A “független Magyarország” a szovjet birodalomban

A “független Magyarország” a szovjet birodalomban

Azaz a Kádár kormány igazságszolgáltatása 1956 után

Visszaemlékezés a forradalom 20. évfordulóján

Dr. Kopácsi Sándor (eredetileg Fejes Elek álnév alatt)

1976. október-december.

Mr. Ford nyilatkozata

Mr. Ford, 1976. Október 6.-án a San-Franciscóban tartott elnökjelölt vita során kifejtette, hogy szerinte a Kelet európai országok függetlenek a Szovjet birodalomtól. Ennek nyomán határoztam el magam az írásra, hogy emlékeztessek arra, hogyan is néz ki ez a függetlenség a valóságban.

Érzem szükséges ez a mementó, hiszen Jaltában eladtak, 56-ban magunkra hagytak, Helsinkiben eltemettek, San-Franciscóban elfeledtek bennünket.

A halálnak több fázisa van, de az hal meg igazán, akit elfelejtenek, és nem beszélnek róla többé!

Azért akarom a feledés és ismeretlenség homályából felszínre hozni mi történt Magyarországon 1956. november 4.-ei a szovjet intervenció után. Milyen volt ez a cselekvési szabadság, függetlenség, hogy nézett ki a bírói függetlenség?

Mr. Ford tudja igazán, mi is az a független bíróság, hiszen elnöki székét is az elődje (Nixon) felett ítéletet mondó Legfelsőbb Bíróságnak köszönheti. Ilyen indítással könnyen a csalóka látszat megszépítő szemüvegén láthat és vonhat le következtetést egy elnök Bukarest, vagy Varsó ünneplő tömegei között lassan gördülő gépkocsiból. De mi láttuk a tüzet okádó tankcsordákat rátörni békés Budapestünkre. Az óvóhely sötétjében volt alkalmunk meditálni mi a különbség a szovjet városparancsnok által aláirt felhívás, amely szerint a Szovjet csapatok “a magyar nép békés alkotó munkája vívmányainak megvédése érdekében ideiglenesen bevonultak Budapestre” és a fejünk felett összeomló épületek robaja között.

A Rákosi-korszak, az úgynevezett „személyi kultusz” túlkapásairól számos leírás, mű jelent meg. A forradalom 20 éves évfordulójára én nem a forradalom heroizmusáról, történelmi jelentőségéről, hanem a bukás utáni megtorlás eddig kevésbé ismert részleteiről szeretném megírni az emlékeimet.

Ezek egyrészt saját tapasztalataim, másrészt egy szűk különféle munkakört betöltő jogászokból álló baráti kör úgyszólván mindennapos találkozásának eredményeként rakódtak össze. A legbizalmasabb információkat gyerekkori barátomtól kaptam, aki a Legfelsőbb Bíróságon volt magas beosztásban. Bár nyugdíjban van, nevét még sem írom le, mert bár 20 év telt el, de a lényeg a rezsim belső tartalma tapasztalataim alapján nem változott.

Még a fülünkben visszhangzottak a Rajk temetésen elhangzott „Soha többé Rajk elvtárs !”, és „A személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözőkről.” Nem egészen egy hónap múlva ugyanezek a személyek, változott testületi címkével ellátva ismét kiélhették szadista ösztöneiket, amelyet immár a bosszúvágy is fűtött.

Amikor a Magyar kérdés csak vagonkérdés

Sokak tudatában úgy maradt meg, hogy kezdetben még bizonytalanság uralkodott a felső pártvezetésben Október elvi megítélésében, és csak amikor decemberben egyértelműen ellenforradalommá nyilvánították a forradalmat ettől az időtől kezdődött a terror, a megtorlás. Ezután jelentek meg a rendeletek (bizalmas belső utasításokra) a rögtön-bíráskodásról, a rendkívüli bíróságokról.

Ez nagy tévedés. A Szovjetunió szempontjából a magyar ügy egy pillanatig sem volt elvi kérdés. Csak gyakorlati szempontokból a katonapolitikai elvek érvényesültek. Ha volt egyáltalán valamiféle illúziója a szovjetvezetésnek, azt október szétfoszlatta és maradt az alapigazság, hogy Magyarországot, csak a szovjet szuronyok tartják a paktumon belül. Ebből a megfontolásból kiindulva november 4.-e után a megbízhatatlanná nyilvánított nemzetiségek sorsát szánták a magyaroknak, amint Szerov hadseregtábornok az NKVD akkori főnöke, a magyarországi hadműveletek irányítója, klasszikus tömörséggel így fogalmazott meg,

“A magyar kérdés csak vagon kérdés.”

A szovjet csapatok november 4.-én vasárnap hajnalban hadüzenet nélkül kb. 3.000 tankkal megtámadták Budapestet. Öt napon keresztül ágyúzták a főváros épületeit és géppuskázták az utcára merészkedő lakosságot. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint az események során meghalt 2562 magyar állampolgár.

Az orosz veszteségekről nem adtak ki hivatalos jelentést.

Még a harcok alatt megkezdték a deportálást. A lőszert és más utánpótlást szállító vagonok és gépkocsi oszlopok nem üresen tértek vissza a Szovjetunióba. Az elfogott felkelőket, vagy potenciálisan veszélyesnek tartott fiatalokat, ezerszámra szállították el. Kárpátalja és Ukrajna lágerei tömegesen fogadták a herceg esztergályosokat, gróf marósokat. Ennyi arisztokrata csemete az Osztrák-Magyar monarchia fénykorában sem élt az egész birodalom területén.

Példaként említem meg, hogy a Kerepesi temető ravatalozó helyiségeiben is volt egy begyűjtő központ, ahonnan teherautóval szállították a kora hajnali órákban a Rákosrendezőre a környéken összefogott fiatalokat.

Néhányuknak sikerült megszökni, közöttük egy fiatal ügyész barátunknak is. Ügyész barátunk beszámolója egyáltalán nem lepett meg bennünket, hiszen mi, az idősebb generáció, jól ismertük a II. világháború alatt, de különösen Budapest ostrománál a Vörös Hadsereg hadifogoly szisztémáját. A TASSZ közölte a főparancsnokság hadijelentését: “csapataink elfogtak 1250 ellenséges katonát és tisztet!” A mozgósítás 16 évtől 60 évig szolt, tehát csak az utcán össze kellett terelni a potenciális katonákat; hogy többsége civil öltözéket viselt az nem jött számításba, mert ugyebár az egyenruhát levetette. Van, amelyik nagyon ágál, hogy hadüzemi felmentett munkás és egy percet sem volt katona vagy bujkált behívó parancs elől.

Nos, hát valakinek csak be kell gyűjteni őket, ha már a nyilas razziákat is megúszták.

Édes istenen, végső soron csak egy kicsi robotról van szó. Hogy 4-5 év lett belőle? A Gulágok világában, ha jól meggondoljuk ez tényleg nem több mint öt perc.

A történelem ismétlődik: 1956 Novemberében Budapesten és több vidéki városban összefogdossák a potenciális felkelőket, a tinédzser körüli korosztályt. Ránézésre is meglehet határozni, ismét nem állítja nagy fejtörés elé a szovjet tiszteket és katonákat. A szökevény fogyaték sem probléma, névsor itt nincs, csak darabszám. Helyére perdítik az első útba kerülő kádert és megy minden a bevált szisztéma szerint.

Távoli Moszkva környéki lágerekbe is eljutottak magyarok. „Magyar Tábornak” nevezték ezeket a lágereket, ahol nemcsak magyarok, hanem a Magyarországon október előtt és alatt állomásozó és megbízhatatlanná vált szovjet katonák és tisztek, valamint a magyarokkal szimpatizáló nagyrészt értelmiségi fiatalok voltak fogva tartva.

Már szinte hihetetlennek tűnik, hogy a Volga-németek, krimi tatárok és szidók sorsát szánták népünknek is. Nem elképzelhetetlen, hogy valahol Birobidzsántól északra jelölték volna ki az új lakóhelyünket, azzal a történelmi indoklással, hogy visszatértünk a honfoglalás előtti Óhazába. Természetesen saját, kérelmünkre.

A kitelepítés tervét nem 1956 októbere szülte. Ott porosodhatott az ötvenes, vagy azt megelőző évektől az MVD fiókjában. Szovjet történészek elejtett folyosói megjegyzései a moszkvai tisztképző iskolán most öltenek testet. Nem egyes történészek egyéni véleménye, hanem távlati tervről van szó, amelyet a szovjet államgépezet időszerűnek talál a realizálásra.

Gábor Áron, aki ebben az időben szibériai száműzetését töltötte említi „Évszázados Emberek “c. könyvének 320. oldalán. Egy kazahsztáni „etap” tagjai beszélték, hogy azért irányították át több láger állományát Szibériába, mert “külföldi” anyag érkezett. Magyarok. A hír megdöbbentette és eszébe jutott, ahogy egy elítélt kazah tanár mondta a felsőkamzsalai lágerben; “a magyar nép ázsiai honos és történelme nem a Kárpátok medencéjében, hanem a nagy szibériai síkságon és az Altaj közötti részen született, ott az őshazájuk. Nagyon ésszerű volt Sztálin elvtárs terve, hogy oda telepítsék vissza.” Az elfelejtett beszélgetés beleillett a hírbe, hogy 56-os magyar foglyok érkeztek Kazahsztánba. Talán Vlagyimir sem véletlenül említette, államérdek, hogy minél gyorsabban feltöltődjön az altaji táj és még kísért a terv, hogy erős, kulturált népi egységek állítsák meg az Altaj és a Pamír lábánál a sárga inváziót.

A vagon kérdés gyakorlati megoldásában nehézségek merültek fel. A vagonok lakói túl hangosnak bizonyultak. A szavalókórusok hangját sokan meghallották és a rácsokon kidobált cédulákat a vasutasok és a lakosság eljutatta a nyugati országok követségeire és az indiai Krisna Menonhoz. Két fiatal Nyugatnémet újságíró is résztvett a nem éppen önkéntes Inturiszt utazáson. Munkácsról tértek vissza hazájukba az erélyes tiltakozás hatására és riportjuk bejárta az egész világot. A TASZ szovjetellenes rágalomnak minősítette a hírt, magyar részről Pongrácz Kálmán a fővárosi tanács elnöke cáfolta meg a deportálásról szóló “imperialista förmedvényeket.”

Nem tudjuk milyen méretűvé szélesedett volna a deportálás, a világközvélemény nyilvánossága és tiltakozása nélkül. Jogászi körökben is eltérő volt a vélemény.

Két álláspont volt.

Az egyik szerint a végső megoldás az egész magyarság kitelepítése a Kárpát-medencéből. A másik a párthű káderek véleménye szerint, csak az aktív résztvevők, a potenciálisan veszélyes elemek /fiatalok/ időleges kikapcsolása volt a cél, a konszolidáció megteremtése érdekében.

Később az ügyészi és bírói eligazításokon ez a kérdés úgy szerepelt, hogy a vádlottak erről nem beszélhetnek, mert ez, mint rágalmazás súlyosbító körülmény lesz számukra. Akiknek azonban a vádpontja oly súlyos volt, hogy ez az “apróság” már nem befolyásolta a várható ítéletét, azok beszéltek róla.

1956. november 22.-én megjelent az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Munkástanácsok felállításáról. Ez a már kialakult állapot szentesítése volt. A hozzáfűzött remények azonban az új rezsimet gyorsan meggyőzték, hogy a Munkástanácsok nem engedelmes bábok és szembehelyezkednek a sztálinista restaurációval.

Nem sokkal később már az “úgynevezett Munkástanácsokról” irt a Népszabadság és azok vezetőit éppúgy deportálták, mint veszélyes elemeket, akiknek döntő befolyásuk van az Őket megválasztó munkásokra. Így hurcolták el rögtön november első hetében Földvári Rudolfot a Borsod megyei Pártbizottság első titkárát, a Forradalmi Bizottság elnökét, országgyűlési képviselőt /a mentelmi jogával együtt/ és csak a sztrájkba lépett diósgyőri munkások követelésére hozták vissza Ukrajnából, leborotvált fejjel. 1957 márciusában jelent meg a Népszabadságban, hogy képviselői mandátumáról önként lemondott, valószínűleg ugyanúgy, mint az egészségtelen hajviseletéről.

Rácz Sándort az Országos Munkástanács elnökét decemberben deportálták, miután sem fenyegetés sem miniszteri pozíció ígérete sem tudta eltántorítani, hogy felemelje szavát a tömeges bebörtönzöttek és deportáltak érdekében. Mindkettőjüket életfogytiglani börtönre ítélték.

A magyar laktanyákat megszálló szovjet alakulatok a honvédséget lefegyverzik. Az alakulatok parancsnokától függ, hogy hazaküldik, hadifogolyként a laktanyában tartják, vagy Ukrajnába szállítják őket.

Nem egy ügyésznek tették fel a kérdést a vádirat ismertetésekor a bebörtönzött forradalmárok, hogy a letartóztatás dátuma 2-3 hónappal későbbi, mint a tényleges őrizetbe vétel napja, mert ezen időszak nagyobb részét a Szovjetunió valamelyik lágerében töltötték. „Ezen a napon vettük át a Szovjet hatóhatóságoktól”, hangzott a válasz. „Az előtte eltöltött időt tekintse hadifogságnak.”

ÁVH-ból ÁVÓ, mi a különbség?

Kádár bármennyire is tisztában volt azzal, hogy az oroszok által megkövetelt megtorlást és tisztogatást csak a véreskezű, a koncepciós perekben kompromittált volt ÁVH-s tisztekkel tudja maradéktalanul végrehajtani, lelke mélyéből a volt rab szemlélete is elő-előbukkant. A piszkos munkát elvégeztette azokkal, akiknek amúgy is mocskos volt a kezük, s mikor a nagy aratás végetért, a mór megtette kötelességét alapon elbocsájtatta, nyugdíjaztatta őket. Könnyeket azért nem kell ejteni a másodszor is elbocsájtott légió felett, hiszen kiemelt nyugdíjjal, vagy kiemelt beosztással a polgári életben jutalmazták szolgálatukat.

Csak a korlátlan hatalom szédítő mámorától lettek megfosztva. De ez nem változtatott a meggyőződésükön, hiszen szolgálatuk alatt sem voltak hívei a Kádár rezsimnek.

Kádár ismerte az újonnan alakuló ÁVO’s állomány iránta érzett unszimpátiáját és gyűlöletét. Az első belügyi értekezleten nyíltan támadták egyes ÁVO’s tisztek a forradalom alatti magatartásáért és nyilatkozataiért. Kádárnak is volt néhány megbízható kádere és neki is a fülébe jutott az ÁVO’s berkeken belül hangoztatott vélemény: „Nincs eldöntve, hogy Nagy Imre vagy Kádár lesz-e az elsőrendű vádlott.” Ami nem volt igaz, mert persze az el volt döntve, hisz Kádár hűségesen teljesítette még ki nem mondott óhajait is a Szovjetvezetésnek.

De a szovjet intervenció és megszállással való egységes nemzeti szembenállás lehetetlenné tette az első hónapokban, hogy magyar bírósági eljárás keretében tömegméretekben hajtsanak végre megtorlást.

Körülbelül három hónap telt el, 1957. január utolsó napjaiban adták át /formailag/ a magyar hatóságoknak az őrizetben lévőket az ÁVO-soknak. Az ÁVO’s tisztek a szovjet MVD alárendeltségében működtek. A kihallgatásokat a szovjet titkos rendőrség tisztjei vezették orosz nyelven. A jegyzőkönyvek is orosz nyelven készültek. A nyelvet bíró ÁVO’s tisztek tolmácsként szerepeltek, de bevonták a fordításba a honvédségnek azokat a tisztjelt, akik a Szovjetunióban végezték a tiszti iskolát, valamint a kárpátaljai származású magyarul valamelyest is tudó szovjet katonákat is.

Ezeket a “bázis” jegyzőkönyveket még május-júniusban is lehetett a vádirati anyagokban találni és az ügyész feladata volt, hogy új jegyzőkönyvet vegyen fel, s a tárgyalás során már ne szerepeljen az orosz szöveg és magyar fordítása.

Felmerül a kérdés, hogy vajon egységes volt-e az ÁVO’s tisztikar november 4.-e után a terrorban, szükségszerűségében és végrehajtásában. Egyértelműen igennel tudok felelni. Azok az ÁVH-sok, akik szolgálatban maradtak, vagy újra szolgálatba léptek, valamennyien bűnrészesei az újabb, most már a koncepciós perek után tudatosan vállalt gyilkosságoknak.

A XX. Kongresszus után nem egy ÁVH’s tisztnek tették fel a kérdést; „mi a véleménye a koncepciós perekről és milyen szerepe volt benne?”

Csak kis töredék volt, akik makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy ezek valóságos és nem kiagyalt perek voltak. A többség véleménye, hogy őket is megtévesztették, mivel fel sem merték tételezni, hogy a párt oly neves vezetője, mint Farkas Mihály eligazításai, és szűk körű aktíva értekezletei, nem konkrét és igazolt tényeken alapszanak. A beavatottak, akik a forgatókönyv alapján a per szereposztását és szövegkönyvét tanították be a vádlottakkal, cinikusan azzal védekeztek, hogy a robogó gyorsvonatból életveszélyes kiugrani. Példaként hozták fel Szűcs ezredes esetét, aki mint emigráns hosszú évekig élt a Szovjetunióban és 1949-ben Péter Gábor első helyetteseként működött. Amint a Rajk pernél valami rendellenességet vett észre, Szücs a Szovjetunióba utazott, hogy ezt magának Sztálinnak a tudomására hozza. Az eredmény: éppen, hogy leszállt a moszkvai gép a Ferihegyen, máris letartóztatták és sommásan, minden bírói herce-hurca nélkül agyonverték és kidobták az ablakon. Bizonyos, hogy ez a példa nem ösztönözte az objektív igazság keresésére a “cégen belülieket.”

A szovjet intervenció (1956. november 4.-e) után a vonat a sínen vesztegelt. Az apparátus hivatalosan még fel volt oszlatva, a mozdonyt az MVD fűtötte, és a beszállás a jelentkező utasoktól függött.

Az állomány kb. 20-25 % élt a lehetőséggel és kilépett, illetve nem lépett vissza a céghez. Nagyjából azok, akik – többségükben régi mozgalmi emberek- úgy érezték, hogy aljas célok eszközeiként használták fel hitüket – másrészt – nem minden alap nélkül – hangoztatták, hogy őket a politikai összeomlás bűnbakjaiként áldozatul dobták oda a tömegharagnak. Voltak olyanok is, akik nem akartak egy újabb terrorakcióhoz asszisztálni.

1956 októbere után már semmiféle elvi alap nem létezett, amely igazolhatta volna az erőszakszervekben való részvétet. Elvhű és az eszmében hívő kommunisták csak 1956. november 4.-ig léteztek Magyarországon.

Utána már csak cinikus, semmiben sem hívő karrieristák, a csordaösztöntől egy akolba tömörült maffia tagok, machievalista megszállottak, véreskezű, kompromittált hóhérok, akik új cégérrel folytatták a gaztetteket, no meg néhány tízezer régi párttag, akik kiábrándultak a gyakorlatból, de a szekéren maradtak, mert ez rázta őket egy életen át. A nyugdíj előtt már új tápszert nem vett be a szervezetük.

A tisztogatást Jeniszenkó MVD ezredes vezeti. Jeniszenkó neve nem mond semmit, mert még egy egyszerű tanácsadónak sem tudta senki a valódi nevét. Fogadjuk tehát el a fedőnévét, hiszen személytelen hatalom nevében cselekedett.

A Rajk per idején az ÁVH-nál Bjelov vezérőrnagy volt a mindenható tanácsadó. Az ő eligazítása alapján dolgozott Péter Gábor és szűkebb környezete. A Buharin, Kamenyev, Zinovjev perek konstruálásában aktív szerepet játszó Bjelov, Magyarországon is tökéletesen felépítette a munkásmozgalomban beépült ügynökök ördögi összeesküvését. Minden résztvevő tudta a szereposztást egészen a kivégzésig. Ott már megtört a bűvölet és az agymosás. De csak kevesek hallották a “Nem ezt ígértétek gazemberek!” A dobpergés elnyelte a döbbenetes kiáltásokat. Csak a rehabilitáció során kezdték az ÁVH-s főtisztek kifecsegni védelmükre, hogy mit tehettek ők, amikor Bérija helyettese és jobb keze, Abakumov személyesen építette fel a vádakat. /Abakumov viselte a Bjelov nevet/ ők csupán csak részfeladatokat kaptak egyes szereplők ügyében. 1953 júniusában Beriját és Abakumovot a hivatalos TASZ jelentés szerint, mint imperialista ügynököket kivégezték. Jól értesültek állították, hogy a Sztálin halálát követő hatalmi harc során Beriját a KB ülésén Hruscsov, Zsukov és más KB tagok a helyszínen lőtték agyon.

Jenyiszenko nevét el lehet felejteni, de arcát, aki csak egyszer is találkozott vele, soha. A hitlerista propaganda filmek szögletes-arcú, borotvált-fejű GPU-s figurái jámbor óvó nénik voltak hozzá képest. Hátborzongatóan kegyetlen arca és nézése volt. A külszín itt a belső tartalmat is fedte, mert nemcsak hivatása, de hobbyja is volt az embertelenség. Magunk között „kraftfingernek” neveztük, mivel minden egyes ujja, mintha ceruzahegyezővel lett volna megfaragva, olyan hegyes volt.

Bizalmasai elmondása szerint a 30-as években a kuláklikvidálásban vett részt valamelyik kaukázusi köztársaságban. A keménykötésű hegyi törzsek nem kimondottan szocialista alázatossággal fogadták a csekista különítményt. Az alakulatot alaposan megtépázták és többeket, köztük a likvidálás parancsnokát, Jeniszenkót is elfogták. A törzsi közösségen belül még erős volt a vérbosszú hagyománya, a kiontott vért kegyetlen módon bosszulták meg. Körmeit leszedték és nem a legesztétikusabb manikűr műtétet hajtottak rajta végre. Mielőtt végezhettek volna vele, egy másik különítmény kiszabadította. Addig sem volt a humánum megtestesítője, de ezután maga volt a bosszú angyala.

Ő volt a látható vezetője a „rendcsinálásnak”. Egyetlen intésére szerelvények indultak a Gulágok felé. ÁVO-sok, pufajkások, ügyészek az Ő parancsai szerint ügyködtek. Az első tisztogatásra rögtön az intervenció után kiadták a parancsot. Szerov és Jenyiszenko beindította a terror mechanizmusát.

A történelmi igazságnak tartozunk, ha megemlékezünk a november első felében hadbírósági tárgyalás útján /vagy a nélkül/ és a budapesti Gyűjtő fogházban kivégzett kb.150-200 szovjet tisztről és tiszthelyettesről, akiknek kisebb része átállt a felkelőkhöz, a többiek, nem kellő buzgalommal teljesítették kötelességüket. Az ingadozók büntetése éppúgy a halál volt, mint a felkelőkkel való együttműködőké.

A szovjet hírszolgálat nem publikálta az esetet. Az elrettentő kivégzések nyilván csak a hadsereg bizalmas parancsában jelent meg, az is csak a magyarországi alakulatok részére, akinek harci morálját volt hivatva megerősíteni.

Ki vesz részt az ügyészi/bírói munkában 1956 után?

Sok vita volt baráti körünkben, ebben az időben. A legélesebb pontja – részt venni az ügyészi/bírói munkában, vagy távol maradni tőle?

Bármilyen álláspontot vallott magáénak a jogász, a kiindulás egy töröl fakadt. A lelkiismeret kereste a legjobbnak vélt megoldást.

Az ügyészi vagy bírói munkától való egyértelmű visszavonulásnak megvolt a lehetősége. A pártba nem lépett be, fenntartásait hangoztatta, vagy betegségre hivatkozva.

A résztvevők érve is meggyőzően hangzott, bár abban az időben nem egy régi barátság borult fel időlegesen a szenvedélyes álláspontok összecsapása során.

A lényeges érve, a továbbra is szolgálatban maradóknak a következő volt:

Belépni az MSZMP-be és megmaradni vagy elfoglalni a kulcspozíciókat, mivel csak így lehet biztosítani, hogy az ÁVÓ hatalma ne kerekedjen ismét felül. Kádár sem akarhatja a régi lejárt módszerek folytatását, hiszen éppen ezért robbant ki a felkelés. A vezető posztokat nem szabad a kompromittált, bármily utasítást végrehajtó banditák kezében hagyni.

Az első két hónap tapasztalata azt látszott bizonyítani, hogy a résztvevőknek van igaza, hiszen az ítéletek enyhék voltak, pl. Obersovszky egy éves ítéletet kapott először, és az ÁVÓ utasításait nem egy ügyész vagy bíró semmibe vette.

De az a hatalom, amely Kádárt miniszterelnökké tette, eleve meghatározta a menetrendet. A résztvevők szándéka nem befolyásolt semmit. Erről az első igazságügyi aktíva értekezleten győződhettek meg a résztvevők, ahol Marosán útszéli aláfestéssel, de lényegében az oroszok követelését vagy utasítását ismertette. Elsődlegesen, minden egyes megölt orosz katona gyilkosának felelnie kell. A fejet-fejért elv mindenkit megdöbbentett. Senki sem tudta a szovjet veszteségeket, erről hivatalos közlemény nem jelent meg. Találgattuk, hogy a sebeibe később belehalt katonák is ide értendők-e? A Magyarországon megöltek számába, ha úgy vesszük, beletartoznak a gyűjtőfogházban és más helyeken az MKV által kivégzettek is. Ekkor már megjelentek a népköztársaság Elnöki Tanácsának Törvényerejű rendeletei, amely jogi keretet adtak a korlátlan halálos ítélet hozatalára gyorsított eljárás keretében.

” A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a rögtönbíráskodást, az 1956 évi december hó 11. napjának 18. órájától kezdődő hatállyal az ország egész területére elrendeli.

A rögtönbíráskodási eljárás a katonai bíróság hatáskörébe tartozik. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa más rögtönítélő tanácsok kijelölése iránt is tehet intézkedést.

A rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapítására a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a kormányt felhatalmazza.”

1957. január 13.-án a sajtóban megjelent a Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelete a gyorsított büntető eljárás alkalmazásáról, a következő cselekmények esetén:

“Lőfegyver és robbanó anyag engedély nélküli tartása, közüzemeknek okozott károk, a közérdekű üzemek működésének szándékos megzavarása, szervezkedés, lázadás, hűtlenség stb. stb.

4 & 1 pont: a gyorsított eljárásban az ügyész a terheltet vádirat mellőzésével a bíróság elé állíthatja.”

A 25.& kimondja: „A gyorsított eljárásban elbírált büntettek büntetésé halál. ”

A döbbenetes bejelentés után több kérdést vetettek fel Marosánnak. Pl. mivel lehet bizonyítani a gyilkosság vádját? Marosán válasza: „Nem kell bizonyítani, hogy a vádlott golyója oltott ki életet. A felelősség kollektív. Aki akár egyénileg, akár csoportosan résztvett fegyveres akcióban szovjet csapatok ellen, potenciális gyilkosnak tekintendő, és csak a fegyveres akciót kell bizonyítani. Pl. aki rálőtt, vagy benzines palackot dobott egy szovjet tankra, a büntetés egyértelműen halál.”

Nemcsak kérdés, de törvényességi ellenvélemény is elhangzott. A legélesebben az egyik megyei ügyészség vezetője szállt szembe a marosáni igehirdetéssel. A válasz olyan vészt jóslóan fenyegető volt, hogy már a szünetben azt javasolták neki barátai, hogy ne térjen vissza az értekezletre, és azonnal menjen illegalitásba, mert az élete veszélyben forog. Szerencséjére megfogadta a tanácsot, és ezt követően vidéken népi kollégista barátai bujtatták tanyákon, szőlőhegyen hónapokig. Az ÁVO-sok már az értekezlet befejezésekor keresték, és mint a Megyei Ügyészség Forradalmi Bizottságának elnökét, rövid utón halálra ítélték volna, ha ugyan már az őrizetbe vétele után nem verték volna agyon bőszült haragjukban. Kilenc hónap után önként jelentkezett és barátai közbenjárására kapott “csak” viszonylag enyhe, 8 évi börtönbüntetést.

Az ügyészek különösen nehéz helyzetbe kerültek, mert szinte minden megyei, járási, kerületi ügyészségen alakult Forradalmi Bizottság, amelynek sok ügyész formailag is tagja lett. De alig volt ügyész, aki az ÁVH feloszlatása után, ne hozott volna őrizetbe vételi határozatot az önként jelentkező ÁVH-s tisztekkel szemben, akiknek az ügyészségeken való jelentkezését Münich Ferenc Belügyminiszter adta parancsba. Ez a cselekmény, mint a személyi szabadság jogtalan, törvénytelen korlátozásaként szerepelt, ritkán önmagában, általában halmazatban, ellenforradalmi bűncselekmény mellett.

Az ügyészek tehát választhattak, vagy ők képviselik a vádat, vagy ellenük emelik más ügyészek, vagy ügyésszé vedlett, sebtében kinevezett ÁVÓ-sok.

A teoretikus kérdést a pragmatikus külső hatalom gyorsan eldöntötte.

Barátaim számára egy út maradt. Valamilyen módon kimaradni a politikai perekből. Aki lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy nem vállal részt a gyilkosságokban, az ki-ki a lehetőségek felhasználásával elkerülte a részvételt /bűnrészességet/. Természetesen a hangos véleménynyilvánítást mellőzni kellett. Volt, akinek sikerült a polgári vagy köztörvényes ügyekhez átkerülni, mások /akik a pártba nem léptek be/ különféle hosszabb betegségekkel, idegösszeomlás, ér-trombózis stb. vészelte át a nehéz időket. Néhányan vállalati jogtanácsosi területen folytatták tovább jogászi munkájukat. Nem kellett túl sokat hozzájátszani a meglévő betegséghez, hiszen e tragikus korszaknak nem ritkasága, hanem velejárója volt a szívtrombózis és az idegösszeomlás.

Halálos tanácsok és a gyermekgyilkosságok

A diktatúrák természetrajzához tartozik, hogy bár sok minden hiánycikk, de hóhér és ítélet mindég rendelkezésre áll kielégítő mennyiségben.

Kialakultak a halálos tanácsok, amelyek közül leghírhedtebb a Halász és Tucsek elnökletével működő bíróságok voltak. Kiemelkedőbb ügyészi karriert, mint a Rákosi korszakban Alapi Gyuláé, nem igen lehet megemlíteni, mert ezek a tanácsok, ahol tömegével hozták a halálos ítéleteket, a vádat, eme szürke kerületi ügyész képviselte.

A perek kezdeti nyilvánossága egyre inkább megszűnt. Néhány közeli hozzá-tartozó és civilbe öltözött ÁVO-sok, karhatalmisták, munkásőrök és pártfunkcionáriusok képviselték a közönséget. Később már családtagok sem vehettek részt csak az ÁVO-sok vagy egyszerűen zárt tárgyaláson ítélkeztek. A hadbíróságok is teljesen titokban hozták az ítéleteket.

A fejkvótát szó szerint értelmezte az ÁVÓ és a szovjet utasítás tervszámaihoz hozzácsapta az ÁVH veszteségeit is.

A norma túlteljesítés sohasem volt idegen a szocialista erőszakszervnél.

Így történtek meg a ma már hihetetlennek tűnő események, amelyeknek szemtanúi voltunk azokkal a hozzátartozókkal együtt, akik a Fő utcába illetve a Gyorskocsi utcába tisztasági csomagot vittek letartóztatott hozzátartozóiknak. Jellemző a méretekre, hogy a sor egészen a Bem szoborig kígyózott.

A kivégzett 12-14 éves gyermekek ruháit itt adták ki az őrjöngő szülőknek.

Ezek a gyermekek még fel sem tudták fogni, amikor a harcok során elfogták őket, hogy milyen következményekkel jár az a cselekmény, amelyet nem is tagadtak, sőt dicsekedtek vele.

A rendkívüli törvények, a gyorsított eljárás keretében módot adtak a sommás ítéletekre, de sehol sem találkoztunk még utalásképpen sem, hogy a Büntető Törvénykönyv általános részét megváltoztatták volna; nevezetesen a fiatal és gyermekkorúak korlátozott cselekvőképességét nem vonta kétségbe senki.

Ezzel kapcsolatban Balázsi Béla /Reki/ az ÁVÓ vizsgálati főosztályának egyik vezetőjének tette fel a kérdést egyik barátunk: – van e tudomása gyermekek kivégzéséről?

Reki válasza: – Nem látok különbséget harc közben a szovjet csapatok által lelőtt vagy ugyanazon cselekményért néhány héttel később végrehajtott büntetés között.

Ki volt ez a Balázsi Béla? Érdemes az életrajzát egy pár sorban felvázolni:

Illegális kommunista, akit 1944 őszén letartóztattak. Nem bízott a lelki ellenálló képességében, s ezért, hogy társaira a kínzások alatt ne tehessen vallomást, elvágta a torkát és a hangszálait. A nyomát ettől kezdve viseli, nemcsak külsőleg, de rekedt fátyolos hangjában is. Ezért hívták Rekinek /sokan csak így ismerték/. A mozgalomban egyesek ezt hősies cselekedetnek könyvelték el, mások szerint, aki saját magával szemben ilyen kegyetlen tud lenni, attól nem igen lehet irgalmat várni.

Mint az ÁVH vizsgálati főosztályának vezetője kegyetlen cselekedeteiről volt hírhedt. Minden bűnt bebizonyított és bevallatott áldozataival, ebben a témakörben, hűséges tanítványa volt a Jenyiszenko féle csekistáknak. 1956 nyarán, Rákosi bukását követően hivatali hatalommal való visszaélés miatt elbocsájtották. November 4.-e után Kádár János terrorkorszakát is végigszolgálta. Majd a hatvanas évek elején, amikor a vasseprőt a sarokba állították és a „Személyi Kultusz” alatti tevékenység ismét napirendre került, megkezdődtek az elbocsájtások és nyugdíjazások. Reki rosszul mérte fel az erőviszonyokat és az ÁVÓ azon frakciójához kötötte a szekere rúdját, akik Kádár fejét követelték 56-ért. Nem vették tudomásul, hogy a “személyi kultusz” börtöneit megjárt Kádárra nagyobb szüksége van a szovjetvezetésnek, hiszen nevével fényjelezi, elködösíti, és ugyanakkor végrehajtja ugyanazokat a bűnöket, amelyeket a XX. kongresszuson Hruscsov elítélt.

Reki és társai több mint valószínű biztatást kaptak a csekista testvéreiktől, hiszen ezek nem voltak Hruscsovnak sem túl nagy hívei, mivel Hruscsov pellengérezte ki őket is. De azonnal elhúzódtak és hagyták barátaikat, amint azokat a magasabb érdekek a süllyesztőbe tették.

Kádár, Reki és néhány társát nem engedte a húsosfazék gazdasági stb. területén elhelyezkedni. Reki ismét talajt veszített, nem látta értelmét az életnek és öngyilkos lett, sikertelenül. Úgy látszik a saját nyakán felül nem elég biztonságos a célzási képessége. S ha már nem hal meg valaki, élni csak kell alapon, elvett egy nagyvásárcsarnoki maszek zöldségárus asszonyt, és most együtt árulják a zöldséget és Reki nosztalgikusan lékeli a görögdinnyét.

Visszatérve Reki válaszára a gyermekkivégzésekkel kapcsolatban, hogy nem lát különbséget a harc közben szovjet csapatok által lelőtt, vagy ugyanezen cselekményért néhány héttel később végrehajtott büntetés között. Ehhez nem kell kommentár. A Rajk, Kádár, szoc.dem és egyéb konstrukciós perek aktív résztvevője, fércelője, hogyan is látna különbséget? De nem kell hozzá jogászi képzettség sem, csak a józanész, hogy mekkora különbség van a két cselekmény között.

Nem vonja kétségbe senki: a katona egyféleképpen járhat el – akár igazságosnak, akár igazságtalannak látja azt a harcot, amit rákényszerítenek – lőni kell a vele szembenállóra. A fegyver személytelenné válik, mert csak a mögötte lévő megölése vagy megsebesítése védi meg a katonát. A katona öl, hogy ne öljék meg. Ez a harc törvénye és a katona önvédelmi cselekedete. Ezt nem lehet bűnül felróni egyetlen katonának sem.

Amint a harc megszűnt, más törvények érvényesülnek és pedig a jogi törvények, amelyek egyetlen kultúrállamban sem mondják ki, hogy a társadalmi kataklizmák teljes jogú cselekvőképes személlyé avatják a gyermekeket és a fiatalkorúakat. A német fasiszták alkalmazták ezt a módszert az elfogott fiatalkorú partizánokkal szemben.

Az ügyészek és bírák között mindég lehetett találni bármilyen törvénytelen cselekedetre végrehajtót, meg kell azonban mondani, hogy semmi nyomát nem találtuk annak, hogy ezeket a gyermekeket “törvényes” bírói utón, tehát ügyész és bíró közreműködésével ítélték volna el. Valószínűnek látszik, hogy az ÁVÓ terror különítménye hajtotta végre e rémtetteket, szó szerint értelmezve a fejet-fejért elvet. A későbbi perek idején, amikor legalább a formára kellett adni és napokig, vagy hetekig is eltartott egy-egy nagy létszámú vádlottakból álló per tárgyalása, a különítmény tagjai nosztalgikusan emlegették a „forradalmi tettek napjait”, amikor sommás egyszerűséggel lőttek agyon „szökés közben” az ellenséget.

A gyermekek brutális kivégzésére ma sem találok feleletet. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy szuperhatalom ne bírta volna el, hogy ha időlegesen is, de rövidnadrágos gyerekek mérjenek rá katonai vereséget. Vagy voltak köztük a kegyetlenségük mellett olyan misztikus hitűek, akik úgy hitték, hogy a megrendült birodalom építményét már csak ezeknek a kis “Kőműves Kelemenkéknek” a vérével lehet tartósan egyberagasztani?

Nincs felelet rá, de a mongol hordák budapesti tatárjárása alatt történtek meg ezek a szörnyűségek és ma sem tudjuk, hogy a megszállókat, vagy a lakájaikat vádolja-e bűncselekmény.

A gyermekek és fiatalkorúak kivégzése olyan vihart kavart pártberkeken belül is, hogy szinte egyik napról a másikra megszűntek, de az ÁVÓ-sok újabb találékonysággal küldték vesztőhelyre a fiatalkorúakat. A 17-18 éves korhoz közelálló felkelőket Dr Kiss, Nagy, és Kovács álnév alatt élő tanácsok halálraítéltek úgy, hogy az ítéletet csak a 18. születésnapjukon lehetett végrehajtani. Ezeknél a fiataloknál a nagykorúság napja a haláluk napja is volt egyben.

Ördögi gondolat volt ez is, a korlátozott cselekvőképességű személyt, nagykorúságának napján kivégezni, vagy azon a napon halálra elítélni. A nagykorúság nem visszamenő hatályú a cselekmény elkövetésének idejére. Csak a szocialista, dialektikus gumitörvények szerint lehet minden gaztettet “törvényessé” tenni.

Megtorlási listán a honvédség tisztjei és katonái

Nem beszélek azokról, akik átálltak és a felkelő alakulatok keretében harcoltak, bár a törvényes Nagy Imre kormány és az MSZMP első titkára Kádár János Őket dicsőséges forradalmároknak nyilvánította.

Hanem azokról az alakulatokról, amelyek parancsra cselekedtek, pl. objektumot, laktanyát, utakat őriztek és eközben érte őket a szovjettámadás. Sok helyen előfordult, hogy viszonozták a tüzet és komoly veszteségeket okoztak a támadóknak. Nem egy kiskatona csak az őr kötelmei; a szolgálati szabályzatban előírtak szerint járt el a meglepetésszerű támadókkal szemben. A nemzetközi jog védi a katonát, ha szolgálati kötelmeit a parancs értelmében látja el. Senki ezért felelősségre nem vonható.

A magyar hadbíróságok tömegesen hozták a halálos ítéleteket az alakulatok parancsnokától le a lőszert adogató tüzérig. A leghírhedtebb tömeg-gyilkos Dr. Ledényi ezredes a katonai bíróság elnöke volt, akit miután egy temetőbe való áldozatot “termelt”, vezérőrnaggyá léptették elő.

Példaként említem meg a Budapest déli részén szolgáló légvédelmi tüzér alakulat tisztjeit és katonáit, akik nov.4.-én hajnalban a Tököl felől támadó szovjet páncélosok tüzet viszonozták és kilőttek több páncélos és csapatszállító járművet, többek között 2 vagy 3 teherautót, amelyen ÁVH-sok voltak. Az alakulat parancsnokától (Mecséri ezredes) a honvéd kiskatonáig mindenkit kivégeztek a hadbírósági ítéletek alapján.

Kádár János 1956. november 1-én még, mint pártfőtitkár úgy nyilatkozott, hogy fegyverrel a kezében ellenáll. Nem sokkal később a katonákat, akiknek feladata és hivatása támadás esetén az ellenállás, ugyanezen személy utasítására tömegesen lemészárolják.

Az 1849.-es magyar szabadságharc bukása után a nemzet nem sok jót várhatott az osztrák Haynautól, aki még nőket is megkorbácsoltatott, és akit emiatt „bresciai hiéna” jelző is díszített. Az aradi 13 kivégzése is az Ő nevéhez fűződik. De a megtorlásban még ő sem ment túl a legfőbb honvéd tábornoki kar, vagy a vezérkar tisztjein. A honvédség tagjait, altisztjeit és tisztjeit az osztrákok közlegényként besorozták az osztrák armadához és szétszórták a birodalom különböző helyőrségeibe.

A közkatonákat is akasztató, Ledényi féle hadbírók még Haynau képzeletét is túlszárnyalták.

Meg kell jegyezni, hogy a nyugati közvélemény felháborodása már 1849-ben is arra kényszerítette az osztrák kamarillát, hogy félretegyék a kegyetlen Haynaut. Haynau megtudta, hogy hűséges parancsvégrehajtásának ez lesz a személyes jutalma és a parancs vétele előtt számos halálraítéltnek kegyelmet adott és ezeket szabadon is engedte, hogy borsot törjön az elbocsájtók orra alá.

Vajon a Reki félék hasonló helyzetben nem inkább sietették volna a hóhért, hogy minél több legyen az áldozat, amíg a hatalom tart?

Nem feltételezés ez Reki és társairól, hiszen e téren már bemutatkoztak 1955-ben. 1955 őszén Adenauer moszkvai látogatása eredményeként Hruscsovval egyezmény született. A Gulágok ontják a háborús bűnökért elítélt SS katonákat, tiszteket, civileket. Magyarországon is haladnak keresztül szerelvények. Mivel e szabadulók német állampolgárok és szovjet kísérettel mennek, az ÁVH itt még nem léphet pályára.

Néhány nap múlva magyar szabadulók jönnek. Ezeket az ÁVH-sok veszi át, nem azért, hogy szabaduló levelet, vagy a személyi igazolványt átadják, hanem hogy újabb tortúrának vessék alá a Gulágról hazatérőket. Ezek a szerelvények hozzák haza azokat a magyar idegenlégiósokat, akik indokinában átálltak Ho-Si Min csapatok oldalára. Többen kitüntetést kaptak, de a többiek is rendelkeztek a Ho-Si Min által aláirt menlevéllel, amelyben érdemeik jutalmául kérik a szocialista országok hatóságait, hogy segítsék őket mielőbb, hogy hazájukba visszatérhessenek.

Az agytröszt összeül: Rajnai Sándor, Balázsi Béla, Szalma József, Ferencsik József, Kucsera, kiagyalják a jogi formulát, „Bűntett a népek békéje ellen”, idegen zsoldos hadsereg kötelékében elkövetve.

A menlevéllel együtt 10 éveket ad a kijelölt bíróság az idegenlégiósoknak. A többieket is hónapokig gyötrik, míg 1956 tavaszán az új szellő őket is kifújja az ÁVH kezéből.

Ki a felelős a sortüzekért?

A Horthy rendszer néhány munkások és parasztokra nyitott csendőrsortüze ma már a történelem lapjairól vádolja a letűnt rendszer terror akcióit. Ezeket, mint népellenes cselekedeteket örökítik meg.

Vajon a magát Munkás-Paraszt Kormánynak nevező hatalom, hogyan magyarázza, hogy a tüntető salgótarjáni, diósgyőri, tatabányai, pécsi stb. munkások, asszonyok és gyerekek ellen a sortüzet használja megoldásként? Egyszerű. Nem vállalja! Sőt, letagadja! Ellenséges provokációként állítja be. Mint ahogy az október 25.-én a parlament előtti ÁVH-s vérengzést is.

Csodálatos dolog. A politikai rendőrség ezrével küldi bíróság elé az “ellenforradalmárokat”. Minden személyt tud minősíteni és besorolni, csak az október 25.-i parlamenti sortűz és a november 4. utáni asszony és gyermekgyilkosokat nem tudta megtalálni.

Egy ország tudta, azért mert a tettes nem nyomoz saját maga után.

A parlamenttel szemben lévő épületet október 23.-án este szállta meg az ÁVH karhatalmi alakulata. A környező utcákban is helyeztek el tartalék egységeket. Október 25.-én a parlament előtt tüntető tömegre váratlanul tüzet nyitott a Földművelésügyi Minisztérium tetőzetéről egy ÁVH-s géppuskás különítmény. Az emberek a Parlamentbe kerestek menedéket és a szovjet tankok tüzet nyitottak a Földművelésügyi Minisztérium tetején lévő ÁVH-s állásokra.

A környező utcákba menekülő asszonyokat és gyereket váratlanul kereszttűz alá vette a Gyermekvédelmi osztályt megszállva tartó ÁVH különítmény. Ezek voltak az „ellenforradalmi provokátorok”, akiket játszi könnyedséggel meg lehetett volna találni a vezénylési napló alapján.

Szovjet vesztesség lista

Sok vita, de inkább találgatás folyt jogászi körökben, hogy vajon van-e olyan ember, aki ismeri a szovjet veszteséglistát, mivel a halálos ítéletek száma egyre növekedett.

A legsötétebb Rákosi korszak napjait is túlteljesítették. Volt olyan nap, amikor a hóhérok nyolc akasztófával dolgoztak és már nemcsak a gyűjtőben, de a Fő utcában /Gyorskocsi utca/ amely házak közé van beékelve, mindenki tudta, hogy amikor a teherautó motorokat egyszerre túráztatni kezdik, akkor a szovjet haladó hagyományok nyomán a kivégzésre vitt áldozatok utolsó búcsú szavait nyomják el. A jól értesültek 3 és 10 ezer közötti számokról beszéltek. Az orosz veszteségek ellenében ennyi halálos ítéletet kellett teljesíteni.

Itt került ismét a vita középpontjába, hogy a veszteségekbe az oroszok beszámolták-e a Gyűjtőben általuk kivégzett szovjet katonákat. Ezidőtájt már eljutottak hozzánk azok a hírek is, hogy nemcsak a Gyűjtőben /amiről ellenőrzött tudomásunk volt/ de különböző Budapesti és vidéki szovjet laktanyákban is végeztek ki saját tisztjeikből és katonáikból számosat, nem beszélve a Gulágokban történt felelősségre vonásokról, ahol a legenyhébb ítélet is 10 évnél kezdődött. Ezek ellenőrizhetetlen hírek és számok voltak. A tanácstalan tanácsadók is eltűntek és helyükbe a „manikűrösök” garnitúrája ítélt elevenek felett, hogy mielőbb holtakká váljanak. Több vidéki szovjet helyőrség is ellenállt az őket felváltó alakulatoknak. Nagy részük elpusztult az egyenlőtlen küzdelemben és csak egy kis töredékük vágta át magát nyugat felé.

Háborús bűnösök

A háborús bűnösök elleni pereket már a negyvenes évek végéig lényegében befejezték. Az októberi események alig hoztak felszínre eddig nem ismert személyeket. Egyedül Franci Kiss Mihály a 19-es fehérterror különítmények egyik hírhedt alakja került kézre.

Volt azonban néhányszáz olyan személy, akik ismertek voltak az ÁVÓ előtt, de nem kerültek bíróság elé, mert az ÁVH – vagy az MVD szolgálatában állottak. Ezt a garnitúrát fedték fel Kádár előtt, aki követelte, hogy személyre és érdemekre való tekintet nélkül állítsák bíróság elé és vonják felelősségre őket a legszigorúbban. A szovjet titkos rendőrség és az ÁVÓ védelmezte a beépített és mindenre felhasználható embereit; Kádár ez esetben megmakacsolta magát és nem engedett. A kezében volt a névsor és végül is nem volt kibúvó. Kádár megnyerte a játszmát és orron ütötte az ÁVÓ-t. Ennek következményeként kb.150-200 embert végeztek ki és ugyanennyit ítéltek súlyos börtönbüntetésre. Az ítéletek nagy részét a Fő utcában hajtották végre a szokásos motorberregés kíséretében.

Ha csak negyedrésznyi makacsság lett volna Kádárban arra nézve, hogy a szovjet típusú megtorlás ellenében a haláltól vitassa el október résztvevőit, meggyőződésem, hogy ez is sikerült volna, mert a szovjetvezetésnek szüksége volt Kádárra. Tizedannyi jellem és karakánság, mint amennyi Szvobodában volt és a konszolidáció vérengzés nélkül nyert volna megoldást.

Fejet fejért

A szovjetvezetés is tisztában volt azzal, hogy az események harcokban résztvett szereplői döntő többségükben nyugatra menekültek. Nekik nem volt fontos az orosz katona ellen harcolt felkelő feje, jó volt bárki, csak a fejkvóta, a tervszám teljesítve legyen. A halálos darabszámot a fejet fejért elv alapján hazai anyagból nem lehetett volna teljesíteni, hiszen az aktív fegyveres forradalmárok nagy része, mint már előbb is említettem, teljes okkal, külföldre menekült. Ilyen apróság az ÁVÓ-t nem hozta zavarba. Tömegével kreálták a pereket, ahol az elsőrendű vádlottból a tized, vagy huszad rendig, minden szentély a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével volt vádolva. Így már nem volt akadálya a tömeges halálos ítéleteknek. Sok ilyen „Pál utcai csapatot” állítottak össze, ahol jószerével mindenki tiszt volt, s csak elvétve akadt egy egy „Nemecsek.”

Szocialista jog – a kommunista Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatása 1956 után

Időnként meghívnak a nyugati egyetemekre keleti tömbhöz tartozó országokból jogászokat előadásokat tartani a szocialista jogból. Csodálkozva tapasztalják a jámbor hallgatók, hogy a tipikus szocialista társadalomellenes bűncselekményeket kivéve szinte teljesen egyeznek a kultúrállamok jogszabályzatával. A Büntető Törvénykönyv általános része és a Büntető Perrendtartás egészen kulturált, mint pl. az ártatlanság vélelme, őrizetbe vétel ideje, védőválasztás, bírói függetlenség stb.

Nézzük meg, hogyan néz ki a gyakorlatban a lágerbe tartozó ország, mint a kommunista Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatása 1956 októbere után.

A szemináriumok tanítása alapján a független és pártatlan bíróság csak a törvényeknek az alkalmazására hivatott és csak a bírói lelkiismeret és az igazság szolgálata az alapeleme. Ezzel szemben mindenki tudja, hogy a kommunista párt a vezető erő, ezen belül is a Politikai Bizottság, vagy ha tovább megyünk, a Politbüró Moszkvában. Az, hogy az utasítás milyen áttéteken jön keresztül, az a jelen esetben nem érdekes.

Tekintsünk bele a mechanizmus működésébe:

Íme, egy a sok bíróság közül. A bírói kar tagja, mint a tanács elnöke, és mellette két laikus “választott bíró”. Ez messziről pont úgy néz ki, mint az esküdtszék. Közelebbről a laikus bírók közül az egyik feltétlen párttag /ha nem mind a kettő/, akikre kötelező a pártfegyelem. A pártutasítást megkapja a pártbizottság valamelyik funkcionáriusától, pl. az adminisztrációs osztály vezetőjétől. Ezt, akár tetszik neki, akár nem, végre kell hajtani. Nem kell azért semmit sem a vak véletlenre bízni, a kiválasztás már eleve eldönti, hogy inkább túlteljesítő, mint vonakodó tanácstag kerüljön a halálos tanácsba.

A pártatlanság és elfogultság elkerülése érdekében így helyezi be a karhatalom a mártír özvegyeket, pl. Sziklai Sándor feleségét, akinek férje, amikor a felkelők körülvették a házát, öngyilkos lett.

Több, a harcokban elesettek hozzátartozói is tagjai voltak egy-egy különleges tanácsnak. Az objektív igazság keresése helyett a bosszúért lihegő özvegyek biztosították, hogy a bíróság a szicíliai vérbosszú eszköze legyen. A párt által delegált Dr. Tóth Matild hírhedt vezetője volt az egyik halálos tanácsnak. A tömeges halálos ítéletek meghozatala és főleg kihirdetése kifejezett perverz lelki gyönyört okozott ennek az elferdült pszichopata némbernek.

Amikor a Kennedy-gyilkosság után néhány nappal a TV-ben láttuk, amint Jack Ruby lelövi Oswaldot, még mi jogászok sem értettük meg első hallásra, miért emel szót Ruby védője azon esküdtek jelölése ellen, akik látták a TV adást. Egy kicsit belegondolva máris világossá vált, hogy itt a jognak olyan sarkalatos pontjáról van szó, mint az ártatlanság vélelme. Valóban, hogyan tekintheti ártatlannak a vádlottat az az esküdt, aki látta a kétségtelen gyilkosságot. Az, hogy a bizonyítási eljárás során lejátsszák és akkor úgy is látni fogja? Ez igaz, de a bizonyítási eljárás keretében. Nem pedig úgy, mint a Sziklainék és Dr. Tóth Matildok, ahol eleve az eléje kerülő vádlott bűnös, a bizonyítás is felesleges komédia a szemükben.

Az ügyész még szólásra sem emelkedett, a vádlott már el volt ítélve, a hóhér és két segédje már várták a kispadon. A halállista a zsebben van, a fejpénzért csak a kasszához kell menni a végrehajtás után és felvenni. Minden egyszerű. A gyorsított eljárásban még vádirat sem kell, elég az ügyész szóban előadott néhány mondata. Nem kell patikamérleg sem, hiszen a törvényerejű rendelet kimondja, ezen bűncselekmények büntetése: halál!

Dehát valamivel csak bizonyítani kell a vádat, kiált fel a jámbor nyugati olvasó. Valóban a szocialista jog a szabad bizonyítási rendszer alapján áll. Nem úgy, mint tanultuk anno a közmondást idézve; “Egy tanú, nem tanú!”

A gyorsított eljárás keretében ismét tipikus jelenség az egy tanús tárgyalás. A vádlott ellen egy másik vádlott vallomása. Mentő tanúkat nem hallgatják meg, holott nincs hatályon kívül helyezve a BTK általános részének az a megállapítása, mely szerint az ítéletnél figyelembe kell venni a súlyosbító és enyhítő, a terhelő és mentő körülményeket.

Íme, néhány tipikus eset:

Kiss Péter 20 éves reggel kimegy a kertbe és talál egy géppisztolyt, több tárral. Valaki bedobta a kerítésen, hogy rövid úton megszabaduljon tőle. A beszolgáltatás szóba sem jöhet, mert a meghurcolást úgysem kerülheti el, marad a bevált módszer, tovább dobni, ami nappal nem ajánlatos. Kézikocsira rak néhány bútordarabot, és közötte elrejtve, a fegyvert. A Dunaparttól nem messze laknak. Útközben egy vegyes járőr igazoltatja, a kocsit átkutatják. Kétségtelen korpusz, a védekezést nem hiszik el /mindenki ezt mondja először alapon/. A forradalom alatti idő elszámoltatása következik. Mint sok más fiatal, ő is az utcát járta, s akad egy tanúvallomás, hogy látták a Tűzoltó utcai felkelők között. Fegyvert nem láttak nála. Kiss Péter elmondása szerint egy osztálytársát ismerte meg és vele beszélgetett.

A vád fegyverrejtegetés és fegyveres csoportban elkövetett ellenforradalmi bűncselekmény. A korpusz az asztalon, tanúvallomás is van, az ítéletet nem nehéz kitalálni.

Vajon ebben az igazságszolgáltatási csapatösszeállításban jutott-e szerep a védelemnek? A szereposztási komédiában a védő is helyet kap. Nézzük, hogy nézett ez ki 56 után.

A koncepciós perek védőügyvédjei második vonalbeli vádlók voltak, csak a szótárukban kevesebb és gyengébb jelzőt használtak. Pl. alattomos hüllők, undorító férgek stb. ezt csak az ügyész mondhatta. A védő ügyvéd csak egyszavas jelzőkkel dolgozhatott, mint pl. szörnyeteg, stb.

A vádlott vagy hozzátartozója nem választhatott szabadon védőügyvédet, mivel a politikai perekben meg volt szabva az Igazságügyi Minisztérium listáján, hogy kik közül lehetett “választani”. A rendszer számára megbízható védő már eleve kizárta a szó valódi értelmében vett védelem lehetőségét. A formális szabályt kívánta dokumentálni, hogy a perben indultak ügyész, bíró, plusz egy védő.

56 után is lényegében az eredeti garnitúra maradt és kiegészült néhány olyan volt bíróval /kirúgott rendőrtiszttel/, akik megundorodtak a koncepciós perektől.

A választott vagy kijelölt védő csak a vádirat kiadása után találkozott védencével. A vádiratot és az ellene való védekezést együtt beszélték meg.

Egyetlen személy volt jelen, egy karhatalmista tiszt, aki “csupáncsak” a biztonságra ügyelt. A vádlott készíthetett jegyzeteket, ezt a tárgyalás során is használhatta, csak este vették el tőle, nyilván ezt is biztonsági okokból.

A vádlott és védője minden indítványát előre tudta az ÁVÓ és az esetleges mentőtanú, csodálatos véletlen folytán, hosszabb vidéki kiszállásra utazott. Írásbeli dokumentumokat nem lehetett időben fellelni, vagy a meglévők egyszerűen eltűntek.

Tóth Ilona orvostanhallgató esetében a vád az volt, hogy egy karhatalmista katonát a kórházban a vénába fecskendezett injekcióval szándékosan megölt. A vád szemenszedett hazugság volt és a tárgyalás során a védőügyvédnek adta át Tóth Ilona annak a szovjet tisztnek a nevét és a budapesti laktanya címét, akit mint súlyos sebesültet ápolt és megmentett a harcok alatt. A családtagok beszéltek is a tiszttel, aki hajlandó volt a tárgyaláson vallomást tenni. Az indítvány után egy nappal a szovjet tisztet ismeretlen helyre vezényelték. (Lehet, hogy egyenesen valamelyik magyar táborba, vagy a túlvilágra?)

Tóth Ilonát kivégezték.

Ez a felügyelet a tárgyalás során sem szűnt meg. A tárgyalás szüneteiben a védő csak a “biztonsági tiszt” jelenlétében tárgyalhatott védencével. A vádlott érezte, hogy egy pillanatra sem került ki az ÁVÓ kezéből, a lánc eleje és vége változatlanul egy kézben van. Ezáltal a legdurvább módon megsértették úgy a nemzetközi, mint a magyar jogszabályokat.

Az SZKP XX. kongresszusa után a Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége 1956 májusában, Brüsszelben hozott határozatának 2§ 5. bekezdés c. pontja kimondja:

„Minden vádlottnak letartóztatásának pillanatától kezdve jogot kell adni arra, hogy felügyelet és ellenőrzés nélkül érintkezhessen jogi tanácsadójával.”

A Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége közismerten szovjet befolyás alatt álló szervezet és ülésén a magyar és szovjet küldött a határozatot megszavazta.

Volt néhány védőügyvéd, aki komolyan vette a védelmet és a szó klasszikus értelmében megpróbált mindent védence érdekében. Indítványt tett mentő tanúk kihallgatására. Korabeli újságcikkeket idézett. Gyakran Kádár és Münnich kijelentéseit.

A bíróság elnöke és tagjai először nem akartak hinni a fülüknek, majd az elnök magához térve rendre utasítja a védőt. A védőügyvéd kéri, hogy védence érdekében az általa megjelölt részt felolvashassa a bíróság előtt.

Az elnök így reagál: „Figyelmeztetem a védő urat, ha nem hagyja abba kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padjára ültetem.”

A védő nem kért mást, mint Kádár vagy Münnich valamelyik, forradalom alatti beszédének, vagy nyilatkozatának szószerinti idézését.

Az írók pereiben szinte minden tárgyalási napon kijutott a védők bíró által való fenyegetése. A védőbeszédet is a bizonyítási eljárás után minduntalan félbeszakították, megzavarták.

Fellebbezési lehetőség –törvényességi óvás?

Az esetben, ha nem rendkívüli bíróság ítélkezett és volt a másodfokú bírósághoz fellebbezési lehetőség, az ügyész súlyosbítást kért, ha az általa halálosnak minősített cselekményű vádlott “csak” életfogytiglani kapott.

Történtek olyan esetek is, hogy a vádlott 15 évet kapott és enyhítésért fellebbezett. A védőügyvéd javaslatára az illető a fellebbezést visszavonta, mert nem egy enyhítésért fellebbezőt másodfokon halálra ítéltek és kivégeztek.

Ez ugyan ellentétes a magyar büntetőjoggal, mert a bíróság nem szigoríthat enyhítési fellebbezés esetén /ha az ügyész elállt a súlybitó javaslatától/, de itt nem a jog, hanem a belső bizalmas utasítás és a fej-adag teljesítése játszott szerepet.

Ha valaki mégis a többszörös szűrön is átcsúszott valami csoda folytán és elcsúszott a bitófa mellett, még mindég ott volt a karhatalmi fejvadász különítménye vezetőjének kezében egy ütőkártya, az úgynevezett “törvényességi óvás”.

Ez első hallásra úgy hangzik, mintha törvénysértés esetén a Legfőbb Ügyész közbelépne és megsemmisítését kéri a törvénytelen ítéletnek, perújrafelvétel keretében.

E jogszabályt megfogalmazóknak ez lehetett a jó szándékú elgondolása.

A törvényességi óvásra akkor került sor, ha a bírói gépezetben valami “meghibásodás” következtében a halálra szánt áldozat kicsúszott a kezükből. A titkosrendőrség megnyomta a gombot és az ügyeletes ügyész törvényességi óvást nyújtott be az ügyben.

Baráti körünkben egy védőügyvéd intézett kérdést a törvényességi óvás benyújtását követően a vizsgálatvezető ÁVÓ-s őrnagyhoz. Mi tette szükségessé ezt a lépést? A válasz a kincstári humor szellemében így hangzott a “Popey a tengerész” dallamára:

„Nem baj, ha nincsen meg a pótkötél.

Mert van még egy pót-pótkötél”

– miközben könnyesre kacagta magát a saját otromba tréfáján.

Ilyen esetre került sor Dr. Radó György honvéd orvos ezredes ügyében, aki jogerősen 12 évi börtönbüntetést kapott. Mi lehetett a bűne egy orvosnak? Talán ellenállt fegyveresen a szovjet csapatoknak? Szó sincs róla. Egyszerűen, kórháza forradalmi bizottságának elnöke volt. Ez a tény önmagában nem üthette meg azt a mértéket, amelyért a karhatalom a fejét követelhette volna. Volt azonban egy megbocsájthatatlan bűne a karhatalom szemében. Mint a forradalmi bizottság elnöke, ő is kiosztotta az érdekelteknek a titkos káderanyagot. De ezen túlmenően a titkos káderanyag fogalmát kiterjesztően értelmezve, az elhárító tiszt dossziéját is. Na, ez volt a halálos bűn, amiért a törvényességi óvást az ügyész benyújtotta. Dr. Radónak nem sok esélye volt a maffiával szemben, az életéért, a játékszabályokat ismerve, nem adtak volna ez időben egy lukas garast sem.

Az, hogy életben maradt, annak köszönhető, hogy akadt egy védő, aki kockáztatta a szabadságát és az államtitkot képző ügyet és a törvényességi óvást Dr. Radó közeli hozzátartozójának tudomására hozta, aki a Rajk ügyben hosszú börtönbüntetésre volt ítélve, és mint rehabilitált személy igen jó összekötetésekkel rendelkezett. Sikerült is eljutnia a legfelsőbb pártfórumokig és interveniálásra az ügyész visszavonta a törvényességi óvást.

Dr. Bajor László

Érdemes megemlékezni erről a védőügyvédről. Ártani már nem tudnak neki, hiszen időközben rákban meghalt Dr. Bajor László. Röviden tekintsük végig életútját, amely nem volt egyenes és töretlen, tele buktatókkal és ellentmondással, mint az emberi sors általában. Jogi tanulmányait Debrecenben végzi. 1943-ban csatlakozik a baloldali diákokból létrejött Márciusi Fronthoz.

1945 után az igazságügy minisztériumban különböző beosztásokban dolgozik, majd az ötvenes években hadbíró ezredesnek nevezik ki és az egyik külön tanács elnökeként az akkori idők több perében hoz halálos ítéletekét is.

Azon kevesek közé tartozott, aki felismerve, hogy milyen alantas célok érdekében használták fel, levonta a következtetést és lemondott állásáról.

A Kádár-rezsim fényes ígéretekkel igyekezett rávenni, hogy vállalja el a Legfelsőbb Katonai Bíróság vezetését. Dr. Bajor László hajthatatlanul kitartott álláspontja mellett és csak védőügyvédként volt hajlandó folytatni pályáját.

A politikai perekben ezután következetesen védencei valódi védőjeként viselkedett. Nemcsak a tanácselnöknek a fenyegetésével nem törődött, de kockáztatta szabadságát és életét is, hogy a haláltól megmentse az általa védett személyeket.

A Sauluszból Paulusszá vedlett Dr. Bajor László megérdemli, hogy megjegyezzük nevét ebben a vérgőzös korszakban.

A hozott nagyszámú halálos ítéletek esetében az Elnöki Tanács csak igen ritka esetben élt a kegyelmezés jogával.

A külön tanácsok esetében nem is került az Elnöki Tanács elé a halálos ítélet, mert a bíróság olyan felhatalmazással rendelkezett, hogy saját hatáskörében döntötte el, kit tart alkalmasnak arra, hogy a kegyelmet kérők közül a kérvényét terjessze-e fel az Elnöki Tanácsnak.

Akit nem tartottak erre alkalmasnak – ez az esetek 98%-a volt – azt 2 órán belül vagy másnap kivégezték. Valóban királyi jogkörrel rendelkeztek ezek a vészbíróságok.

A halálra ítéltek utolsó órái – szabad vallásgyakorlás

És amikor az utolsó szalmaszál, a kegyelem lehetősége, is elúszott, miben tudott a lélek megkapaszkodni, honnan vehetett erőt az utolsó órákban, hogy szembe tudjon nézni a megsemmisüléssel, a halállal?

Még a hitét nem gyakorló, de sok olyan ember, aki hitetlennek vagy ateistának vallotta magát, ezekben az órákban az ég felé fordult és az Istenben, a túlvilágban, a feltámadásban keresett megnyugvást és erőt a zsoltárral.

” Nincs már szívem félelmére

Nézni sírom fenekére,

Mert látom Jézus példájából

Mi lehet a holtak porából”,

Az utolsó perceket a felszentelt személy, az egyház szolgája; a pap tudja igazán megkönnyíteni és a hitben megerősítve útjára bocsájtani a halálba indulót, lelki vigasszal ellátni.

Az Alkotmány biztosítja a szabad vallásgyakorlást és ebbe az is beletartozik, hogy a halálra ítélt – ha kívánja – élhessen a pap által nyújtott lelki vigasszal.

A kommunista rendszerek ”igazságszolgáltatási” apparátusából tiltott kategória a pap. A lelki vigaszt kérőktől megtagadták azt, amit a sötét középkor is biztosított. A materialista, ateista rendszer csak a templom küszöbén belül ismeri el a vallást, azt is számos megkötéssel.

Hogyan engedhetné meg a „klerikális reakciónak”, hogy a lelki vigasz ürügyén államtitkot képező ügyekbe belelásson és még talán képet is nyerjen a titkos perek útján végrehajtott tömegmészárlásokról. A halálraítélt csak a saját hitére, lelki tartására számíthatott.

Engedélyezték viszont, hogy levélben elbúcsúzhasson a hozzátartozóitól.

Ezzel a lehetőséggel jóformán mindenki élt, voltak, akik az egész éjszakát végig írták. De egyetlen levelet sem kaptak meg a kivégzettek hozzátartozói. Éppúgy a karhatalom páncélszekrényei őrzik ezeket, mint a titkos perek anyagait, ha ugyan meg nem semmisítették, mint a perhez nem tartozó felesleges anyagot. Mit érezhettek ezek az emberek, amikor a Gyűjtő Kisfogházában elvezették őket a Sallai és Fürst emlékmű mellett, amelynek közelében állították fel a bitófákat?

A nagy számban hozott halálos ítéleteken túl számos embert ítéltek el súlyos börtönbüntetésre. Nem tudom volt-e valami átszámítási alap, hány év börtön tesz ki egy halálos ítéletet.

Nálunk a Ferencvárosban a grundokon az volt a szabály: három korner egy tizenegyes. Lehet, hogy volt ilyen valorizációs értékelés; három életfogytiglan vagy három 15 év felelt meg egy-egy halálos ítéletnek.

Baráti beszélgetési témánkban valószínű kissé bizarrnak hat az ilyen jellegű beállítás, de ahogyan a cselekmények “felértékelése” folyt a bírósági tárgyalásokon, ez a variáció sem elképzelhetetlen.

Ítéletek csupán ellenforradalmi cselekményekért?

A Kádár rezsim éllovasai minden beszédükben kiemelték, hogy nem politikai nézeteikért ítélik el 56 résztvevőit, hanem konkrét ellenforradalmi cselekményekért. A görcsös igyekezet, amellyel ezt hangsúlyozták, csak hitvány módon takarta el a valóságot. Igenis számos embert ítéltek el csak azért, mert ragaszkodott nézeteihez. Különösen állt ez olyan intellektuális vádlottak esetében, akik napló vagy feljegyzés formájában örökítették meg gondolataikat. Ez írásbeli korpusz, élesen bizonyította a személy társadalmi veszélyességét. Tíz évtől életfogytiglaniig terjedő börtönnel mérték az ilyen motívumú cselekményeket.

De nemcsak nézetekért, de származásért is ítéltek el embereket. Köztudott volt ez időben az egész magyar közvélemény előtt, hogy Pálinkás honvéd őrnagyot – aki Mindszenty hercegprímást szállította katonai kísérettel Budapestre 1956 októberében – azért végezték ki, mert azelőtt őrgróf Palaviccini volt.

De vegyünk szimplább eseteket. Egy pofon, amely 8 napon belül gyógyul, könnyű testi sértés. A falusi fiatalember részegen adott egy pofont a párttitkárnak 56 októberében. Régi családi viszálykodás állt a dolog hátterében. Ez a tárgyaláson is igazolást nyert. Ezért kapott “csak” öt esztendő börtönt a fiatal. A felértékelés az ítélet szerint: a párttitkár a népi demokratikus államrend reprezentánsa, személyében a rendszert érte támadás. Az állítólagos sérelmét torolta meg. Napnál világosabb itt ellenforradalmi cselekményről van szó.

Börtönviszonyok 1956 után

A futószalagon gyártott ítéletek zsúfolásig töltik az ország börtöneit. A magánzárkákban 4-6 embert préselnek be. A vaságyat kiteszik, és helyére szalmazsákok kerülnek, csak a közönséges bűnözőknek jár az ágy, a politikai fogoly elbánás tekintetében minden szempontból rosszabb helyzetbe kerül.

A börtönök a Belügyminisztérium Büntetés Végrehajtás Parancsnoksága alá tartoznak. A rabokra a börtönőrök, a börtönőrökre és rabokra is egyaránt a karhatalmista elhárító tiszt vigyáz. November 4-től kb. 1957 januárjáig az orosz MVD adja az őrséget, majd fokozatosan a belső őrséget a börtönőrök, majd januárban a külső tornyok őrségét is átadják a Börtön Parancsnokságnak. A külső őrséget még egy évig a pufajkások nevén közismert karhatalom, a munkásőrség, sok esetben vezényelt kiskatonák adják. A megnövekedett rabtartáshoz emelt létszámú őrség szükséges. A BV állományába nagy számban toborozzák a görög menekülteket, akiket a köznyelv „janicsároknak” becéz.

Az Országos Börtönparancsnokság elhárító parancsnoka Potecz József volt, karhatalmista őrnagy, aki az 50-es években a recski haláltábor parancsnoka volt. A rabok is csak a „recski hóhér” néven emlegették.

A csikós rabruha ismét szimbólum lesz. A szimpátia a megbilincselt és a rabomobilból kitekintő foglyok felé fordul, hiába igyekszik a “Népszabadságban” Szabó László és Pintér István pogrom hangulatot teremteni fantáziadús riportjaikkal. A Rajk, Mindszenthy és egyéb perek túlságosan megfeküdték a nagy tömegek gyomrát ahhoz, hogy a változatlanul bárgyún kiagyalt rémtörténeteiknek valami hatása lenne.

A “közvéleményt”, akiknek a cikkek íródnak lényegében egy-kétszázezer ember, karhatalmisták, pártfunkcionáriusok, az új osztály tagjai és kiszolgálói.

Nem tömegeket mozgató, lázba hozó, inkább megfélemlítő irományok ezek, amelyek igazi célja, hogy rémült, mindenbe beletörődő nyájjá szelídítse őket.

A titkos Nagy Imre per

1958 júniusában a Nagy Imre per és a végrehajtott halálos ítéletekről szóló kommüniké a döbbenet erejével hatott a magyar és világközvéleményre.

Bennünket is meglepett, és lesújtott ez a bunkerben végrehajtott hitszegő gyilkosság. Egyik barátunk fogalmazása szerint Kádár is megrendezte a maga “hosszú kések éjszakáját”.

Vajh a titoktartás annyira mély volt, hogy semmi nem szivárgott ki a pert megelőzően? Klasszikus értelemben vett titoktartás 1956 után nem létezett. Időlegesen meg tudták akadályozni a hírek kiszivárgását forgalomból való kivonással. Bizonyos értesüléseink voltak, de ezeket nem tudtuk ellenőrizni. A bírákat és védőket “vidékre utaztatták” és amikor néhány exponens személy ismét nem volt található hivatalában az előzetes rutinkiszállások elaltatták a figyelmet.

Utólag azonban már aránylag könnyen lehetett rekonstruálni a per egyes részleteit és az előzményeket. Nem egészen egy év alatt a legbizalmasabb beszélgetésekről is megtudtunk részleteket. Az ügyész, a bíró és a védők neveit a Nagy Imre perről szóló közlemény mellőzte, valamint azt is, hol folytatták le a tárgyalást.

A Fehér Könyvet csak kb. 2 hónappal a per után fércelték össze. Többen vizsgáltuk az anyagot és arra a megállapításra jutottunk, hogy a periratot nem magyar jogászok készítették. Magán viselte a trockista perek minden ismérvét. A revizionista árulóktól az imperialista körökig mindenkit egy tepsibe sütöttek.

Dr Kádár Miklós professzor a jogi kar büntetőjogi tanszékének vezetője jegyezte meg: „Ha ez a vád igaz lenne, úgy minden karhatalmista tisztet el kell ítélni, vezetőiket felkötni, hogy az orruk előtt szervezkedett Nagy Imre és az egész Magyar Nép. ”

A pert egy különleges tanács folytatta le. A Legfelsőbb Bíróság Különtanácsának elnöke Dr. Vida Ferenc (mozgalmi nevén Tunisz). Amikor az igazságügy miniszter kiosztotta a vádiratot és a per anyagát, Vida kb. két hétig tanulmányozta, majd referált a miniszternek. „Az anyagot áttanulmányoztam, ebből nemcsak, hogy halálos ítéletet, de szerintem pert sem lehet csinálni.”

A kistermetű Dr. Nezvál Ferenc felugrott és halálsápadtan ordította.”Meg vagy őrülve Tunisz? Az oroszok mindkettőnket felakasztanak.”

Nesze neked független magyar igazságszolgáltatás!

Ezt az érvet már „Tunisz” is megértette, itt már nem jogról, hanem fejről volt szó.

Dr. Nezvál Ferenc a Kádár rezsin igazságügy minisztere, kinevezése előtt a Fővárosi Tanács Végrehajtó bizottságának elnökhelyettese volt. Jogi egyetemet végzett levelező tagozaton, barátai véleménye szerint közismerten nehézfejű ember volt, aki egy igazságot ismert gyermek kora óta, “Borban az igazság.” Ehhez hű maradt Igazságügy Miniszter korában is. Közeli munkatársai és kísérői már tudták mikor kell karon fogni és kikísérni egy-egy külföldi látogatása, vagy hazai fogadások alkalmával. Nezvál attrakciója közismert volt Berlinben a keletnémet igazságügy miniszter vendégeként fogadáson kiállt a ring közepére és egy üveg 5 puttonyos tokaji asszu bort egy hajtásra kiivott és a kísérők közbelépése vetett véget a bor hatására rendezett kínos jelentenek.

Dr. Vida Ferenc végrehajtotta az utasítást. A vádat Dr. Szalai József a Legfőbb Ügyész első helyettese képviselte. Szalai József a háború alatt egy hadiüzem defenzív tisztjeként szolgált, akit e tevékenységének későbbi büntetlensége fejében tettek engedelmes parancsvégrehajtó bábjogásszá a karhatalmisták.

Vida és Szalai a perek befejezése útin magas kormánykitüntetésben részesült, éppúgy, mint Jankó Péter és Alapi Gyula a Rajk per jutalmaképpen. Szalait ezenkívül a Legfelsőbb Bíróság ülnökévé nevezték ki. Vida visszavonult a politikai perek porondjáról és vitás találmányi ügyek bírájaként működött. Szalai József a 60. életévét betöltve azonnal nyugdíjaztatta magát Egy fél évig élvezte a nyugdíjat. 1971 Karácsonyán az egyik Balatonfüredi üdülőbe érkezett kél hetes beutalással. Az üdülő halljában csomagját letette, a szívéhez kapott, a fotelbe zuhant és meghalt. Miután az orvos a beállt halált megállapította, az elszállításról kellett sürgősen gondoskodni, mert az érkező vendégeket a letakart holttest érthetően deprimálta. A hatalmas hóvihar és hófúvás miatt az üdülő vezetője hosszas szaladgálás után csak egy közelben lakó paraszt segítségét tudta igénybe venni. Végül is sikerült a helyi temető halottasházába elszállítani Szalai József tetemét egy trágyás szekéren. A jogi egyetemen és jogászi körökben, szállóigévé vált az egyik professzor megállapítása, “szép halála volt, de a trágyás szekéren megtett út csak érdemdús befejezése volt az életútjának”.

Politikai elítéltek 1956 után

A politikai elítéltek 85%.-a 56-ért ült. A többi 15% régebben elítélt háborús bűnös és a Rákosista koncepciós perek maradványai, akiket elfelejtettek rehabilitálni. Az utóbbiak 1956-ban szabadultak feltételesen. A karhatalom egy részüket begyűjtötte, mások kisebb bűncselekmények miatt kapták vissza új ítélet keretében, mint visszaesők a 10-15 éves ítéleteket összbüntetésbe foglalva.

Ilyen volt pl. H. József ügye, aki 1949-50-es években a jugó határ mentén teljesített határ szolgálatot, járőrözés közben hóviharba kerültek és áttévedtek jugoszláv területre, ahol elfogták őket. Sikerült tisztázni magukat az időjárás önmagában is elegendő volt az igazolásra. A jugó határőrtiszt javasolta, hogy ne térjen vissza, mert ismervén a politikai körülményeket életveszélyes helyzetbe kerülnek. Néhány napig tartó töprengés után a járőrtárs megfogadta a tanácsot. H. József visszatért és jelentkezett a határőr állomáson. Azonnal letartóztatták és szökés, hűtlenség címén, mint titóista kémet első fokon halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.

1956 őszén szabadlábra helyezték és ítéletét l0 évre csökkentették. 1956 októbere megszakította a beindult rehabilitálást. 1958-ban féltékenységből felesége vélt vagy valóságos szeretőjét késszúrással súlyosan megsebesítette. 2 évi börtönre ítélték és összbüntetésbe foglalták az előző Ítéletet. Így 11 év börtönbüntetés várt rá, amelyből 5 és fél évet töltött le 56 előtt. Hiába írta havonta a kérvényeket, ügyével senki sem foglalkozott. Mint visszaeső reménye sem lehetett a negyeddel való szabadulásra. A csendes apátia és dühroham között töltötte börtön büntetését.

Voltak még a vallási fanatikusak, főleg Jehova tanúi szekta tagjai. Ezeket az egyébként jámbor embereket minden totális rendszer esküdt ellenségének tekinti, mivel hitük tiltja a fegyverfogást.

Az 1959-60-as években az erőszakos TSZ (termelőszövetkezetek) szervezés során ismét sok parasztot ítéltek el izgatás címén, hogy az ellenállást megtörjék. Az ítéletek 6 hónaptól másfél évig terjedő időtartalmúak voltak. A Rákosi korszak hasonló időszakához viszonyítva jóval enyhébbek.

Azt hiszem nem érdektelen megjegyeznem, az erdélyi magyarság elrománosítása ellen alakult „Transzilvánia Társaság” elitélését. Ezek nagyrészt erdélyi származású értelmiségiek voltak, akik adatokat gyűjtöttek az erdélyi magyarok elnyomásáról. Ezeket a magyar párt és államvezetésnek küldték meg. Kérésük az volt, hogy a magyar kormány interveniáljon a románoknál a lenini nemzetiségi politika durva megsértése ellen. A résztvevőket nacionalista szervezkedés és a népek békéjének megbontása címén hosszú börtönbüntetésre ítélték.

A börtönök közül a Budapesti Gyűjtőfogház, a Váci, a Sátoraljaújhelyi Márianosztrán, valamint a budai Fő utcában voltak politikai foglyok. A Márianosztrai hírhedt börtön, mint fegyintézet nevében megszűnt. A népi demokrácia csak börtönbüntetést szab ki szabadságvesztésként. De a börtönök között éppúgy lényeges különbség van, mint a régi fogház és fegyintézet között.

Márianosztra az úgynevezett osztályidegenek börtöne. Ide szállították azokat, akik rossz helyre születtek. Arisztokrata nem igen akadt, de a karhatalom minősítése szerint ide kerülnek a nagypolgári származásúak, vagy azok, akik a régi rendszerben valamilyen magasabb funkciót töltöttek be, de itt vannak a kulákok és a kulákok gyermekei is. Ezt a kategóriát a rezsim a polgári életben eltörölte, de a karhatalom felügyelete alatt működő börtönvilágban még virágkorát élte. Ide szállították az írók közül Déry Tibort, Háy Gyulát és Zelk Zoltánt is. Azért csak e három nevet emelem ki, mivel közismertek és mindhárman a kommunista párt tagjai voltak, börtön és emigráció volt osztályrészük a Horthy rendszerben. A párt ismerte származásukat és azzal együtt fogadta tagjai közé őket. Az emigrációban és a börtönökben közös sorsot szenvedtek a munkás, vagy a munkásszármazású elvtársaikkal.

A szocialista titkosrendőrség éberségének köszönhető, hogy felfedve múltjukat az osztályidegen börtönbe különítették el őket. Lehet, hogy az új osztály ezzel akarta kifejezésre juttatni, hogy tőle aztán valóban idegen a gondolkodás és a gondolatok megfogalmazói, az írók és költők.

A Márianosztrai börtön lélekgyilkos kegyetlenségével túltett a többi intézeten. A hozzátartozóktól a hír azonban gyorsan kiszivárgott. A PEN klub és neves nyugati személyiségek tiltakozása eredményeként két hónap múlva Déryéket Vácra szállították. Az osztályidegen börtön a hatvanas évek elejéig állt fenn, amikor az Igazságügy minisztérium átvette a börtönök felügyeletét. Csak a kontraszt kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a szintén osztályidegen Piros László, aki októberben asszonyokra és gyerekekre lövetett, mint belügyminiszter, mindmáig a Szegedi Szalámigyár többszörösen kitüntetett igazgatója. Lehetséges, a rendszer ilyen áttételes utón rója le háláját az egykori húsdarálásért?

Mi tette szükségessé, hogy az Igazságügy Minisztérium átvegye a börtönöket és jelentett-e valamiféle változást az elítéltekkel való bánásmódban?

A rendszer számára kényelmetlenebbé váltak az ENSZ határozatai és a nyugati tiltakozások. Az, hogy a nyomozás megkezdésétől az elítélt felügyeletéig a bírói látszat eljárás szakaszát kivéve egy minisztérium hatáskörében legyen minden összevonva ez olyan fonák helyzet volt, hogy a változást már 56. októbert megelőzően tervbe vették. A Kádárista terror légkörnek ugyancsak megfelelt ez a szervezési séma, mert megkönnyítette a tömegméretű megtorlást.

A konszolidáció idején végrehajtották a helycserét. A változás csak annyi volt, hogy a börtönök költségei és bevételei az Igazságügyi tárca költségvetésében jelentkeztek. Minisztercsere is történt. Dr. Korom Mihály váltotta fel Nezvál Ferencet. Korom nem volt 56-t megelőzően karhatalmista, de a Nagy Imre per idején, vagy közvetlenül utána a titkos rendőrség vizsgálati főosztály vezetőjének nevezték ki. Így az Igazságügy Miniszteri székben ismét biztosítva volt a terror szervezetben szerzett tapasztalatok dialektikus hasznosítása.

Változásról nem is lehet beszélni, hiszen ugyanaz a párt adja a direktívát és változatlanul az karhatalom hajtja végre a határozatot. A színpad díszlete változott, a tartalom nem sokat.

Nem is lehet kommunista körülmények között valamiféle döntő fordulatot várni egy helycserétől, de apróságokban mégis azt eredményezte, hogy az eddig zárt falak közé a jogászok is betekintettek és képet nyertünk a viszonyokról.

Illegális hitoktatás

Meglepően nagy számban hoztak ítéleteket különösen a hatvanas évektől kezdve illegális hitoktatásért. Ennek egyik oka a vallási élet megújulása, a másik ok, mivel a politikai rendőrség üresjáratba került, az íróasztal munkát keresett.

Illegális hitoktatás? A fogalmazás is hihetetlenül cseng a fülben, hiszen a nyugati turista, ha nem ismeri magyar Népköztársaság Alkotmányát, amely kimondja a szabad vallásgyakorlást, de látja a templomokat, amelyekben szép számmal jelennek meg a hívők.

Más elbírálás alá esik az Istentisztelet a templomban és a hitoktatás. A hitoktatás sem tiltott, „csak” éppen az iskolában kell bejelenteni a szülőknek gyermekük hittantanulási szándékát. Ha a pedagógusnak nem sikerül lebeszélni őket, akkor a gyermek biztos lehet benne, hogy egész életére el an vágva az útja, gimnázium, de főleg egyetem szóba sem jöhet többé. A szülők döntő többsége inkább az iskolán kívüli hitoktatást vállalja. Egy-egy szülő rendelkezésre bocsájtja a lakását, ahol több gyermek részesül vallásoktatásban. A hitoktatást akár egyházi személy, vagy önkéntes, bibliát ismerő más egyén végzi, lebukás esetén egyaránt illegális hitoktatásért ítélik el őket, és a lakást biztosító szülőket. A fiatalokat csak iskolai fegyelmi elé állítják és bezárják előtte a felsőbb iskolák kapuit. A börtönökben szép számmal lehetett találni minden felekezet papjait, de lelkes értelmiségi fiatalokat, egyetemi hallgatókat, de találkoztunk az egyetemet nemrég végzett orvossal is. Egy évtől nyolc évig terjedő börtönbüntetést szabtak ki a lelkiismereti szabadság nagyobb dicsőségére.

A börtönben lévő papoknak tiltott könyv volt a biblia. Az elhárító tisztek fokozottan figyelték, hogy az elítéltek között nem fejtenek-e ki valamiféle vallásos nevelő munkát.

Volt e valami változás a Rákosi és a Kádár korszak politikai foglyai életében?

Igen volt. A Rákosi időkben nem tudták hosszú évekig, hogy a karhatalom által a lakásról, munkahelyről, vagy utcáról elhurcolttal mi történt. A feleséget kényszerítették a válóper beadására, ha állhatatos maradt, kirúgták állásából, lakásából. Elhelyezkedni csak alkalmi munkában tudott. A társadalom peremén tengődött. A börtönben az állandó éhezés, télen a fűtetlenség, a teljes izoláció, a kegyetlen bánásmód, az elítéltek tömeges bántalmazása, a kurtavas, a szökés közbeni agyonlövés. A Kádár rendszer elítéltjeinek börtöneiben ez megszűnik. A feleség tudomást szerez férjéről él-e vagy meghalt. Ha kivégeztek egyes esetekben még gondosan kitisztított ruháit is átadják a hozzátartozóknak. Karhatalmi őrség nincs. A régi elvet, amelyet a Rajk és más koncepciós perek elítéltjei jól ismertek, már ritkában lehet alkalmazni. “Ne csak őrizd, gyűlöld is őket” jelmondat lekerült a börtönőrök körletei, pihenő helységei faláról. Aki személyi okokból, beállítottságánál fogva, vagy hivatalos propaganda és nevelés hatása alatt gyűlöletét érezteti, vagy kegyetlenkedik, a foglyokkal rövid idő alatt rájön, hogy “nem jó üzlet” és befektetés ez a magatartás. Az 56-os politikai elítéltek homogénebb társaság, mint a Rákosi korszak páriái. Gyorsabban kialakulnak a sajátos védelmi fogások a smasszer “ordasokkal” szemben.

Főleg gazdasági okokból. A börtönök termelő üzemágak is egyben, ahol az elítélt dolgozik és a parancsnokság által megszabott fizetést kap munkája és teljesítménye után. Ebből levonják a rabtartás költségeit, letiltásokat stb. pl. gyermektartás vagy társadalmi tulajdonban okozott kár bírói ítélettel való megtérítése. A fennmaradó összegből 80-110 Ft.-ért “spájzolhat” azaz egy hónapban ennyi összegért vehet szalonnát, cukrot, cigarettát és tisztasági szereket. A börtönőr egyben munkafelügyelő is és a termelés arányában havi prémiumban részesül. Az 56-os elítéltek szinte kivétel nélkül a termelőmunkában résztvevők, hivatalokban, vagy egyéb területen dolgozók közül kerültek ki a börtönökbe. Termelési és irányítási tapasztalattal rendelkeznek.

A börtön üzemágak tervteljesítése biztosítva van, ha a politikai foglyok végzik a munkát.

A hivatásos bűnözők a negyedrészét sem termelik, mondván, életemben nem dolgoztam, pont a börtönben nem kezdem el. A kegyetlenkedő börtönőr a zsebén érzi meg a kilengés következményeit. A termelés visszaesik, sok a selejt és nincs prémiuma. A szelídítésnek ezt a módszerét gyorsan felismerik és a fegyőrök is igyekszenek a munkahelyi légkör megjavításával visszaszerezni az elveszett javakat. A közös érdek, közös nevezőre hozza az érdekelt feleket.

A börtönben általános iskola működik, ahol munkaidő után az elítélt tanárok, tanítók külső felügyelet mellett oktatják elítélt társaikat. Erről év végén rendes iskolai bizonyítványt adnak.

A politikai perekben mellékbüntetésként a vagyonelkobzást is kimondták. Az elítélt lakását kiürítették. Az elítélt részére egy fekhelyet, egy szekrényt, két rend ruhát hagynak meg.

A családtagokkal való érintkezése az elítéltnek még mindig szörnyű körülmények között zajlik. A nagy ítéletes politikai foglyok hat havonként találkozhatnak hozzátartozóikkal 10 percig. A beszélő rács mögött olyan távolságban és hangzavarban történik, hogy szinte érthetetlenné válik és inkább csak a vizuális „látást” elégíti ki.

Csomag szintén félévben egyszer 3 kg a megszabott élelmiszer keretig. Levélírás három havonként 1 oldal, kizárólag családi kérdésekkel foglalkozhat.

A gazdasági érdekeltség, érdekközösségé válik, a hangnem és a bánásmód egyes esetekben művezető és munkás viszonylat szintjén mozog. A börtönelhárítás jelzi a liberális állapotot.

Az elítélteket ezért általában 1 és fél vagy 2 évenként más börtönbe szállítják. Gyűjtőből Vácra, majd Vácról a Gyűjtőbe. Az átszállítás 2-3 hónapig is eltart, ez alatt az idő alatt a termelés folyamatosságának indoklásával a politikai foglyokat együtt tartják a közbűntényesekkel.

A néhány „balos” politikai foglyot természetesen nem keverik össze még a többi politikaival sem. Jóval kedvezőbb körülmények között a börtön korház elkülönített extra zárkájában töltik büntetésüket, mint pl. Farkas Mihály, Péter Gábor, Farkas Vladimir, majd a hatvanas években a kínai vonalat követő katonatisztek.

Ki esik az amnesztiába?

Az első egyéni amnesztia keretben ezek a „bocsánatos bűnöket” elkövetők esnek bele, valamint azok az írók, /Déry, Háy, Zelk/, akikért a PEN klub, a nyugati intellektuelek beleértve a kommunistákat, mint pl. az olasz kommunista párt főtitkára Togliatti is, interveniál sorozatosan.

A Kádár rezsim szeretne szalonképessé válni. Egyre kellemetlenebb az évenként megismétlődő ENSZ határozat, amelyekre nem sokat adnak, de mégsem szeretik a kormos kezűek, ha a nevüket emlegetik. Az ENSZ főtitkár U-tant az általános amnesztiától teszi függővé Magyarországi 1átogatását. A tárgyalások lassan haladnak, végül megtörténik a titkos megegyezés, hogy 1963 első negyedében az amnesztiát meghirdeti és végrehajtja a Kádár rezsim.

A történelem során minden rendszer az ellene felkelt tömegeket csőcseléknek, bűnöző elemeknek nyilvánítja. A gyilkosság az amnesztiánál is szabadulást kizáró ok volt. A karhatalom igyekezett minél több közönséges bűncselekményt hozzáfércelni a politikai perek vádlottjaikhoz.

Hogyan lesz egy köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendő járási főorvosból szervezkedés vezetője és rabló? A járási forradalmi bizottság megalakul és a járás legnépszerűbb és mindenki által ismert főorvosát választja elnökéül távollététben. Azért távollétében, mert most is a falvakat járva gyógyít, sebesülteket kezel. A szovjet intervenció után a helyi pártbizottság is elismeri és ténykedik a feloszlatásig. A növekvő terrorral egyre inkább szembe kerül, ezért letartóztatják. Forradalmi bizottság vezetője, tehát a norma szerint 15 éves ítéletet kap. November 3.-án a járási korház részére szállított élelmiszert veszi át 80.000 Ft. Értékben, amelyet a TSZ-ek küldtek a korháznak. A szállítmányt fegyveres nemzetőrök kísérik. Karhatalmi minősítésben ellenforradalmi fegyveres banditák, akik a TSZ-től „erőszakkal” raboltak élelmiszert. Bizonyíték: fegyveres csoportnak a TSZ elnök, nem mert nemet mondani. Az orvos a fegyveres csoport vezetőjétől vette át a szállítmányt. Bizonyíték a sajátkezű aláírása és a forradalmi bizottság pecsétje. Társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett rablásban tevékeny részvétel. Korházi vagy mentőorvosok ítéletében is szerepel ugyanez a bűncselekmény.

Kollektív bántalmazások a börtönön belül.

Alkalmam volt elolvasni egy tanulmányt, amelyeket baráti körünk egyik tagja készített a börtönállapotokról. A fegyelmi lapok értékelése során jutott igen érdekes következtetésekre.

A Rákosi korszak izolált börtöneiben és internálótáboraiban az elítélt életre, halálra ki volt szolgáltatva a karhatalmi őrség kénye kedvére.

Minden egyes „személyi kultusz” korszakában elítélt egy, vagy több esetben átment egyéni, vagy kollektív bántalmazáson. Pl. Bánkuti Antal karhatalmi őrnagy a Kozma utcai gyűjtőfogház parancsnoka Sztálin halálának napján megrendezte a börtönben őrzött politikai foglyok részére az emlékezetes „Csillagtúrát”. A börtönépületek 3 ágú csillag alakban vannak építve. A rabokat kihajtották a folyosóra és a középkori katonai vesszőfutás modern változatát mutatta be a karhatalmi őrség. Vessző helyett gumibotot használtak a két sorban felállított terrorlegények, akik a csillagok közötti átjáró lépcsőin álltak fel, hogy áldozataik futni se tudjanak. Az eszméletlenre vert elítéltek legurultak, majd egy halomba zuhantak a lépcső alján. Nincs statisztikai adat hányan haltak bele akkor, vagy később a „kegyeletes emlék túrában”. Recsken és más táborokban is hasonló középkori módszerekkel végezték a kollektív megtorlást, szökés, vagy szökési kísérletek után. Az egyik szökés utáni terrorakció eredményeképp 5-8 főre emelkedett a napi halálesetek száma.

Az 1956-os forradalom elítéltjeivel is megpróbálták a karhatalmista őrség börtönőrré vedlett tagjai a rutinos módszer alkalmazását. Különösen azok érezték ismét erősnek magukat, akik a vesszőfutásban való aktív szereplésük miatt az októberi napokba elbújtak. Az „ellenforradalmárok” testi-lelki gyötrése, most kéjes elégtételt adott az elszenvedett néhánynapos reszketésért. Provokálták az elítéltet, akár szóban, majd akár felelt-akár nem, a pofon és rúgás következett.

Most történt a meglepetés. Az elítélt visszaütött. Hallatlan eset volt ez a smasszerok számára. Első ízben a szokásos megtorlást alkalmazták. Egy cellában 6-8 fős mészáros termetű hóhérlegény eszméletlenre verte az elítéltet. Ez nem riasztotta el a későbbi provokáltakat a visszaütéstől, hiszen a verés következményeit a fiatal szervezet gyorsan kiheverte. Új hős típus született. A kivert fogú smasszer a gúny céltáblája lett (még bajtársai között is) és csak áthelyezés oldotta meg az elveszett tekintély problémáját.

A következő próbálkozások hasonló eredményekkel jártak. Most már nem veréssel, hanem bírósági eljárással torolták a sérelmeket. Hatósági közeg elleni erőszak címén egy-másfél éveket szabtak ki, amely a büntetést meghosszabbította, és mint visszaeső a szenvedő alany nem részesülhetett negyed kedvezménybe, vagy amnesztiát kizáró tényezőként szerepelt az új „bűncselekmény”. De e néhány pionírnak köszönhették jórészt az 56-os elítéltek, hogy megszűnt a testi fenyítés és kínzás e nyílt formája.

Megint a sortüzek

A Forradalmi Munkás Paraszt kormány nem ismeri el, hogy munkások és parasztok lecsillapítására a sortüzet tudja érvnek használni. Miért ez az előkelő visszautasítás? Hiszen a lengyel párt történetében 56 óta 3 ízben hasonló sortűzzel oldották meg először a válsághelyzeteket. És mindig csak „huligánokra” tüzeltek az adott időkben, csak később derült ki hogy a ruhaviselet volt csak megtévesztő, mert tulajdonképpen munkásfiatalok voltak a „huligánok”.

Fordítsunk fényszórót ezekre az ismeretlen ellenforradalmi provokátorokra és mindjárt arcot és nevet kapnak. Gyurkó László honvéd őrnagy jelenleg a közlekedés rendészet országos parancsnoka vezérőrnagy, akkor sortűz irányító.

Külön kell beszélni a decemberi miskolci sortűzről, ahol a diósgyőri munkások és perecesi bányászok meg-megújuló követeléseit kívánták letörni a ÁVH-sok. A tűzparancsot Oprendek karhatalmi őrnagy adta ki. Az eredmény itt, is mint több helyen, halottak és sebesültek az úttesten. De egy váratlan magányos géppisztolysorozat leterítette és halálra sebezte Oprendeket. A megtorlás hitleri ízű volt. A helyszínen elfogott tüntetőkből kiválasztottak tíz tinédzser korú fiatalt és statáriális ítélettel kivégezték őket.

A miskolci sortűz is igazolta, hogy nincs olyan gaztett, amelyektől visszariadnának a ÁVH-sok a saját népük ellen.

Névtelen hősök

Épp azért ne feledjük el azt a névtelen orosz páncélos orosz őrnagyot, aki november 4.-én tankegységével Diósgyőrből haladt Lillafüred felé, hogy az ott lévő fontos katonai bunkert és rádióállomást-amelyet magyar katonák és felkelő fiatalok tartottak megszállva, a parancs szerint elfoglalja. Lillafüred előtt Hámor község lakosaiból nők és gyermekek feküdtek le az országútra a tankok elé. E névtelen hősök vállalták az eltiprást, a halált is. Az eleven szőnyeg előtt megállt az élen haladó páncélos. A toronyból kiemelkedő tiszt minden parancsszava hiábavaló volt. A meredek hegyoldalban csak ezen az egyetlen úton lehetett a Lillafüredi erődöt megközelíteni. Az orosz tisztet két nap múlva végezték kis Miskolcon. A bunkert és rádióállomást csak több napig tartó ostrom után tudták elfoglalni az orosz páncélosok.

20 évvel a forradalom után

A forradalom óta húsz esztendő telt el. A Kádár rezsim az országon belül és külföldön kétségtelenül népszerűséget vívott ki, mert a terror után gazdaságilag elfogadhatóbb, viszonylag szabadabb rendszert tudott teremteni, amely a tömb szintje fölé emeli Magyar országot.

Marosánnak még baráti körben is szüksége volt magyarázkodásra, „Képzelhetitek, mit csináltak volna az oroszok, ha mi nem vállaljuk a szerepet, mert csak így lehetett a szelet kifogni valamelyest a vitorlából.” Azt hiszem ez a mentegetőzés felesleges. Ahogy mifelénk a spanyol közmondás mondja, „Aki az ördöggel kezet fog ne restellje, ha kormos lesz a tenyere.”

Történelmünk tanulsága, hogy nem lehet kifogni a szelet, csak helyette fújni. A tatár és török dúlást idegenek, ellenségek követték el és ilyen néven került a történelem lapjaira. Gyermekek és sorkatonák kivégzése a sorozatos bántatlansági ígéret után, mérsékelt cselekedet volt-e? Számoljon el mindenki a maga lelkiismeretével.

Egy-két lelkes hazai történész Kádár János konszolidációs politikáját Deák Ferenc kiegyezési politikájával hozta párhuzamba. Azt hiszem, ez a hasonlat is sántít, mert Deák Ferenc a letaposott nemzet képviselője volt Ferenc Józseffel szemben.

Sok mindenről beszélnek a rendszer exponensei, csak a lényegről nem. A névvel, vagy névtelenül elesett hősök és mártírok, egyszóval a forradalom ott kísért örök mementóként minden intézkedés mögött.

Kádár jól tudja – és él is vele- hol van az a tűrési határ, ameddig elmehet a megszorításokban. A legutóbbi hús árak emelését megelőző vitában a végleges döntést Kádár elé terjesztette a gazdasági Bizottság. Ötven vagy hatvan forint legyen a jövő évben egy kg hús?

„Döntsék el Önök,” – volt a válasz- „Én ebbe nem szólok bele, csak 56 ne legyen.” Így mondja a pesti humor és a rezsim 20 éves dilemmáját világítja meg.

Lehet, hogy itt nyugaton elfeledték egy ország legázolását és reményei vérbefojtását. De ha otthon Kádárék és Brezsnyev kezében megáll a toll egy-egy intézkedésnél, akkor talán az áldozat és a borzalom, amivel fizettünk érte, nem volt hiábavaló.

This site is protected by Comment SPAM Wiper.