ez utóbbi vonatkozásban esélyt adott az erőszakmentes megoldásnak is. A konvenció mégis általános ellenkezést váltott ki a szövetségesek körében - Csehszlovákia és Románia területi követeléseinek akadályát, Nagy-Britannia és Olaszország pedig a francia politikai befolyás nemkívánatos megerősödését látta benne -, így november végére már puszta fikció volt. A francia kormány a népszerűtlen egyezmény felelősségét végül a magyar félre hárította, megteremtve ezzel az egyezmény szövegét úgymond kiforgató "perfid" Károlyi "imperialista" politikájának legendáját.
Ormos Mária másik cikke7 a békekonferenciának és az antantnak a magyar tanácsköztársasággal szembeni diplomáciai és katonai akcióit követi nyomon. Mivel 1919 tavaszán már a bolsevizmus feltartóztatása és visszaszorítása volt a szövetségesek számára a legfontosabb kérdés, a tanácskormánnyal szembeni magatartás is ennek rendelődött alá. Mindaddig, amíg a szovjet Vörös Hadsereg túl nagy antant haderőket kötött le a Kárpátok közelében, a békekonferencia Magyarországgal szemben a diplomáciai megoldást helyezte előtérbe - ennek keretében küldték Budapestre Smuts tábornokot -, amikor azonban utóbb a keleten felszabadult román csapatok április végén átlépték a belgrádi katonai konvenció által megállapított vonalat, a franciák ezt tudomásul vették - még bizonyos megkönnyebbüléssel is, amiért nem kellett saját egységeiket bevetniük. Május elején a román csapatok jó részét a Dnyeszternél végrehajtott szovjet csapatösszevonás hírére ismét keletre vezényelték, a tanácskormány hadereje így az északi hadjáratra összpontosíthatott. A magyar csapatkivonást követelő június 8-ai Clemenceau-távirat hátországa egy összehangolt román- cseh-jugoszláv-francia támadás volt, erre azonban nem került sor, mert a magyar fél - a várakozással ellentétben - elfogadta az ultimátumot. A beavatkozáshoz immár új ürügyre lett volna szükség, Clemenceau közbenjárására azonban, aki sem a kisebb szövetségesek várható újabb követeléseiért, sem a francia csapatok esetleges bevetéséért nem lelkesedett, a békekonferencia június 11-én közölte Csehszovákiával és Romániával a végleges magyar határokat. A francia miniszterelnök utóbb már csak azért is a magyarországi bolsevizmus gyors bukásában reménykedett, mert így nem kellett további engedményeket tennie a kisállamoknak. Franciaország, mely a diplomácia, a gazdasági nyomásgyakorlás és a hadviselés minden eszközét kezében tartotta, végül elérte célját: a tanácsköztársaság megbukott, a békefeltételeket pedig minden érintett fél elfogadta.
Romsics Ignác diplomáciatörténeti tanulmánya8 az olasz bábáskodással megvalósítani kívánt magyar-román együttműködés koncepciójának két évtizedes történetét követi nyomon. A kooperáció feltétele, természetesen, Erdély sorsának a román és a magyar felet egyaránt kielégítő rendezése lett volna. Csakhogy az offenzív Románia számára mind Jászi kantonális tervei, mind az önálló székelyföldi köztársaság 1918. novemberi gondolata elfogadhatatlan volt. Amikor azonban pozíciója a békekonferencián később némileg meggyengült, Románia bizonyos érdeklődést kezdett mutatni az olasz-magyar- román szövetség lehetőségét is magában foglaló magyar javaslatok iránt. A kölcsönös gazdasági előnyök kilátásba helyezése azonban nem oldhatta fel az alapvető ellentétet: míg a magyar fél Erdély különállásának különböző módozatait terjesztette elő, a birtokon belülre került Románia legfeljebb a kisebbségek valamiféle autonómiáját ajánlotta fel. Így, noha 1920 közepén a román fél hajlandónak mutatkozott modus vivendit létrehozni Magyarországgal - ezért nem csatlakozott a csehszlovák-jugoszláv szövetségi szerződéshez -, a Varsó alatti szovjet kudarc után végleg elzárkózott a megállapodástól. 1921 végére Magyarország körül bezárult a gyűrű - létrejött a kisantant, s a nyugat-magyarországi affér miatt Ausztriával is megromlott a viszony -, Olaszország pedig, amelynek számára csak a szilárd román-magyar szövetségnek lett volna értéke, kiegyezett Jugoszláviával, majd néhány évig a kisantant felé kereste az együttműködés útját. Az újabb olasz-jugoszláv elhidegülés és az olasz-magyar barátsági szerződés aláírása után Bethlen már egy olasz-osztrák-magyar-román blokk gondolatát vetette fel, amelyet jobboldali osztrák fordulat és magyar-román közeledés esetén alkalmasnak ítélt a kisantant szétrobbantására. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, annál is kevésbé, mert időközben megerősödött a kisantant államok közötti szerződéses kötelék. A harmincas évek második felében az erőviszonyok megváltozása következtében a magyar követelések is súlyosabbak lettek. Mivel azonban Magyarország és Románia között külső kényszer nélkül nem volt elképzelhető megegyezés, Olaszország pedig nem tudott ilyen kényszert gyakorolni, ezt később a térségben domináns szerepre szert tévő Németország fejtette ki.
Berend T. Iván és Ránki György tanulmánya9 a mintegy négyötöd részben önellátó Monarchia felbomlásának gazdasági következményeit veszi számba. A korábban többé-kevésbé jól működő - bár a szerkezeti aránytalanságokat elmélyítő - munkamegosztás rendszere felbomlott s az egyes utódállamok önálló nemzetgazdaságokat igyekeztek kiépíteni. Mindehhez nagyarányú működőtőke-behozatalra és a relatíve gyöngébb hazai ágazatok védelmére (importtilalom és korlátozás, magas vámtarifa) volt szükség. Ez mindenekelőtt importkiváltó ipar megteremtését jelentette, ami a térség egészére nézve számos esetben párhuzamos kapacitásokat teremtett. A változásoktól a hagyományos iparágak sokat szenvedtek - elég csak a magyarországi malmok vagy az osztrák fonó- és a cseh szövőipar hanyatlására gondolni -, de az újonnan telepített importkiváltó ágazatok sem voltak éppen korszerűek, hiszen a szűk hazai piacra való termelés nem tette szükségessé a világszínvonalú technológia alkalmazását. E problémák megoldatlansága végül oda vezetett, hogy a kezdetben gazdasági eszközökkel, de döntően politikai motivációval behatoló Németország a harmincas évek végére döntő hatalmi befolyásra tett szert a térségben.
Peter Pastor cikke10 a szomszédos országok hadseregei által végrehajtott területfoglalások történetét ismerteti s - noha új kutatási eredményekkel nem rukkol elő - megbízható áttekintést nyújt a nagyhatalmak, a kis szövetségesek és a magyar kormányok célkitűzéseiről. Rövid megjegyzést kell azonban fűznünk a szerző egyik kijelentéséhez. Pastor úgy véli, hogy Jászi 1918. december eleji koncepciója, amely szerint a Romániához kerülő magyar kisebbség nemzetiségi jogai fölött a magyar kormány őrködne, a gyakorlatban összebékíthette volna a román és a magyar álláspontot. (172-173. o.) A magunk részéről ezt a megállapítást túl optimistának tartjuk s maga Pastor sem hoz rá bizonyítékot. De ha mégis született volna ilyen megállapodás, fölöttébb kétséges, hogy annak érvényt lehetett volna szerezni a belügyeibe való beavatkozásra oly kényes román kormánnyal szemben.
Stephen Fischer-Galati írása11 a trianoni béke romániai hatásait és megítélését igyekszik bemutatni, ami persze ilyen rövid terjedelem mellett szinte reménytelen vállalkozás. Talán éppen ezért, a szerző csak néhány szempontot vet fel - főként a kisebbségekről és a revizionizmus kérdéséről szól -, de sajnos azokat sem dolgozza ki egészen. Fontos megállapítása, hogy Románia a Szovjetuniótól és revizionizmusától jobban félt, mint a jóval gyöngébb magyar revizionizmustól, s hogy az antibolsevizmus és az antiszemitizmus - mint közösségteremtő erő is - nagyobb jelentőségű volt a magyarellenességnél. Másik érdekes - és kissé provokatív - tétele szerint az 1930-as évek végéig Romániában nem sértették meg tételesen a kisebbségi cikkelyeket, jóllehet az egész környezet terhes és nehezen elviselhető volt a nemzetiségek számára. (191. o.)
Yeshayahu Jelinek cikke a trianoni béke csehszlovákiai jelentőségéről,12 amely már csak megközelítése miatt is fontos elemekkel egészíthette volna ki tudásunkat, lényegében már ismert tények újraközlése, s nem visz közelebb a kérdéskör jobb megértéséhez. (Nem egészen érthető továbbá, miért nevezi a szerző a két háború közötti angol szakirodalomban szinte egybehangzóan Ruténiaként említett területet az orosz és ukrán irredenta terminológiát kölcsönvéve Kárpátontúli Rusznak és Kárpátaljai Ukrajnának.) Nagy kár, hogy ezek a magyar történettudomány számára is oly fontos témák a fenti két írásban nem nyertek bővebb és színvonalasabb kifejtést. Nem is szólva arról, hogy az utóbbi évtized politikai átalakulásai mennyire szükségessé tették volna e szemlék kibővítését.
Thomas Karfunkel gondolatébresztő cikke13 a Trianon utáni magyarországi antiszemitizmus hét összetevőjét határozza meg. A politikai-vallási emancipáció bizonyos fokát már a 19. században élvező s 1914 előtt Kelet-Európában a legjobb jogi-társadalmi-gazdasági helyzetben lévő magyarországi zsidóság az összeomlás után méltatlan megkülönböztetést volt kénytelen elszenvedni a kormányzattól és a közvélemény tekintélyes részétől. Az antiszemitizmus megerősödésében Karfunkel szerint a következők játszottak szerepet: 1. Az inkább akcionista jellegű, antibolsevista és antiszemita megalapozású szegedi gondolat, mely, miután megszervezte a maga legális és titkos szervezeteit, a szerző - szerintünk nem eléggé árnyalt - megfogalmazása szerint, a korszak egészében fennálló diktatúrát teremtett Magyarországon, s mindvégig a rendszer ideológiai alapját képezte. 2. Maga a belpolitikai élet, melyben a harsány és mérsékelt antiszemita politikusok és szólamok egyaránt megtalálták a helyüket. A húszas években átmenetileg valamelyest csillapodó antiszemita hangok a harmincas évek második felétől újra felerősödtek, s az antiszemitizmus szlogenjei hamarosan ismét a politikai szókincs döntő elemévé lettek. 3. A zsidóságnak a később minden nyomorúságért felelősnek beállított kommunizmussal történő azonosítása, aminek tápot adott az a tény is, hogy a tanácskormány vezetőségében csakugyan nagy számban vettek részt zsidó származásúak. 4. A hazai zsidóság nemzetgazdaságban betöltött - antiszemita szóhasználattal: bitorolt - meghatározó szerepének vádként való felhozása. (A produktív és a magasabb jövedelmeket biztosító szférákban a zsidó származásúak jelentős felülreprezentáltsága statisztikailag egyébként valóban alátámasztható.) 5. A zsidóság nagyobb ütemű természetes szaporodásának s ily módon a magyarság kiszorításának mítosza. 6. A zsidóságnak mint alapvetően idegen, asszimilálhatatlan, de megtévesztő rejtőzésre hajlamos népelemnek az ábrázolása. 7. Az a harmincas évek végén felerősödő meggyőződés, hogy az antiszemita politika a magyar külpolitikai célok támogatását eredményezheti.
Mócsy Imre Istvánnak a magyar menekültek sorsáról szóló fontos tanulmánya14 egyfelől az egymást követő menekülthullámok kronológiáját adja, másfelől kísérletet tesz arra, hogy vázolja a Magyaroszágra került menekültek szociológiai helyzetét és politikai szerepét. A jórészt az egykori közigazgatás tagjainak és a magyar cégek magánalkalmazottainak családjaiból kikerülő menekülteket részben az erőszaktól és a megtorlástól való félelem, részben az új közhatalom iránti lojalitásra való képtelenség űzte Magyarországra s szerepe volt ebben a Károlyi-kormány által kilátásba helyezett anyagi kedvezményeknek is. Az első nagyobb hullámot tehát az idegen csapatok bevonulása és az általuk elkövetett atrocitásokról terjengő rémhírek váltották ki, míg a második a békeszerződés aláírásának, vagyis az impériumváltás véglegesítésének tudható be. A szomszéd államok kormányai támogatták - olykor ki is kényszerítették - e mozgalmat, hiszen annak révén a magyarság politikailag legöntudatosabb rétegétől szabadulhattak meg, s automatikusan helyet adhattak az új adminisztrációnak. Szerbiában az új hivatali infrastruktúra gyorsan kiépült, Csehszlovákiában és Romániában azonban ez, részben a szakemberhiány miatt, a többé-kevésbé tisztán magyarlakta területeken késedelmet szenvedett. A magyarság maradványai az értelmiségi, hivatali és gazdasági elit egy részének távozásával homogénebb társadalmi szerkezetben éltek tovább, melyben a városlakó elem helyenként számottevően visszaszorult a rurális népességgel szemben. Magyarországon általában sajnálat - olykor azonban a rossz gazdasági helyzet keltette féltékenység miatti és a reakciós politikai meggyőződésnek szóló ellenszenv - fogadta őket. Mócsy tézise, mely szerint a nagy számban a Horthy-rendszer pártjára állott menekülteket számkivetettségük egyre inkább a jobboldali radikalizmus felé irányotta, sajnos nincs dokumentálva, de kétségtelen, hogy számos példát fel lehetne hozni mellette. A szerző korrigálja az eddig használatos létszámadatokat is, s az 1918-1924 között Magyarországra érkezett menekültek számát 426 ezerben állapítja meg.15
Dombrády Loránd cikke ("Trianon and Hungarian National Defense" korábbi magyar nyelvű megjelenését nem ismerjük) lényegében a magyar királyi honvédség felállításának jogtörténeti és politikai vonatkozásait összegzi. A békeszerződés által 35 ezer főben megszabott létszámkeretet - jelentkezők és anyagi eszközök híján - eleinte még az egyébként tiltott sorozással sem sikerült feltölteni. A katonai ellenőrző bizottság távozása után a kormány 3 év alatt 62 500 fős, részben más fegyveres testületeknél rejtett hadsereget kívánt létrehozni, ami nagyjából sikerült is. Időközben ambiciózus, az egyes modern fegyvernemek fejlesztését is előirányzó program készült, melynek eredményeként a véderő létszáma 1938-ra elérte a 85 ezer főt - ez azonban továbbra is csupán töredékét tette ki a kisantant-hadseregek összlétszámának s korszerűség tekintetében is elmaradt azoktól.
A sort Király K. Béla tömör és világos elemzése16 zárja, melyben a Monarchia bukásának elkerülhetetlenségét hirdető elméleteket cáfolja. A világháború diplomáciai történetére támaszkodva kimutatja, hogy a későbbi győztesek hadicéljai között egészen a háború legutolsó hónapjaiig nem szerepelt sem a birodalom felbomlása, sem független utódállamok megalakítása. A példátlan áldozatokat követelő háború kompromisszumos lezárására 1916-tól kezdődően több oldalról is kísérleteket tettek, a háború eszkalálódása és a társadalom egészét mozgósító totális hadviselés azonban "totális békéhez" vezetett, melyben a győzők - Bibó István szavaival élve - mintegy "mértéket veszítettek" és több problémát idéztek elő, mint amennyit megoldottak. Ehhez annyit feltétlenül hozzátehetünk, hogy a békerendezés kérdését mindez csak részben magyarázza, hiszen a fegyverszüneteket követő időszak politikai és katonai eseményei ugyancsak jelentős - számos vonatkozásban döntő - módon befolyásolták a versailles-i békerendszernek nem csupán a végső formáját, de jellegét is.
Szólnunk kellene végül a szerkesztési elvekről, csakhogy a kötet felépítésében nem sikerült határozott koncepciót felfedeznünk. Pedig a könyv lehetett volna a társadalmi-politikai átalakulás krónikája, gazdaságtörténeti áttekintés, új helyzetű szociológiai csoportok (pl. menekültek, kisebbségek) bemutatása, a régió hatalmi pozíciójának és a nagyhatalmak vele kapcsolatos politikájának elemzése. Vagy lehetett volna a közelmúlt magyar szakirodalmi termésének gyűjteménye - ehhez azonban a válogatást kissé esetlegesnek érezzük -, a térség jeles történészeinek és társadalomtudósainak vitafóruma vagy új kutatási irányok kijelölésének tere. (Elég sokat tudunk már Trianonnak a politikai gondolkodásra, a kül- és belpolitikára, valamint a gazdaságra gyakorolt hatásairól, de sokkal kevesebbet annak társadalomtörténeti következményeiről: a társadalom egyes csoportjainak és kisebb-nagyobb egységeinek eltérő Trianon-élményéről, az elcsatolt területekkel kapcsolatos ismeretek és hagyományok átalakulásáról, illetve ezeknek a szomszéd népek tudáskészletében való megjelenéséből adódó kulturális hatásokról, a kisebbségi létstratégiákról - hogy csak néhány példát említsünk.)
A kötetnek a magyar történész szakma számára Szarka és Dombrády - friss kutatási eredményekben egyébként nem bővelkedő - cikke kivételével nincs különösebb hozadéka, az angol nyelven olvasók azonban néhány vezető magyar történész friss tanulmányaival is találkozhatnak. (A hat "új" cikk egyben kijelöli azon szerzők körét is, akiket a szerkesztők most alkalmasnak tartottak a magyar történettudomány hírnevének öregbítésére.) Romsicsnak az olasz diplomácia egy érdekes területét bemutató cikke és Ormosnak a belgrádi katonai konvencióról adott értékelése kétségkívül számottevő eredmény, jóllehet ez utóbbi, részletesebben kifejtve, már megjelent angolul,17 s Ádám írása is helyreigazít néhány a trianoni békével kapcsolatos, egyes tudományos körökben is továbbélő téveszmét. A fennmaradó tanulmányok azonban inkább csak felszíni áttekintést adnak az egyes kérdésekről és, minden erényük ellenére, csak kevéssé bővítik az eddigi ismereteket.
Helyenként önkényesnek érezzük az egyes fejezetek tagolását is. (Úgy tűnik, e kiadványt sem kerülte el a többszerzős tanulmánykötetek betegsége: mivel nem átgondolt koncepcióhoz illeszkedő, "megrendelt" cikkekről van szó, utólag kell struktúrát adni az anyagnak, ez pedig gyakorta meddő kísérlet marad.) Nem világos, miért került Szarka kisebbségi kérdésről szóló tanulmánya a Bevezetésbe, holott helye a Következmények között volna. Éppen fordított a helyzet Pastornak az 1918- 1919. évi területi veszteségekről szóló cikkével, amely az Előzmények helyett a Következmények közé került. Romsics két évtized történetét átívelő tanulmányát e fejezetek közé nem lehetett logikusan beépíteni - végül az Előzmények sorába illesztették. Különös Király cikkének elhelyezése is, hiszen míg ez az írás az 1982-es tanulmánykötetben az áttekintések között szerepelt, most egymagában képviseli a Következtetéseket - változatlan szöveggel, egy részben megváltozott tartalmú kötetben.
Mindezek láttán az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon nem csupán a hazai történészek "menedzselése" vagy az évforduló késztette-e a kiadót a nem teljesen kész könyv megjelentetésére. Az persze mindenképpen örvendetes, hogy a téma, valamint a magyar történészek és kutatási eredményeik jelen vannak a nemzetközi tudományos életben, ám úgy érezzük, a kötet összeállítói jobban is kihasználhatták volna a ritka alkalmat. A bizonytalanságokat mégis szívesen tudjuk be a hasonló kötetek szerkesztői előtt álló megannyi nehézségnek, s kívánjuk, hogy a sorozatban az eddigi számos színvonalas kiadvány sikerültebb örökösei lássanak napvilágot.
1. A nívósabbak közül való: Igazságot Magyarországnak! A trianoni békeszerződés következményeinek ismertetése és bírálata. Magyar Külügyi Társaság, Budapest, 1928.; és Buday László: Magyarország küzdelmes évei. A szerző kiadása, Budapest, 1923.
2. Essays on World War I: Total War and Peacemaking. A Case Study of Trianon. (Ed. Béla K. Király, Peter Pastor and Ivan Sanders.) War and Society in East Central Europe. Vol. 6. Brooklyn College Press, Brooklyn, 1982. (A továbbiakban: Essays on World War I.)
3. Trianon: a magyarság és Európa ügye. Világosság 1990/8-9. 695-700.
4. Tévhitek Trianonról. Társadalmi Szemle 1990/8-9. 106-112.
5. R. W. Seton-Watson and the Trianon Settlement. In: Essays on World War I. 3-13.
6. A belgrádi katonai konvencióról. Történelmi Szemle 1979/1. 12-38. (Az angol szövegen csak kisebb változtatások történtek.) Ugyanezt a gondolatmenetet tartalmazza kibővítve Ormos Mária: Padovától Trianonig (1918-1920). Budapest, 1983. és 1984.
7. A Tanácsköztársaság és az antant-intervenció. Párttörténeti Közlemények 1979/3. 151-162. és ugyanez In: A Magyar Tanácsköztársaság 60. évfordulója. Tudományos Ülésszak, Budapest, 1979. március 6-7. (Szerk. Köpeczi Béla.) Budapest, 1980. 119-129.; valamint Essays on World War I. 131-144.
8. Olaszország és a román-magyar megegyezés tervei, 1918-1938. Valóság 1993/6. 61-82.
9. A tanulmány először előadásként hangzott el 1968 őszén Bécsben egy nemzetközi történészkonferencián, majd nyomtatásban is megjelent (A Duna-medence gazdasági problémái az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után. In: A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei. XVII. 417-430. Budapest, 1968.), s utóbb angolul is többször kiadták (The Economic Problems of the Danube Region After the Breakup of the Austro-Hungarian Monarchy. In: Underdevelopment and Economic Growth. [Ed. Iván T. Berend, György Ránki.] Budapest, 1979. 110-120.; és Essays on World War I. 89-104.).
10. Hungarian Territorial Losses During the Liberal-Democratic Revolution of 1918-1919. In: Essays on World War I. 255-274.
11. Trianon and Romania. In: Essays on World War I. 423-437.
12. Trianon and Czechoslovakia: Reflections. In: Essays on World War I. 439-455.
13. The Impact of Trianon on the Jews of Hungary. In: Essays on World War I. 457-477.
14. Partition of Hungary and the Origins of the Refugee Problem. In: Essays on World War I. 491-507. Mócsy a témát részletesen kidolgozta The Effects of World War I, The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary's Domestic Politcs, 1918-1921 c. könyvében (Boulder, Social Science Monographs - Brooklyn College Press, Brooklyn, 1983).
15. Mócsy fenti könyvének 9. fejezetében bővebben szól a menekültek társadalmi és politikai szerepéről.
16. Total War and Peacemaking. In: Essays on World War I. 15-21.
17. Ormos Mária: From Padova to the Trianon. Social Science Monographs, Boulder - Brooklyn College Press, Brooklyn - Akadémiai, Budapest, 1990. Vö.: 7. sz. jegyzet.