Egyházüldözés

A széki református egyházmegye esperesi hivatala, Ördöngösfüzes.

A bukaresti Nagyvezérkar már augusztus végén engedélyt adott félkatonai alakulatok megszervezésére, melyeknek feladata a front mögötti területek pacifikálása és a román közigazgatás visszatérésének előkészítése lett volna. Az azonnali szervezést az “Ardealul” lapszerkesztősége kezdte meg Bukarestben, augusztus 27-i számában közölt felhívással. Az önkéntes osztagok nagyobbrészt a Regátban élő észak-erdélyi menekültekből, “jó románok”-ból, nőkből szerveződtek. Olyanokból, akik nem voltak aktív tagjai a hadseregnek. Pár napon belül hét zászlóaljat sikerült felállitaniuk.

A leghírhedtebb alakulat a bukaresti önkéntesezred, a “Maniu Gárda” (1) volt. Ezt – a hatóságok támogatásával – Brassóban, szeptember 6-ák kedték szervezni, és Olteanu már szeptember 13-án engedélyt kért a brassói orosz katonai parancsnokságtól, hogy bevonulhasson Székelyföldre. A román önkéntes osztagok által elkövetett atrocitások gyorsan ismertté váltak, hírük bejárta a nyugati kabineteket is. Ez viszont már nem illet a “békecsináló” Moszkva terveibe. Az első tiltás október 31-én érkezett Bukareste. Csernyikov tábornok kiutasította a román adminisztrációt Nagyváradról. A rákövetkező héten már Kolozs megye is a szovjet hadsereg közigazgatása alá került. A Csík megyei román prefektus november 10-én kapta meg az oroszok parancsát: 48 óra alatt a román hatóságok hadják el a megye területét. Másnap közölték Sănătescu román miniszterelnökkel, hogy azonnal tegyen lépéseket az önkéntes osztagok felszámolására, “a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése, az államapparátust vissza kell vonni a belvederei határ mögé”, és “a békeszerzõdés aláírásáig, nem lehetséges a román adminisztráció visszaállítása.” [Relations of United States, 1944. vol. IV. Europa. Washington, 1966.]

“Bukarest, 1944 november 12.
Nr.5.150
Sănătescu úrnak
Románia miniszterelnöke
hadtestparancsnok részére.

1944. október 14-én az erdélyi Gyergyószentmiklósra 5–600 fõbõl álló „Iuliu Maniu Gárdának” nevezett román egység érkezett, Olteanu Gavril ezredessel az élén és olyan lépéseket tett, amelyek nem egyeztethetõk össze a német fasizmussal szemben vívott harc általános menetével.
……………
Mivelhogy a fent említett ezred nem a román hadsereg reguláris egységét képviseli, nem az állam tartja fenn, hanem a helybeli lakosság kizsákmányolásából él, túllépvén így a törvény határait, ezért ezt az ezredet azonnali hatállyal fel kell számolni. Az embereket Erdélybõl ki kell vonni.
…………
…………

4.) Amennyiben ezt a kérést 1944. november 17-ig nem teljesítik, úgy abban az esetben a Vörös Hadsereg fegyveres erõvel fogja ezt az ezredet felszámolni.”

[A Román Külügyminisztérium Levéltára, Románia II. világháborús iratai,
71/1939, E. 9. (1939-1947) fond, 189. kötet, 193]

A Maniu Gárdának hatalmas irodalma van, a magyar kisebbség történetének 1945 utáni szakaszáról, és az akkori közállapotokról viszont keveset írtak. A következő dokumentum a térség és a korszak szempontjából is jellemző pillanatokat őrizett meg a vidéki magyar papság és lakosság mindennapjaiból. Ezek az iratok, különböző okokból, eddig jobbára elkerülték a történészek érdeklődését.

“A széki református egyházmegye esperesi hivatala, Ördöngösfüzes.
122/1945. esp. szám.

Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr!

Az idei május 10-én, amely napon egyházilag áldozócsütörtököt ünnepeltük egyházmegyénkben, a románság nemzeti függetlenségi ünneplésében minden községben tüntetett, és több helyen bántalmazták híveinket, s újból kifejezésre juttatták a védtelenekkel szembeni hatalmaskodó magatartásukat. A búzai szent eklézsiában, ahogyan Szász István nálam járt ottani hívem elbeszélte, a következő történt. A románok tüntető menetben felvonultak a református templom cintermébe, ottan a templom tornyára feltűzték a román nemzeti lobogót, és a cinterem sírhantjai iránti kegyelettel nem törődve horát és sârbát táncoltak a templom előtt. Nemzetgyűlölettől áthatott román nótákat énekeltek, és éneklés közben táncolva kurjongattak. Egyik hívünk megjegyezte és leírta az egyik kurjantás szövegét, amely élénk fényt vet arra, hogy a románság beszédében és tetteiben hogyan értelmezi a demokráciát. A szöveg a következõ:

Sus opincă, jos păpuc,
Până la Tisa mă duc
Să bag ungurii în jug,
Sar cu ei o brazdă, două,
Să-i arăt că-i ţara nouă,
Cu ungurii voi ara,
Cu jidovii voi grapa.(2)

Miután jól kitáncolták magukat, búcsúzóul, hogy nyomaikat is a templomban hagyják, a templom zöldre festett ablakainak zsalugátereit leszedték és összetörték. Szász István atyánkfia előadása szerint búzai híveink megdermedten és fájdalmasan, elrejtőzve nézték végig, és ki amerre tudott rejtőzött el, így ünnepelve az Úr mennybemenetelének szent ünnepét. Jellemző híveink lelkiállapotára az a tény is, hogy mikor azt mondtam, hogy az orosz katonai hatóságok segítségét fogom kérni, arra kértek, hogy semmit se tegyek, mert akkor a románok dühe elől kénytelenek lesznek a faluból elköltözni.

Szörnyű és rettenetes ez a helyzet, melyben e nemzetiségi vidéken híveink és lelkipásztoraink élnek.

Tisztelettel: Ördöngösfüzes, 1945. május hó 12-én.
Cseterky János megbízott esperes

(Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár, I. 87/1918, f.9)

……………………….

1. Nagy részben volt legionáriusok alkották. Vezetője, egy Gavrilă Olteanu nevű szászrégeni menekült, a háború előtt szintén a Szent Mihály Arkangyal Légió [a Vasgárda] tagja volt.

2. Fel a bocskort, le a klumpa
Végcélom a Tisza
Magyarokat járomba,
S egy-két barázda,
Hogy lássák, ez új haza
Magyarokkal aratok,
Zsidókkal boronálok.

Rosu Mária

Az Atilla

Néhány hét múlva mind a Temes, mind a Bihar megyei főispáni beiktatáson résztvevő bandériumok atillában, azaz zsinóros hosszúdolmányba öltözötten vonultak fel. De az atilla nem maradt a Pártiumban, hamarosan bevonult az országgyűlésre. Orczy Lőrincz aradi főispán ruhájáról még rendőri jelentés is készült, a káptalani követ pedig korholta az urak “tatár ruháját”. Bécsben tartottak a ruha mögött megbújó esetleges politikai motivációtól, Széchenyi István viszont kigúnyolta érte, az általa amúgyse sokra tartott, Hunyady grófot.

Az atilla (2), a magyar érzelmű, romantikus öltölközést kedvelő férfiak ruhadarabja lett. Még “alkotmányos kalpagot” is teremtettek hozzá, három fehér tollal. Ugyanebben az évben Veszprémben, majd Somogy megyében is megtiltották, hogy a megyegyűléseken német ruhában (“bugyogóban és pofoncsapott kalapban”) jelenjenek meg a résztvevők. Lassan a vármegyei nemesség szimbolikus jelentőségű ruhadarabja lett. Az 1832-1836. évi országgyülésen a tárgyalási terembe már csak atillában volt szabad belépni (így hát a követek egy jórésze eladta díszmagyarját), 1844-ben pedig Metternich herceg is fekete atillában volt kénytelen megjelenni az országgyűlés megnyitóján.

A szabadságharc leverése után igencsak elszaporodtak a passzív ellenállás kellékei: a Kossuth-kalap, Petőfi-gallér, Zrínyi-dolmány stb. Az atilla megjelenésében is szerepet játszhattak a politikai-ideológiai motivációk, de miért pont egy XVII-dik századi divatot élesztettek fel, a hosszúdolmányt, s adtak neki egy hun nevet.? Mennyi köze volt ehhez a Nádasdy Mausoleumnak? Talán sok. Nádasdyak Attilája térdig érő dolmányt visel.

………………………………..

1. A Mausoleum a hun és magyar vezérektől egészen I. Lipót trónra lépéséig, vagyis 1657-ig követi királyaink történelmét. 59 rézmetszet alkotja az uralkodók egészalakos portrésorozatát. A kötetet 1664-ben Nürnbergben adták ki, Nádasdy Ferenc gróf saját költségén és ajánlásával.

2. Magyar szabók adták ezt a nevet a testhez álló zsinóros dolmányak, amit hősöket ábrázoló régi metszeteken láthattak. Tudomásom szerint 1817-ben, Bártfán említik először, 1838-ban pedig már szótározva van.

Rosu Mária

Tatárjárás

IV.Bélát már 1236 decemberében figyelmeztették az ázsiai nomádok szándékáról.”…Igitur rumor erat, hunc populum Tartarorum in Comaniam et Hungariam velle venire…..- Híresztelték tehát, a tatár népek Kunországba és Magyarországba akarnak jönni; hogy megtudják ez igaz-e, Magyarország elküldött négy prédiátor frátert, akik száz nappal ezelőtt indultak el Ómagyarország felé, visszajőve jelentették, hogy a tatárok már elfoglalták a régi Magyarországot és hatalmuk alá hajtották azt” (Troisfontaines-i Albericus francia apát krónikája, Monumenta Germaniae Scriptores Scriptorium Tomus XIII, 942.)

Georgius Equitum Patronus (A prágai Szent György szobor – részlet)

A négy küldött az 1237. év elején indult el az Oka folyó felé. Útköben megtudták, hogy a tatárok lerohanták a Volgai Bolgárországot is. Rjazanba érve, kettő közüllük visszajött Magyarországra, ketten tovább mentek Mordvin Földre, de nyomuk veszett, és a keresésükre indult tolmács sem tért vissza többé. Talán ezekhez az eseményekhez kapcsolható az a levél, amit egy ismeretlen magyar püspök írt egykori párizsi iskolatársához (2).

„De facto Thartareorum vobis scribo, quod venerunt prope confinium regni Hungariae per V. dietas…..A tatárok tetteiről írok néked, arról, hogy öt napi járásra közelítették meg Magyarország határát. A Dnyeper vizéhez érve, képtelenek voltak átkelni azon nyár idején, meg akarják várni a telet, hogy a befagyott folyón keljenek át, most visszavonultak több mint húsz napi járásra, és ott várják be a telet. De felderítőket küldtek Oroszországba, akik közül kettőt (az oroszok) elfogtak és elküldték őket a magyar királynak. Az én felügyeletem alatt is voltak, hosszabb ideig, és ahogy megtudtam tőlük ezt a hírt, elküldtem Franciaországba, saját pecsétemmel megpecsételve”. A meghódított népek katonái előörsként szolgálnak a tatár seregben, most elöl a mordvinok mennek, akik kegyetlenségükről híresek. ”…nullus audet calciare pedes suos, donec interfecerit aliquem hominem… – egyikük sem köthet sarut addig amíg legalább egy embert meg nem ölt. És azt hiszem ők gyilkolták meg azokat a ferences és domonkos testvéreket. Caveant omnes qui hoc audierint – Óvakodjék minden lélek aki hallja majd ezeket.” A levélből még megtudjuk, hogy a tatároknak nincs sem saját vallásuk sem saját abécéjük. A héber ábécét használják, amit nagyon régen, néhány sápadt, hosszú talárt viselő, és sohasem vétkező embertől kaptak. ”…credo illos esse Pharisaeos et Sadducaeos – azt hiszem farizeusok és szadduceusok voltak.”- jegyzi meg levelében a püspök. A tatárok megeszik a békát, kígyót, kutyát, minden állatot, anélkül, hogy ez probléma lenne számukra. „Quaesivi quantum habent exercitum?……– Megkérdeztem őket mekkora a hadseregük?. Húsz nap járásnyi hosszában, széltében pedig tíz nap járásnyi, válaszolták (3). Ezen felül még tizenhárom ezer lovasuk van, akik a hadsereget vigyázzák. Jó, de ideges lovaik vannak. Lovasaik bőr mellvértet viselnek, ezek jobbak a páncélingnél…..rövid lábaikkal és hosszú felsőtestükkel tökéletes íjjászok, senki nem tesz túl rajtuk.”

Püspökfej (Dómmúzeum, Pécs)

Már a korabeli történetírók is úgy érezték, hogy Magyarországot felkészületlenül érte a támadás. Troisfontaines-i Albericus 1239-re teszi Béla első lépéseit a határok megerősítésére. ”…duo castra firmavit ultra silvas et nemora in partibus illis fecit indaginai… – az erdőkön túl megerősített két katonai tábort és az ottani berkeket gyepűvé alakította.” Megemlít – név nélkül – egy erdélyi ispánt is, akit a tatárok ellen küldtek, és aki csapatával eljutva a meotiszi mocsarakig, ott megütközött velük. „..ita confregit primum cornu illorum… – …így törte le elsőként a (tatárok) szarvát” (MGH Scriptorium Tomus XIII, 946.)

Úgy tűnik ezt az információt egy sokkal későbbi forrásból merítette Albericus, de Bélát mentegetve előre datálta. Talán 1246/47-ből való, amikor IV.Béla rettegve egy újabb tatár támadástól, felderítőket majd legációt küldött Ázsiába (4). De az is lehet, hogy csak egy hazudós ispánnal van dolgunk!

Pieta (Brukenthal Múzeum, Nagyszeben)

Spalatói Tamás is kétségbeesetten fáradozik azon, hogy felmentse Bélát a tétlenség vádja alól.(5) Részletezve mondja el hogyan állított Béla csapdákat és torlaszokat, hogyan emelt karósánc-erődítést a vereckei gyepűnél. A tatároknak erdőírtókra volt szükségük ahhoz, hogy harcosaik útjából eltávolítsák a magyarok által épített akadályokat. ”Volt pedig a tatároknak negyvenezer fejszésök, kik a sereg előtt jártak erdőket írtva, utakat egyengetve s minden gátat a bejárásoktól elhárítva.” A spalatói püspök e mondata mese, akárcsak az a kijelentése miszerint Béla jelen volt Vereckénél. Legjobb esetben Anonymus-i remineszcenciák(6), az országban uralkodó szétdaraboltság semmiféle előre elkészített haditervet nem tett lehetővé. A vereckei szorost sem erősíthették meg kellően, március 5-én a király, a nádor kétségbeesett kérésére, nem tudott erősítést küldeni a határra. Bélának nem voltak fegyveresei.

A nagyszebeni Pieta (részlet)

1241 március 17-én Batu kán hadseregének csapatrészei felgyújtották Vácot, de Óbudán, Rogerius szerint, csak a vereckei vereség hírének megérkezésekor adták ki az általános mozgósítást. Jött aki még elbírt jönni. Legkevesebben Tiszántúlról és Erdélyből. Osl nemzetségbeli Benedek váradi püspök és Both bihari ispán a Körösök völgyén indultak el bandériumaikkal, egyenesen a Sajó felé. Eger alatt már tatárokba ütköztek, és visszafordultak Váradra. A Vér-Bulcsú nemzetségbeli csanádi püspök és Borczfia Miklós embereit az országot déli irányban épp elhagyó kunok seperték el. Raynald erdélyi püspök és Miklós szebeni prépost viszont, a Maros völgyén haladva, eljutottak a gyülekezés helyére.

Szent László király torzója (Nagyváradi Múzeum)

Erdély sorsa már a Muhi csata előtt eldőlt.

„Anno incarnationis Domini 1241, ipsa die resurrectionis dominice Tartari pe Alpes et silvas irrumpentes… Az Úr testté lételének 1241. évében, az Úr feltámadásának napján [március 31.] a tatárok a havasokon és erdőkön áttörve, Magyarországnak Rodana/ Radna nevű városába jöttek és ott 4000 embert vagy többet megöltek. Ugyanazon a napon egy másik tatár hadsereg, betörve a Burza/Barcaság nevű tartományba, az erdőn túli tartomány seregének vezérét [Pousa erdélyi vajda], minden emberével együtt leölte. Ugyanazon hét keddjén [április 2.] a Nosa/Beszterce nevű városban, mondják, 6014 keresztény esett el, csütörtökön [április 4.] Kümelburchban/Küküllővár azt mondják, több mint 30000 lelte halálát. Misecordia vasárnapja előtti csütörtökön [április 11.) Hermann városa/Szeben nevű községben, mint mondják, több mint 100000 halt meg. Ugyanazon a napon Béla, Magyarország királya megütközvén Bathunak, a tatárok fő királyának, megszámlálhatatlan seregével, alig bírt elmenekülni, és fájdalom! 10000 emberét vesztette el vagy még többet. Abban a csatában három püspök és két érsek is elesett. A Clusa/Kolozsvár nevű várban is megszámlálhatatlan magyar veszett el és ugyanaz történt Váradon, Fratrum Thome/ Tamásda városában, az erdélyi Fehérváron és Zaliz/Vízakna városában.” (Monumenta Germaniae Scriptores XXIV, 65.)

Így őrződött meg egy epternachi szerzetes feljegyzésében, Agobardi lyoni püspök antiphonariumáról írt mű előszavának utolsó lapján, a Muhi csata pontos dátuma.

……………………………….

1.Szinonimahalmozás, járás szavunk hagyományosan pusztító hadjárat-ot jelent. Milyen mértékű pusztítást neveztek elődeink járás-nak ? Elég ha csak a sáskajárás szóra gondolunk.

2.A levél szövegét a Waverley-i kolostor évkönyve és Matthew Paris krónikája őrizte meg. Matthew Paris szerint a címzett Párizs püspöke, Guillaume d’Auvergne volt.

3.A tatár had nagyságáról ugyanezt az adatot közli Henrik Raspe őrgróf, a brabanti herceghez írott levelében. (Otto Wolf: Geschichte der Mongolen oder Tataren, 1872, 157.) Nem tűnik eltúlzottnak. A tatárok által nyitott „front” körülbelül 650 km. széles volt (a Kárpát-kanyartól csaknem Lublinig) és mélysége is jelentős lehetett.

4. Az Orval-i apátság egy kódexében (Luxemburgi Nemzei Könyvtár) található az a kéziratos feljegyzés (fol.187Ra-Rb) – talán appendix Piano del Carpini tatár krónikájához – amely beszámol a mongol kánválasztáson részt vett magyar követek hazaérkezéséről.

„Anno dominice incarnationis M°. CC°. XLVI° Bela rex Hungarie audiens nuntios domini pape…. – Az Úr testet öltésének 1246-dik esztendejében Béla, Magyarország királya, fogadja a pápa tatárokhoz küldött hírnökét….” Míg Johannes fráter (Piano del Carpini?) meghallgatása folyt, megérkeztek a tatároknál járt magyar követek. Jelentésükben több olyan apró részletet találunk, amelyek hihetővé teszik személyes jelenlétüket a kánválasztáson. „Occoday can imperator eorum in terra sua a sorore sua male potionatus interfectus est. Habebat enim illa filium, qui regnare cupiebat…..Császárukat, Okkodáj kánt, saját földjén saját nőtestvére gonosz főzettel megölte. Volt pedig néki egy fia, aki uralkodni áhított….és császárrá választották az elhunyt Okkodáj kán fiát, akit Kujuk kánnak neveztek…. Az említett trónraemelése napján, azonnal hadizászlót bontottak és hadjáratot hírdettek, tizenkilenc évre, a nyugati népek ellen…. Hallva ezeket Béla király, megrettent és maga mellé emelte uralkodónak fiát, és neki adta a kun király leányát….. In his autem nuptys X. principes Comanorum convenerunt iurantes super canem gladlo bipertitum iuxta eorum consuetudinem, quod terram Hungarum tamquam regis fideles contra Thartaros barbaras nationes obtinebunt. – Ezen a mennyegzőn tíz kun fejedelem felesküdött egy kettéhasított kutya tetemére, hogy hűek maradnak a királyhoz és megvédik Magyarország földjét a tatárok barbár népétől.”

5. A tatárok pusztítása iszonyatos lehetett, de még iszonyatosabbnak tűnt gyors lefolyása miatt. Évtizedekkel az egy évnyi tatár megszállás után okleveleink még hemzsegnek a „néptelen és üres hely” vagy „elnéptelenedett föld” kifejezésektől. Sok „konstruktív” kritika érte már IV. Bélát az ország védelmére tett erőtlen és elkésett lépései miatt. Magyarország és urai sokáig nem ismerték fel a veszedelem súlyát, az pedig hogy Béla meg mert ütközni Muhinál a tatárokkal ékesen bizonyítja, a támadás pillanatában a magyar katonai vezetők mennyire nem voltak tisztában sem a tatárok létszámfölényével sem a nomádok harcmodorával (amit a magyarok háromszáz év alatt sikeresen elfelejtettek). A kővárak hiánya eldöntötte az ország keleti felének tatár uralom alá jutását.

6. Csaknem ugyanezekkel a szavakkal írja le a Névtelen a magyaroknak Pannóniába való bejövetelét. „…et tria millia rusticorum anteire precipit, quis eis per siluam Houos uiam prepararet usque ad confinium Ung – …háromezer paraszt járt előttük, s a Havas-erdőn át a hungi határig utat készített nekik.”.( Anonymus, XII.fejezet)

Rosu Mária

Papmező várának még álló falszakasza

A történetírás nem volt valami túl kegyes e bihari várkastéllyal, csupán általános tanulmányokban bukkan fel itt-ott Papmező neve. Talán mert a XVI-dik századnál régibb emlékek nem szólnak róla, s habár egyszer-kétszer még említik okiratilag, az önnáló erdélyi fejedelemséggel együtt vára is megszünt létezni.

A papmezei vár egy megerősített, négyzetes elrendezésű, nemesi udvarház volt, sarkainál inkább dekoratív mint védelmi célt szolgáló bástyákkal. Szentjobb és Sólyomkő mellett Várad egyik mellékvárának számított.. Akik látták alaprajzát azt mondják, hogy emlékeztet a gyulai várra. (1). A XIX-dik században Rómer Flóris így ír romjairól:

“Hiában intéztünk kérdéseket magához a minden jellemzőtől megfosztott nagyszerű építményhez, melyet egészen az újabb ideig, birtokosai csak jövedelmes kőbányának tekintettek. A helyszínén azt hallók, hogy Bázel, Lukács István, végre Erdélyi János voltak e vár utolsó birtokosai; mondák, hogy Lukács még egy kövön az 1460-ik évet látta volna; és hogy az egésznek térképe Nagyszebenben léteznék. Storno úrral a mindentűl megfosztott és csak a kerítő falakkal bíró, de nem egészen keletéit várt kezdtük mérlegelni….. Az egésznek fő alakja egy délről északnak nyúló hosszúkás négyszög, Keleten négyszögű, nagy kiugrással. Ezen belső hossza már mintegy 471 cent. Szélessége Kelettől nyugatnak a főfalaknál 278 centiméter. Az egész mély vízároktól volt körülvéve és jelenleg is részben vízzel bővelkedik; a délnyugati szögletben pedig most is egy kerek torony nyomaival bír. Az úton túl a kertekben még az előfalak alapjai láthatók. Az egész birtok, mint hallók hajdanta Remetétől függött volna, de e helyen valami templomnak, vagy kápolnának nincsen semmi nyoma,- ellenben egy vagy vár, vagy a lapályban bozótok közt fekvő várkastély volt, mivel mind kívül az ostromfolyosóknak nyomai feltűntek, mind pedig belül a két emeletnyi falaknál még a négyzetes és kerek dorongoknak vagy folyosóknak lyukai fennmaradtak az 174-190 centim, falromokban.

Védelmi rendeltetésükre mutat az is, hogy alul és közepett is a dkeleti falban van egyenes, tágasabb lőrézs, melyet ferde ugyanazon tágas űr felé nyúló, de szűkebb lyukak oldalaznak. Ámbár többnyire terméskő az építkezési anyag, melyből legutóbbi időben a birtokos úr házai épültek, találunk mégis régibb téglákat is, melyek vörösek és famintával lettek idomítva. A falak most már mind töredékek, a kőragasz finom, kavicscsal kevert, alul a meszelésnek is akadunk nyomára.” (A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974, 301-302. oldal)

Oklevelesen 1558-ban említik először (castrum lapideum/ kőből épült vár). A XVI-dik század legelején, a mezőtelegdi templommal egyidőben, esteleg kevéssel utána épülhetett – feltételezik a történészek – miután az egyik papmezei házból, illetve telekről, egykor a várkastélyhoz tartozó reneszánsz építészeti maradványok kerültek elő. A faragott ajtókeret töredékek analógiát mutatnak a telegdi templom kőfaragványaival, nem kizárható tehát, hogy ugyanazok a mesterek dolgoztak mindkét építményen.

A Dózsa-féle parasztháborúban kegyetlenül meggyilkolt kincstató, Telegdi István, 1508-ban kap új adománylevelet összes addig öröklött és szerzett birtokára, (Bihar vármegyében 82 helységre), köztük Papmezőre is. A reformáció és a birtokügyek állandó viszálykodást teremtettek a Telegdy családban, tagjai előszeretettel háborgatták és pusztítgatták egymás birtokait. A protestáns Miklós fanatikusan üldözte a katolikusokat. Feldúlta a szentjobbi kolostort és hét frátert meggyilkolt, amiért Ferdinánd király elkobozta a Telegdiek összes Csanád megyei birtokát. A másik Telegdi fiú, a katolikus Mihály, belekeveredett Bekes Gáspár mozgolódásába, és Báthory István szemrebbenés nélkül, Bekes Gáspár után elsőként, a rokont (2) ítélte, családjára is kiterjedő fő- és jószágvesztésre. Mihálynak sikerült ugyan a királyi országrészbe menekülnie, de erdélyi nótáztatása folytán bihari jószágait elszedték tőle. Papmező kicsi várát a kincstár rögtön lefoglalta. 1589-ben Báthory Zsigmond váradi familiárisának, Fynthay Szabó Mártonnak adta a papmezei udvarházat, majd Bocskai István foglalta testámentumába : “Úgymint Botskai Miklós Eötsénket, a’mint immár kezébe adtuk Erdéllyben Görgényt, Vétset, Sajót, most is nékie hagyjuk…Pap Mező is penig nálla maradjon örökben.” Nem maradt. Egyszer már megfordult a Kornisok kezén, és oda is került vissza.

Inczédi István, a belényesi Kornis-jószág udvarbírája által, az 1704. évben készített összeírás a Kornis család „Pap Mező és Belényes vidékében ős Jószág”-áról. (MOL, UC 168:40)

Papmező vára és uradalma előbb Kornis Gáspáré volt. Báthory Zsigmondtól kapta. “……totalibus et integris arce Pap Mező…..”-t amelyek mind Bihar megyében feküsznek, amelyeket a néhai Somlyói Báthori Istvántól vettek el 1595. április havában a három nemzet által Gyulafehérvárott tartott országgyűlésen annak hűtlensége folytán, mint aki a fejedelem élete ellen áskálódott és összeesküvést szőtt. A tőle elvett javakat ugyanazon az országgyűlésen átadták Ruszka-i Kornis Gáspárnak, a fejedelem tanácsosának, Huszt vára kapitányának és Máramaros megye ispánjának, különösen azon szolgálatai fejében, amelyeket ezekben a zavaros időkben tanusitott. (MOL, DL 10008)

Erre az okiratra hivatkozott 1633-ban a kolozsmonostori konvent előtt Kornis Zsigmond, és lett a várkastély tulajdonosa (3). Papmező ezután a Kornis-házaspár fő lakóhelye maradt, talán mert otthonosabb környezetet nyújtott (fatüzeléses cserépkályhák biztosítottak meleget a vár szobáiban) mint a radnóti.

Bihar vármegye a XVI-dik század derekától kezdve szenvedett a portyázó török hordáktól, majd megkezdődött a hódoltatása. Elesett Jenő és Várad, maga után vonva ezeknek a kissebb váraknak is a török kézre kerültét.

“Castellum Papmező; helyőrsége (mely oláhokból állt) önként behívta a törököt. Sólyomkő vár;  a hely papja (vagy inkább testet öltött ördöge) fogadta be a törököt. Szentjobb; a parasztság őrizetére bízták, az át is adta.” (Bethlen János: Rerum…Libro III. sectione 13, p. 222)

1660 novemberében, a zsolddefter szerint, Papmező várában 150 főnyi török katonaság volt.

dzsámi szolga: 3

müsztahfiz (várvédő gyalogos): 20

topcsi (tüzér): 10

fárisz (várvédő lovas): 70

aszab (gyalogos): 47

“…Vára a Papmező hegy szélén, síkságra néző, négyszögalakú erődítmény. Ez a vár Erdélyben van s lakosai Várad elfoglalása után félelemből önként meghódoltak. Lakosai engedelmes ráják.” – írja a török utazó, Evliya Çelebi (II., 7/2/).

Ezek az engedelmes ráják még sok bosszúságot okoztak a későbbiekben, legalábbis Nigrelli tábornoknak, Várad és Gyula ostromának hónapjaiban.. Továbbra is segítették élelemmel Várad, Gyula, Jenő és Papmező török őrségét.

“….a faluk minden lakójának, nemesnek és nem nemesnek, általában mindenkinek, akit illethet… egyenként szigorúan megparancsolja…, hogy mostantól fogva …. az említett helyek török őrségével, ő szent felsége és a kereszténység ellenségeivel, nyíltan vagy titokban, szóban vagy levél által, akár maga, akár mások révén a tartományi parancsnokság tudta nélkül való érintkezést megtiltotta. Az említett őrségeket lóval, ökörrel, sóval, puskaporral, védelemre szolgáló eszközökkel segíteni senki se merje, sokkal inkább kötelességének ismerje, hogy ártson nekik. …Ha valaki akadna, hogy ördögi indulattól vezettetve és parancs ellenére akár maga, akár mások által az ellenséget élelemmel vagy mással támogatni .., mint a közjó ellensége nemcsak maga személyében fog bűnhődni, hanem minden jószágát elveszti… összeesküvőknek fognak tekinttetni és az összeesküvés legszigorúbb büntetését vonják magukra.” – szólt Nigrelli tábornok tilalmazó levelében. (Balogh István: Szabolcs vármegye …, 128.oldal)

Papmező 1692-ben, Váraddal együtt szabadult fel. Az egyezség amelyet Häusler császári tábornok Várad visszafoglalásakor a törökkel kötött, többek között kimondta, hogy a törökök kötelesek: ” 4.&. És hogy a kötés után való nap a két erős hely, Papmező és Szalonta, Kis Várdával együtt, úgy mint amely mindenkor Nagy Várad erőssége kormányától függőtt, átaladassék”. Így a szalontai palánkból és Papmező várából is bántatlanul elvonulhattak az azt védő török katonák.

A török uralom után az osztrákok következtek.

1704-ben: „Pap Mező Vár el pusztult, németek el vivén belölle lövő szerszámokat, minden némü municiót 18 szekérrel, ugymint 4 sereg bontot, sok Taraczkot es szakallosokat, orat is után Császár udvarbirák vittek el, az után egyeb vasbul a hol volt, holmi épületekbe Hajduk el prédálták. Volt körül árak és halas Tó is volt; kapu felől volt edgy Malom ket kőre, az is el pusztult, csak a’ helye vagyon. Szőlő hegy is vagyon, de el pusztult, ha müvében volna, termene 30 cseber bort, Vár körül hegy allyáig Nagy Rétek, ha a gaz fel nem vötte volna, erdővé nem let volna, termene harom szaz Szekér széna. Két kapu között volt edgy szép kapolna, melette Páter Háza, de csak puszta kő falak álnak el romladozva. Varhoz valo földek volnanak, de nem sok, mert szoros a hely, és az többire a gaz nűtte fel.” (MOL, UC 168 : 40)

1735-ben: Castellum, mely egykor a Kornis családé volt. A hosszabb ideig itt lakó törökök és a Rákóczi-rebellio következtében elpusztult, olyannyira, hogy csak igen nagy költséggel lenne helyreállítható. A castellum mellett katholikus templomocska, melyet jelenleg sörfőzőnek használnak. (MOL, UC 80 : 6 /a)

1752-ben: A vár sarkain bástyával, évszázadokkal ezelőtt épült, széles árokkal sáncolva, belső romos épületeit most reparálják. Az uradalomnak a következő épületei vannak bent: a vár közepén pince, nehogy a felette építendő ház ráomoljon, boltozatokkal erősítették meg. Kornis családé volt azelőtt a helység, már a fiscusra szállt. A családnak emeletes kastélya van itt, használhatatlan állapotban van, romos, egyik oldalszárnya még valamennyire ép. A kastély romjaitól mintegy száz lépésnyi távolságra újabb romok, az egykori katolikus templom maradványai. (MOL, UC 190 : 11)

A vár maradványai térképen

………………….

1 A várkastély alaprajzát Storno Ferenc a helyszinen felvett vázlata örökítette meg. Ez a rajz, a Rómer Flóris hagyaték egy részével ma a nagyváradi Román Állami Levétár tulajdonában van, és kevesek számára hozzáférhető.

2. Anyai ágon. Báthory István anyja Telegdi lány volt.

3. Bihar katolikusait a török foglalás előtt, a kisszámú plébános mellett, misszionáriusok gondozták. A katolikusok házaiban miséztek és kereszteltek. A váradi egyházmegyében csak Körösszegen és Somlyón volt katolikus pap. 1651-ben Tarnóczy István váci püspök Váradon és környékén mindössze a nagykárolyi jezsuita misszionáriussal és az öreg somlyói plébánossal találkozott. Kornis Zsigmond idejében Papmező várában a sziciliai ferences, Bonaventura da Taormina működött, de a pálos Vanoviczi János is megfordult benne.

Rosu Mária