Hollósy Gerti – Kanadai Magyar Hírlap http://kanadaihirlap.com Sat, 09 Sep 2017 13:57:23 +0000 hu-HU hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.8.1 Arany János emlékére, születésének 200. évfordulójára http://kanadaihirlap.com/2017/03/02/arany-janos-emlekere-szuletesenek-200-evfordulojara/ http://kanadaihirlap.com/2017/03/02/arany-janos-emlekere-szuletesenek-200-evfordulojara/#comments Thu, 02 Mar 2017 14:27:06 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30428 Pontosan 200 éve, 1817. március 2-án látta meg a napvilágot Nagyszalontán Arany János, a magyar nyelv és verselés legnagyobb mestere, irodalmunk legismertebb epikus költője, a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Toldi trilógia, számtalan megrendítő ballada és sok sok szép vers alkotója és Petőfi barátja. Nem volt sem hős, sem lánglelkű forradalmár, de hazáját mindvégig hűen szerette. Hosszú életművet hagyott maga után. Szülővárosában szolid természete miatt “a hallgatag emberként” emlegették.

Elszegényedett református kisnemesi család késői gyermekeként és egyetlen fiaként született, (születése előtt a család már 8 gyermeket elvesztett gyermekkori tüdőgyulladásban, nővére már férjhez ment) Szülei egy kis házzal és egy kis föllddel bíró földművesek voltak. A gyermek Arany igazi csodagyereknek számított, édesapja sokat foglalkozott vele, mesélt neki, sok magyar népmesét megismert így és Toldi történetét. Hamuba rajzolt betűk segítségével már 3 – 4 éves korában olvasott. A nagyszalontai iskolában tanult és már 14 évesen segédtanítóként “dolgozott” és az iskolában lakott, ezzel támogatta a szüleit. Később a híres Debreceni Reformátos Kollégiumban jogásznak készült.

 

Gyermekkoromba visszanézve az általános iskolai osztálytermünk falán négy éven át életemet meghatározó idézetet olvashattunk tőle:

“Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”

arany

Itt a teljes vers, egy ismerős névnapjára írta, tele örökérvényű útravalókkal.

DOMOKOS NAPRA

Midőn szüleid és mind akik szeretünk
Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a – bár hiános – család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?…

Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege –
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.

Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:
Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
– Annyi más futónak nehéz – akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj’, amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! –
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.

Szeressed hazádat… Oh, a honszerelem
Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, – de maga viseli.

Vess számot erőddel s legjavát, amelyet,
Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju – habzó kelyhem dagad –
A haza igényel munkás, hű fiakat.

S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,
Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet – szégyen.
Virág a költészet… egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.

Ha pedig a tettdús férfikor elhíván
A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju – még egyszer a kelyhet! –
Nőj eléggé nagyra – betölteni helyed!

(1851 aug. 4)

Ifjúkorában több mindent próbált, volt vándorszínész, segédtanító és segédjegyző, és bár költőként vált ismertté, először szobrászművész szeretett volna lenni, nagyon megmozgatta fantáziáját a kor nagy szobrászának Ferenczy Istvánnak életműve. Vándorszínészként egy évig volt egy Debrecenből induló társulat tagja. Érdekes információ, hogy a prózai szerepek mellett szép mély énekhangjának is hasznát vette. Legjelentősebb színészi szerepe Babocsay Istvánnak 1805-ben nyomtatásban is megjelent drámájának, a Vígkedvű Mihálynak Biczó István, városi tanácsnok alakja volt.

1840-ben feleségül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd szegény lányát, aki két gyermekkel ajándékozta meg, egy lánnyal Juliskával és egy fiúval Lászlóval aki ismert bankár és apja nagy örömére és büszkeségére neves népdalgyűjtő, költő és irodalomtörténész lett. Ő gondozta halála után Arany hagyatékát, és kiadhatóvá tette hátrahagyott iratait és levelezését, négy kötetben.

Arany János folyamatosan képezte magát, latinul, görögül, németül, angolul és franciául olvasott eredetiben és sokat fordított, Shakespeare egyik legnagyobb fordítójaként ismert. Hatalmas szókincse volt, igen jelentős számú, 60 ezer körüli egyedi szót használt. Ma már ritkán használt köznyelvi szavakat, például olyan állatneveket, mint a toportyán (aranysakál a Toldi- ban) vagy a pitypalaty (fürj, a Télben című versben)

Költői pályája kezdetén – Az elveszett alkotmány – című szatirikus eposzát beküldte a Kisfaludy társaság vígeposz pályázatára. A mű meg is jelent, így vált a szerény költő elismertté.

Ebből egy részlet:

“Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.
És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen
Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?
Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,
Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?
Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,
Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték[1]
Irni didascaliát[2] még szépapja sem értett,
Bukfencet sem hányt a pesti “theateren” és nem
Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni![3]
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.”

Szintén a Kisfaludy Társaság megnyert pályázatával, A Toldi című, nagy lélegzetű elbeszélő költeményével érte el az igazi, átütő sikert és vele Petőfi Sándor barátságát. Ki ne ismerné az Toldi első énekének hallhatatlanná vált kezdősorait, általában rögtön e sorok jutnak eszünkbe:

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,[2]
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve, általútnál’ egy csekély halomba.

Petőfi és Arany legendás barátságát mindkettőjük részéről versek őrzik.Petőfi többször élvezte Aranyék vendégszeretetét, a gyerekekkel is eljátszogatott. Arany Lacihoz írt kedves verse is megörökíti és az utókor számára játékosan élővé teszi ezt a barátságot.

PETŐFI: ARANY LACINAK (részlet)

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Arany János az 1848-49-es szabadságharc alatt buzdító hangú elbeszéléseket, verseket írt és nemzetőrként részt vett a harcokban, Arad váránál is szolgált.

NEMZETŐR-DAL

Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe;
Négy garajcár úgyse sokat érne;
Van nekem még öt-hat garajcárom…
Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat;
Fegyveremre senki se tart számot,
Senkié sem, igaz keresményem:
Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.

(1848. április.)

A szabadságharc bukása után egy ideig bujdosni kényszerült, majd 1851-től ismét tanított, Nagykőrösön a református gimnáziumban. Több elismeréssel is adózott költészetének és életművének az akkori irodalmat kedvelő közeg. 1858-túl az Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd később titkára lett, 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatójává választották.A kiegyezés utáni korszak irodalmának jelentős alakjává vált, még Ferencz József is elismerte költői nagyságát, Szent István renddel tüntette ki.

“Egy anekdota, amely szerint egy főrend Andrássy Gyula miniszterelnökkel beszélve nehezményezte az Aranynak adományozott rendjelet, mondván, hogy ez a rendjel eddig csak igen magas rangúaknak járt ki. Mire Andrássy ezt felelte: „– Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaelo korában a külügyminiszter?” (Wikipédia)

Életképeket megjelenítő lirai költeményeinek csodálatos darabja a Családi kör, megemlítése kihagyhatatlan.

CSALÁDI KÖR (részlet)

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Számomra az életművéből nagyon fontosak és szívesen olvasom az egyedülálló szépségű és erős drámai erővel bíró balladáit.

A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék –
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még –
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

(1857. június.)

Az emlékezések szerint a vers valójában csak 1861-ben készült és Széchenyi egyik pamfletje ihlette, sőt a “koronánk legszebb gyémántja” kifejezést Széchenyitől vette át. (Mindenki tudta, hogy Edward király maga Ferenc József, a walesi bárdok pedig a magyar költők voltak. 1863-ban az Arany általa alapított Koszorú című lapban jelent meg először A walesi bárdok, sőt verset a cenzúra miatt nem saját versként, hanem egy angol ballada fordítójaként írta alá.)

Élete alkonyán szeretett a Margit sziget árnyas fái alatt sétálni, üldögélni egy padon és ott írta az őszikéket. Valahányszor ott jártam az amúgy is romantikus szigeten, mindig arra gondoltam, hogy talán a nagy költő lábnyomaiban járok.

A TÖLGYEK ALATT

Margitsziget.
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ –
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács –
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom’ ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt…

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat
– Csakis ott – találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. –

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom…
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg…

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. augusztus 5.)

1882. október 15-én hunyt el, Pesten, különös módon szeretett barátja Petőfi szobrának avatásán megfázott és súlyos tüdőgyulladást kapott.

Petőfiről: (részlet)

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

(1855. jún.)

“Arany János az európai magyar olvasó legnagyobb bánata: Európa nem vette tudomásul. Holott – vélik – ő mutathatta volna meg legjobban, mire képes ez a nyelv és ez a költészet: ő volt a magyar vers és nyelv legnagyobb mestere.” /Németh. G. Béla, irodalomtörténész/

A teljesség igénye nélkül: Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/03/02/arany-janos-emlekere-szuletesenek-200-evfordulojara/feed/ 153
“S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist…” http://kanadaihirlap.com/2017/03/01/s-dult-hiteknek-kicsoda-allit-karomkodasbol-katedralist/ http://kanadaihirlap.com/2017/03/01/s-dult-hiteknek-kicsoda-allit-karomkodasbol-katedralist/#comments Wed, 01 Mar 2017 17:34:07 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30424 A sajtóban, a tévében, a rádióban, a különböző blogokon nap mint nap rátermett, hozzáértő emberek, elemzők, újságírók, közéleti személyiségek, politikusok megvitatnak, jó alaposan számtalan fontos, az ország sorsát érintő kérdést, politikai, gazdasági történéseket.

Természetesen a számtalan hivatalos szóvivő általában magyarázkodik valami miatt, megpróbálja elhitetni velünk, hogy mindaz, amit hallunk nem teljesen úgy van, ahogy mi első pillanatban értjük, alaposan kell értelmezni a dolgokat. Folyamatos harc (miniszterelnökünk mindig harcol, hol az EU-val, hol a világgal, hol a migránsok ellen, hol a sajtószabadság ellen, hol “a demokrácia ellen”) és a háború közepette mégis növekedés van. (Csökken a munkanélküliség, (nyilván megvédjük) nálunk majd megvalósul a munka társadalma, újra iparosítjuk a Kárpát-medencét, termeléssel talpra állítjuk a gazdaságot, ezért majd nemsokára Magyarország a legversenyképesebb országgá válik. Európában. Önállóan, a nélkül, hogy bárki megmondaná hogyan csináljuk. Folyamatosan él és virul, sőt bővül a rezsicsökkentés (hiszen megvédjük Brüsszeltől) csak éppen nem venni észre.) Magyarországnak és Orbán Viktornak nem diktál senki. Magyarország jobban teljesít, Magyarország erősödik! Tiszta sor, a folyamatos harc erősít, megedzi a népet. Csak mellékesen jegyzem meg, így hogy most már olimpiát sem kell rendezni, ugye az erősödéshez felszabadul jó sok pénz, főhet a kormány feje, hogy mire is költse. Ez legyen az ő gondjuk, bár nyilván mindenkinek lennének javaslatai, de azok úgyis fölöslegesek. A nép akarata nem számít, a népszavazás vörös posztó, félnek tőle. Most picit fellélegeznek, szegények.

Azt hiányolom, hogy a sok sok fontos küzdelem közepette hős vezetőnk és vezérlő tábornokai arra nem képesek figyelni, hogy a nagy dolgok mögött ott vannak a kis dolgok, a sok szenvedést, emberi problémát és tragédiát okozó sok “kis dolog”.

Igen, sok új mozgalom van, országszerte fejlődik a tiltakozás, az ellenállás. Mérföldkőnek tartom a Momentum Mozgalom “Nolimpia” eredményes aláírásgyűjtését. Nagy dolog az a bátor és kitartó hozzáállás, ahogy ezek a képzett és művelt fiatalok kiállnak az elképzeléseikért. Nagyon Drukkolok nekik! Övék a jövő!

A napokban igazán nagy öröm is érte, különösen a kultúrát kedvelőket, ismét Oscar díjas lett egy magyar film. Büszkék lehetünk Deák Kristóf Mindenki című kisfilmjére. Jó valamire büszkének lenni.

Azt mindenki tudja, hogy most mi nem jó, és hogy ezt meg kéne változtatni. A hogyan már nem egyértelmű, hát még az, hogy mi lesz az esetleges változás után!

Kivárjuk, igaz szép lassan belepusztulunk, de kivárjuk, hogy egyszer ennek vége lesz. Sokak számára sok idő nincs már. Sokakat napi problémák szorongatnak. A nagy harcban fontos kérdéseket felejtenek el az illetékesek, pedig ezek is pusztán egyszerű matematikai kérdések. Az élethez bizonyos feltételek szükségesek, ezeknek a megteremtéséhez pedig szükséges a megszokott szolgáltatások használata. A szolgáltatásokért fizetni kell, de nincs pénz, mert a rendes pénz a rendes munka után jár, de nincs munka, legfeljebb közmunka, és már az se sokáig. Ez az a mókuskerék, amiből nem lehet kiszállni. A vége pedig az, hogy a vesztes a kisember.

A politikus mondhatja azt, hogy vár, kivárja mi fog történni, a javaslatára hogyan fognak reagálni, meg aztán lehet (? ) egyeztetni és változtatni. A politikai és gazdasági játszmák nagyban, elvileg mindig több esélyesek.

A kis játszmák másképp végződnek, nincs alternatíva. Aki nem tud gáz vagy villanyszámlát fizetni, annak egy komoly gondja lesz, kikapcsolják a gázt vagy a villanyt. A devizahitelesnek, ha ott tart, hogy végképp nem tud fizetni, vagy más szerződést vállalni, akkor elveszi a bank a lakását és még sorolhatnám a végtelenségig a példákat.

Az emberi játszma a sorssal, a munkanélküliség, az anyagi ellehetetlenülés esetén esélytelen. A veszteség minden téren biztos, kinek kevesebb, kinek több, kinek továbbgörgethető, kinek elérkezik a végállomás. Minden csak idő, nagyon kevés idő kérdése.

Vége lesz, egyszer vége lesz az egésznek és valamilyen más világ következik és akkor, mi lesz azokkal, akik már közben, a fent leírt harcok közepette teljesen kivéreztek, pedig egykor pont olyan emberek voltak, mint a többi?

El lehet törölni minden hibás intézkedést, meg lehet semmisíteni az igazságtalan törvényeket, lehet új alkotmányt írni, lehet új munka törvénykönyvét fogalmazni, lehet más, igazságosabb adórendszert és nyugdíjrendszert bevezetni, vissza lehet lassan állítani az ország hitelességét Európa és a világ előtt.

Egy dolgot nem lehet megtenni, visszaadni az embereknek mindazt, amit az ámokfutás alatt elveszítettek. Senki nem tudja visszaállítani a megroppant életeket, sok ember meggyengült egészséget. Ki adja vissza a dolgozóknak az elvesztett munkát, a több éves elmaradt fizetést, ki enyhíti a felhalmozódott adósságok miatti terheket? Ki adja vissza a munkanélküliség miatt elvesztett egzisztenciát, az elúszott házat, lakást, családi értékeket, megtakarításokat, tárgyi emlékeket? Ki tudja semmissé tenni a szegénység miatt szétesett családok tragédiáit? Ki adja vissza a fiatalok jó részének az álmait (hivatás, család, saját otthon)? Ki adja vissza az emberek hitét? Nem vallásra gondolok, a normális emberi életben való hitre gondolok.

Arra, hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjunk kevés a közgazdasági, pénzügyi és politikai hozzáértés. Ha valaki igazán érti, akkor pontosan tudja, hogy ezek csak költői kérdések.

Persze nyilván sokan azt gondolják, hogy botor dolog a politikusokat a politika és gazdaság komoly eseményeinek taglalása közben arra ösztönözni, hogy hátra is kell pillantani olykor, a való világba, a hétköznapi életbe. Politikusnak lenni, az ország népének és jólétének érdekében dolgozni, szolgálat, de ez a szolgálat mit sem ér, ha pont azokra nem figyelnek, akik megválasztották őket ezekre a feladatokra és bíztak bennük. Csak bíztak, ez már rég múlt idő és ez a szomorú.

Hollósy Gerti

Illusztráció: Marcell Carvalho.

Illusztráció: Marcell Carvalho.

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/03/01/s-dult-hiteknek-kicsoda-allit-karomkodasbol-katedralist/feed/ 68
Jókai Mór, a legolvasottabb magyar regényíró http://kanadaihirlap.com/2017/02/20/jokai-mor-a-legolvasottabb-magyar-regenyiro/ http://kanadaihirlap.com/2017/02/20/jokai-mor-a-legolvasottabb-magyar-regenyiro/#comments Mon, 20 Feb 2017 13:48:36 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30342 Előszó
Kérem a tisztelt olvasókat, hogy az irodalmunk nagyjairól írt írásaimat ne tekintsék semmilyen formában politikai szinezetű írásoknak, de irodalomtörténeti és irodalomelméleti írásoknak sem. Sem az életműveket tekintve, sem az idézett művekkel nem nyújtom a teljességet, sem a fontossági sorrendet. Írásaimat kedvtelésből írom, semmilyen igény kielégítésére nem törekszem, azt írom le, amit én megfigyeltem, összeszedtem vagy kialakítottam magamban az általam kedvelt alkotóról. Köszönöm! (A szerző)
*
Jókai Mór

Jókai Mór

Február szülötte Jókai Mór, az egyik legtöbbet olvasott magyar író, újságíró, szerkesztő. Komáromban született 1825. február 18-án és Budapesten hunyt el 1904. május 5-én. Liberális, hazafias szellemben nevelkedett, tanulmányait Komáromban kezdte, majd 1841–42-ben a pápai református kollégium diákja volt. Itt írta és fel is olvasta első elbeszélését, (Istenítélet címmel egy lovagkori történet) ami aztán nyomtatásban is megjelent. Itt ismerkedett meg és barátkozott össze Petőfivel. Legendás barátság volt kettőjük között. Jókai Petőfi tanácsára változtatta Móricz keresztnevét a rövidebb, jól hangzó Mór névre. Első találkozásukra Jókai így emlékezett: “Mikor Pápán találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arca elé húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová, bús hazafi? Nem felelt semmit; félre taszított az útjából s odább ment.”

Részlet Petőfinek Jókai Mórhoz címzett költeményéből:

“Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyülölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek? (…)

Nem hiszek én már senkinek,
Nincs senkiben bizalmam,
Mert életemben sokszor, ah,
Oly sokszor megcsalattam.
Bizalmam várát fölgyujtották,
Ledöntötték az emberek;
Romjai között egy ép oszlop van:
Te állsz ott… csak te… magadban…
Téged le nem dönthettenek.”

1845- ben sikeres ügyvédi vizsgát tett és első állását a Frankenburg Adolf szerkesztette, hetenként megjelenő Magyar Életképek című lapnál kapta. 1847-ben Frankenberg Bécsbe költözött, így az ifjú Jókai vette át tőle a lapot és egészen megszűnéséig 1848. dec. 31-ig szerkesztette. 1846 elejétől Jókai a Tizek Társaságának tagja lett. Jelentős esemény volt az életében, hogy 1848. március 15-én a forradalmi ifjúság, a Márciusi Ifjak egyik vezéralakja lett. Részt vett a 12 pont megszövegezésében és a forrdalmi menet több pontján ő olvasta fel a lelkes tömegnek.

1848. augusztus 29-én családja jóváhagyása nélkül elvette a nálánál idősebb Laborfalvy Róza, színésznőt, aki akkor már neves alakja volt a korabeli színházi életnek. Aktívan közreműködött az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiben. Kossuth mellett vállalt különböző politikai megbízásokat. (pl. elment Rózsa Sándorhoz) 1848 szilveszterén családjával együtt Debrecenbe költözött, ekkor már menekült és ott megalapította 1849. február 22-én a békepárti Esti Lapokat. Szemtanúja volt Buda visszafoglalásának, majd Szegedre és Aradra is követte a kormányt. Augusztus végétől Tardonán (Borsod megye) rejtőzött, de 1849 karácsonya után komáromi menlevelével visszatért a fővárosba.

Írói, újságírói munkásságával 1854-től a Vasárnapi Újságban, 1858-tól az általa szerkesztett Üstökösben vált ismertté, a kor legnépszerűbb írója és újságírója volt. 1858-ban az MTA levelező tagjává választották. 1860-tól a Kisfaludy Társaság tagja lett, 1861-ben az MTA rendes tagja, 1883-ban tiszteletbeli tagja, 1892-ben igazgatósági tagja lett. 1861 és 1896 között eltelt időben országgyűlési képviselő és Tisza Kálmán bizalmasa volt. 1863 – 1882 között A Hon című tekintélyes, kormánypárti napilapot szerkesztette.

1880-tól kevesebbet foglalkozott politikával. Rudolf trónörökös támogatásával részt vett Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben (1887–1901) című ismeretterjesztő sorozat szerkesztésében. 1886-ban meghalt szeretett felesége, Laborfalvy Róza, színésznő. 1894-ben, ötvenéves írói jubileumának tiszteletére műveit százkötetes díszkiadásban jelentették meg és százezer forint „nemzeti ajándékot” kapott. 1897-ben a király kinevezte a főrendi házba.

1899. szeptember 16-án nagy fordulatot vett az élete, ismét csak rokonsága élénk ellenzésének közepette feleségül vette a húszéves Nagy Bella, színésznőt. Nem csak a rokonsága, de az olvasóinak jó része is elítélte a fiatal színésznővel kötött házasságát. E miatt a házasság miatt Jókai még fogadott leányával, Fesztyné Jókai Rózával is szakított. Ennek ellenére békés családi életet éltek az ifjú színésznő feleséggel. 1904-ben hunyt el, temetését nemzeti gyász kísérte.

1.

Rendkívül termékeny író volt, gazdag életműve több korszakra osztható. Az első, kb. 1850. és 1865 közé tehető. Az időszak kiemelkedő alkotásai az Egy magyar nábob, folytatása a Kárpáthy Zoltán és Az új földesúr.

Részlet az Egy magyar nábob című regényből…

A nábob nevenapja…

János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs vármegye környékén. Kárpáthy János úr őnagysága névnapja ez, s minthogy ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése napja is, s már hatvankilenc esztendő óta hetedhét országra szóló vigalomnak ünnepe, mert amióta János úr megszületett, minden évfordulatban nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni; elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édesatyja, később pedig saját maga, s nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez ünnepélyekről tudomása ne lett volna.A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék Debrecenben vagy Nagykunmadarason az új kaputokat, ráparancsolván a szabóra, hogy „Zsebet nagyot!” Lembergi szemfényvesztő és tűzijátékos törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreceni diákok tanulták a kántust, szép megköszöntő éneket s cifra népdalokat hármóniás nótára; cigányprímás sorra alkudott a gyántára valamennyi boltban; s vándor színésztársulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra megszökni Nyíregyházáról.Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos háziasszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra, itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi zivatarok, amint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan, az utolsón pedig az ott maradt férfinépből ki félholtan, ki egész részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállingózván haza.

János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta volna, és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, akik e névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű mentség. Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy tusakodásába került, vajon Pozsonyban tartsa-e fel neve napját, s felvitesse saját költségén minden cimboráit, ismerőseit, papjait, diákjait, cigányait, poétáit, színészeit és parasztmenyecskéit. Ez mind nem történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kívánni, hogy egy névnap kedvéért hatnapi utat tegyen, és ha mindezek itt volnának is, hol maradna az otthoni úri kényelem, a rakoncátlanság és dévajság senkitől meg nem bírált menhelye; mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják széjjel a hírét hazaszállongó vendégek, minő kapitális bohóságok történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvencebb lakhelyén, aholott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.

Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az ellenpártiak figyelme a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett szűk udvarú szálláson, újságírók közellétében; az ember még csak el sem meri rikkantani magát.

Akik ismerték Jancsi urat, már július vége felé vehették észre rajta azt a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, amit e nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor őfensége megengedé neki, hogy két hétre hazaszabadulhasson, oly jókedve támadt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Akiket elöl-utól talált, ismerőit, vagy akiket csak név szerint ismert, hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgyhogy utoljára példabeszéddé vált az úri körökben: „Nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?” Ha két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy rögtön elnevessék magukat, és kibéküljenek.

Egyéni stílusára jellemző volt a kis részletek aprólékos kidolgozása, és az, hogy  regényalakjai bátran kimutatták érzelmeiket. Hangulatos anekdotákkal és korhű életképekkel színesítette műveit.  Írásain átütött a  reformkor szellemisége és kritikák voltak kora nemességének élvhajhászó életmódja felett. Hősei között a nemesemberek mellett már ott vannak a városi polgárok, vagy mesterlegények és az ügyes parasztlegények is.

2.

A kiegyezést követő évtized regényei stílusváltást hoztak Jókai életművébe. A kőszívű ember fiaiFekete gyémántokAz arany ember, című regényekben – a reformkort hősei után  – már kedvelt alak volt a munkásait megbecsülő ipari vállalkozó, a zseniális feltaláló vagy a diplomata is. Itt már az arisztokraták sokszor a korszerű törekvések kerékkötőiként szerepeltek. Főhősei rendszerint sok akadályba ütköztek pályájuk során.

Részlet a Fekete gyémántok című regényből:

A Bonda-völgyi vasút corrolariumai…

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkrejutását jósolhatja magának abban.

Ez országos vasút által az egyleti tárna terményei a világpiacra juthatnak, s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hétmérföldes csizmáival. S amennyi előnyére van a vasút az egyleti tárnának, épp annyi hátrányára van az ő telepének.

Mert a vasútvonalt nem azon a völgyön vitték végig, amelyben az ő tárnája feküdt, s ami legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék, s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasútig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának. Tehát rá nézve az egy eldöntő csapás.

Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az ígért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A túlsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.Azt a mesterséget ugyan Iván is tudta, hogy akinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyer. Ezt úgy hívják műnyelven, hogy: „a saját zsebébe hazudni.” (Pedig rendesen a „más zsebe” bánja azt meg!)

Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra, s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával azzal a nagy óriással. Csakhogy az óriásoknak méghozzá az ujjaik is nagyon ügyesek. Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.

Mikor a Bonda-völgyi vasút számára szolgáltatandó sínekre csőd lett kihirdetve, Iván gondolta magában: „No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint amibe saját magának kerül. Most én adok be a vasúti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sínek szállítását, mint amibe nekem kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől.”Ártatlan ember!

Ilyen a tudós ember, aki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, ami benne van, titokban tartsa, s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, amelyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást. Dehogy úgy van! Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot. Mikor azután felbontják az ajánlatokat, s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: „Itt a toll, itt a papír, írj gyorsan más levelet, s tégy még fél percenttel olcsóbb ajánlatot!”

Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, akik mindig petrefaktumokat meg csillagokat vizsgálnak.

A vasúthoz való sínek szállítását a részvényes társulat kapta meg még egynegyed rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.

Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszerkettő még most is mindig négy. S akik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok. Iván csak azért is folyvást vasúti síneket készíttetett kohójában, s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!”

Megjelent regényeiben a modern nagyvárosi élet leírása, Bécs, Párizs, Róma, a fejlődő Budapest, és mindezek mellett a természettudományos érdeklődés is. (pl. a Fekete gyémántok és , A jövő század regénye című műveiben. 1872–74).

3.

Harmadik írói korszaka a 90-es évek első felére esik, e korszak regényei A gazdag szegények, A tengerszemű hölgy és a Sárga rózsa.

Részlet A gazdag szegények című regényből:

A szegénység etikett szabályai…

(Aki a lagunák városában figyelmesen körülnézett, észrevehette, hogy a Márkus téren át, se éjjel, se nappal, tisztességes leány egyedül keresztül nem megy; hanem az árkádok alattA kerül át egyik oldalról a másikra.)

Zsuzsa asszony, mikor már látta, hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti arról, hogy személyesen fölmenjen a főkapitányságra a Ribiczáné közerkölcsiségellenes magaviseletét följelenteni, áttért e vállalkozás gyakorlati kivihetőségére.

– Hát tudja-e kisasszony, hol van a főkapitányság épülete?

– Sohasem tudom én, majd megkérdezem valakitől.

– Az nem jó lesz. Én majd útbaigazítom. A főkapitányság hivatala van a Hatvani meg a Granátos utca sarkán; egy ócska, kormos házban, aminek a kapuboltját két kőbül faragott hordár tartja.

– Már most emlékszem rá. Drabantok szoktak előtte állni.

– Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri kaszinó. A Hatvani utcában éppen ez órákban van a legjobb cserkészet.

– Cserkészet? Miféle vadakra?

– Olyanokra, amiknek a fején van a tolla.

– Attól tart, hogy rám ismer valaki?

– Attul még inkább, hogy nem ismernek rá. Vannak nálunk olyan utcák, amiken egy olyan szép leánynak, mint kegyed, nem lehet egyedül végigmenni, mert valamit gondolnak felőle. Én elkísérném szívesen: de ha egy divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes viseletű öreg nő kísér, arról még inkább gondolnak valamit.

– Én soha sem nézek senkire, s nem veszek észre senkit.

– Nem ám; mert eddig olyan utakon át jutott kegyed a városba, ahol nincs emberjárás, ahol nincs találkozó hely. Azok a széles utcák, amik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem sétálnak a lakkcipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra is, meg a szép leányokra is. A Bécsi utcáig, ahol a nagy divatüzlet van, aminek kegyed dolgozik, könnyű eljutni az Erzsébet téren keresztül. Ott csak a dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, akik a „napnál” ebédelnek. De a Hatvani utca sarkáig ilyen kegyedforma kisasszonynak csak a következő marschroután át lehet elkerülni. A Stáció utcán végig; mégpedig a baloldali gyalogjárón: a jobboldali már kávéházak előtt visz el. Onnan a Széna téren keresztülvágva a Kecskeméti utcán végig a Szerb utca sarkáig. Ott azután hirtelen átvágni a jobb oldalra; mert az Egyetem téren rendesen fiatal urak csoportosulnak, akik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják. Akkor aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a takarékpénztár, az egyetemi könyvtár meg a Ferenciek zárdája előtt. Azok mind szent épületek. Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert az már két kávéház között esik, hanem kerülje meg a templomot, onnan aztán egyenesen be a főkapitányság épületébe. Sehol meg ne álljon, senkitől ne kérdezzen semmit; hanem amint a lépcsőn feljutott, egyenesen nyisson be azon az ajtón, ami fölé ez van írva: „Főkapitány.”

A most hallott utasítások nagyon gondolkodóba ejtették a kisasszonyt.

Előkelő hölgyekre nézve ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik utcán s annak melyik oldalán járjon az ember leánya? Amíg nem ismeri az ember a veszélyt, addig az nem létezik.”

*

Jókainak mindig is nagy olvasótábora volt, megteremtette az olvasmányos, cselekményben bővelkedő, szórakoztató regény műfaját és stílusával erősen hatott az utána következő írónemzedékre. (Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső). Regényeinek olvasása az élőbeszédet, a társalgási nyelvet is formálta, bővítette olvasói szókincsét, csiszolta kifejezésmódjukat. Petőfi és Madách mellett 1940-ig Jókai Mór számított külföldön is a legolvasottabb magyar írónak.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/02/20/jokai-mor-a-legolvasottabb-magyar-regenyiro/feed/ 150
Ady szerelmei — Hollósy Gerti összeállítása http://kanadaihirlap.com/2017/01/29/ady-szerelmei-hollosy-gerti-osszeallitasa/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/29/ady-szerelmei-hollosy-gerti-osszeallitasa/#comments Sun, 29 Jan 2017 14:24:36 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30201 Az alábbiakban Hollósy Gerti három részből álló tematikus összeállítását olvashatják Ady Endre szerelmes verseiről, illetve szerelmeiről.

I. rész

Léda

Léda, azaz Brüll Adél, (asszonynevén Diósy Ödönné) egy jó házból való úrinő volt az ifjú Ady nagy szerelme. Kettőjük szerelme egy különös, hétköznapi mércével aligha mérhető héjanász volt.

E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket.

Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő
lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében.
Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem.
Engedtem őket életre jönni, s átnyújtom őket Léda asszonynak.

Léda, Léda, kóstolgatom a nevet, ami az Adél név visszafelé olvasva, amúgy pedig és bizonyára nem is véletlen, a szépséges mitológiai királynő neve, akit Zeusz hattyú képében hódított meg. Jól illik ez az Ady által verseiben is használt becenév az asszonyhoz. Brüll Adél igazi dáma, nagyasszony volt, elegáns termettel, szép alakkal és az előnyös külsőhöz jó neveltetéssel és figyelemre méltó műveltséggel rendelkezett. Eredeti elképzelését és vágyát tekintve sikertelen, de lehetőségeit tekintve nem éppen előnytelen, talán boldogtalan házassága kényelmében megengedhette magának Párizst, a bohém, vidám életet és a lánglelkű ifjú titán, azaz Ady szerelmét. Léda tapaszalt, izgalmas nőként megszerezte és talán kárpótlásul kapta az élettől a férfi odaadását és szerelmét, és múzsájaként a költészetének egy fantasztikus részét.

Andy Endre Lédával

Andy Endre Lédával

Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlenegy némber.

Ady sem volt egyszerű eset, nem úgy képzelem, hogy Góg és Magóg fia csak úgy észrevétlenül esett Léda csapdájába. Tetszett neki az izgalmas asszony, a nő, aki ellenállhatatlanul képes felkorbácsolni a vágyat, aki meghódítható és méltó egy bohém, vadóc költő szerelmére.

MEG AKARLAK TARTANI

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

Megkapták és megérdemelték egymást. Két erős egyéniség titkos, szakadatlan dúló párbaja és mindent elsöprő ölelése volt a szerelmük. Tépték, marcangolták egymást a szenvedélyben.

TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Kezdetben sokat utaztak, sokat szórakoztak, szinte egy percet sem töltöttek el egymás nélkül. Csak néha kellett valamelyiküknek egyedül elutazni a saját ügyeit intézni. Együtt is laktak, mi több, különös módon együtt Léda férjével, Diósy Ödönnel is. Ady mindig nagyon várta haza kedvesét, hiszen féltékeny volt.

LÉDA A HAJÓN

Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.

Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.

Az egész érzelemkavalkád hátteréül pedig ott volt ezer szépségével, csodájával, varázsával Párizs, ott kezdődött és teljesedett ki szerelmük.

Íme mit is jelentett Adynak Párizs, Lédával:

A SZAJNA PARTJÁN

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.

A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.

A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.

Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.

Nem tehetek ide minden verset, pedig legszívesebben mindet idetenném. Ady imádta Párizst, imádta Lédát, egy darabig boldog volt, egy darabig, jó hosszú ideig, tíz évig boldogok voltak.

A vége felé ez a nagy, különös szerelem talán már se Veled, se Nélküled kapcsolattá vált… Ki tudja kiégett, avagy éppen túlfűtötté vált-e a szenvedély, folytathatatlan pontra jutott az együttélés. Ady menekült, Léda, a nő, a szerelmes, a megtartani akaró asszony nehezen engedett, de vége lett.

II. rész

Szakítás Lédával
Valaki útravált belőlünk – Elbocsátó szép üzenet

Nyilván szinte mindenkivel előfordult már, hogy szakított valakivel, vagy szakítottak vele. Különös dolog a szakítás. A szakítást megelőző lelki állapot pedig bizony kellemetlen lelki állapot. Ez a rendhagyó érzelem mindenkit megvisel, olyan se vele, se nélküle érzés, csak annyi a biztos, hogy az érzelem, a kapcsolat már nem tökéletes. A menni vagy maradni, a döntés ilyenkor már csak idő kérdése.

Maga a szakítás már szinte megkönnyebbülés, de mindenkit megvisel, kit nagyon megsebez, tán egy életre is, kinek a sebeit könnyebben begyógyítja egy új szerelem. Annyi bizonyos nem nyomtalan egy szerelem után az eltávolodás.
Ady és Léda között szenvedélyes szerelem izzott, nagy része volt benne a testi vonzalomnak, a pusztító szenvedélynek. Az lázas rajongás és az egymást marcangoló gyötrődés hullámai jellemezték szerelmüket. Talán már elejétől fogva benne volt ebben a szerelemben, hogy önmagát fogja felperzselni, elégetni. Léda asszonyisága nagy hatással volt Adyra, lebilincselte vonzereje, és hogy még nehezebb legyen, folytonos féltékenység gyötörte. A magabiztos újságíró, a befutó költő emésztően féltékeny volt a szépasszonyra.

Tény, hogy viharos és izgalmas kapcsolatuk egy idő után kiégett. Ady szabadulni akart, az asszony meg inkább magához kötötte volna az ő lánglelkű költőlovagját.

A nagy, végső szakítást szimbolizáló vers előhírnöke egy másik fantasztikus vers, amiből már világosan látszik, érződik, hogy a kapcsolatuk a végét járja.

Valaki útravált belőlünk

Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

Ez a vers magában hordozza a bizonytalanságot, sorra vetíti elénk azokat az érzéseket, amik jól jellemzik a se veled, se nélküled állapotot. Azt az érzést, amikor a szív és a lélek már kezd kiüresedni, nem tombol bennük a szerelem.

„Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.”

Tán a test még keresi tétován, a megszokott mozdulatokkal a megszokott gyönyört, de már hiányzik a varázslat, a kábulat, a mámor belőle. Nem lángol, nem él, inkább már parázslik, haldoklik a szenvedély és ezzel a szerelem is. Jön helyette a búcsú fájdalma és a szabadulás ígérete.

„Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.”

Az Elbocsátó, szép üzenet-ről

A végső búcsút megjósoló költemény csak rövid idővel előzte meg az igazi a kegyetlen szakítás legendássá vált megnyilvánulását, mégis erősen megváltoztak Ady érzelmei. Ekkor nem volt már benne más csak a szabadulás vágya.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

*

Eltűnt lelkéből a fájdalmas mélabú, ami az előző versben még érezhető. Még egyszer utoljára belemar szerelmébe, de nem puha visszahúzott karmokkal, hanem élesen, fájdalmasan, szinte vádlón. Úgy, mintha minden elmúlt szerelem szenvedését is Lédán kérné számon.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

*

Elmondja, – és ez bizony eléggé érzéketlenül hangzik – hogy Léda bármilyen csodás asszony is, bármekkora is volt a szerelmük, nélküle csak egy ismeretlen. Még fokozza is azzal, hogy a keserű búcsú után az asszony általa, versei által lesz még több, azaz feledhetetlen, a hozzá írt versek miatt fognak emlékezni rá.

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

*

Azért ez így tényleg nagyon kegyetlen! Ebbe a versbe egy szerelem halála kapcsán – és mivel az őt magát is meglehetősen meggyötörte – Ady talán önkéntelenül beleömlesztette összes önzését, minden kegyetlen szeszélyét, egész ellentmondásos lényét, olykor a „zseni és az őrült határán” hánykolódó lelkét.Menekült, mert nyugtalan volt, már mást akart, nem vágyott Lédával az állandóságra. Az asszony mélyülő ragaszkodása, marasztalása zavarta, űzte, nem volt maradása. Úgy akart kikerülni a kapcsoltból, hogy Léda ne csak bánatot, esetleg haragot, bosszút érezzen, hanem azt, hogy milyen „szegény-szerencsés”, mert az Ő szerelmét birtokolta.

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Meggyőződésem, hogy bármilyen súlyos, kegyetlen búcsú ez a vers mégis csak azt bizonyítja – számomra – hogy egy hatalmas, elsöprő, imádó-marcangoló, nagy szenvedély volt a szerelmük. A költők és a múzsák szerelme, hétköznapi ember biztos ritkán él át ilyet, mert lefoglalják az élet kis dolgai.

Íme a teljes vers!

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Itt olvasható a levél, amit Léda a költemény megjelenése után írt Adynak. Talán jogosan Léda úgy érezte, hogy tíz év szenvedélyes szerelmet, héja nászt így lezárni, egyetlen verssel, lehetetlen.

“Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék. Egy nehéz operációra voltam itt, és pénteken elutazom. Az express Bécsben áll egy néhány percig, s ez a legközelebbi város oda, hol maga van, ha ugyan ott van, mivel ezt sem tudom biztosan, nem kérdeztem senkit erről, csak úgy szimatolom. Megtenné ezt a négy órás utat hogy Bécsben megláthassam, egyebet nem tudtam erre az én nagy kívánságomra kieszelni. Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna „sans lendemain” mindkettőnk részére. Ha tehát ezt megtehetné, úgy küldjön Bubi címére egy rövid táviratot egy szóval: „Jövök”. Akkor én pontosan megtáviratozom egy nappal elutazásom előtt az express pontos érkezését Bécsbe. Ha valami, bármely okból nem jöhetne, vagy nem akarna jönni, úgy kérem, ne táviratozzon, sem ne írjon semmit, úgy lesz a legjobb. Azt hiszem, látni fogja, hogy dacára mindennek, csak a gentlemanhez folyamodtam, és ezt érzem most is magában. E levelet kérem, ha jönne, adja át nekem a vonatnál – ha nem jöhetne, küldje be Bubi címére.”

Ady erre nem reagált, Ő már befejezte.

Csak a magam szemszögéből látottakat írtam le, azt, amit én gondolok bele és érzek ezekben versekben. A hivatalos elemzők és az életrajzi adatok alapján kutatók nyilván sok minden mást is meglátnak, észrevesznek bennük.

III. rész.

Ady és Csinszka

“Ebbe a nagy sötétségbe – az elűzött Léda helyett – egy intézeti lányt fúj be a végzet. Míg szívét az utolsó látomások zúzzák, a vén legénynek van ideje ezért a lányért harcolni s mint feleségével összebújni s együtt bujdokolni” – írja Németh László

Csinszka, polgári nevén Boncza Berta, Ady felesége és múzsája, Erdélyben, Csucsán született, (1894. június 7-én) apja Boncza Miklós földbirtokos, ügyvéd, országgyűlési képviselő volt.

Berta, akinek édesanyja belehalt a szülésbe, a lehető legjobb nevelést kapta, egy svájci intézetbe járt. Onnan hazatérve Csucsán, a hatalmas Boncza-kastélyban élt.

A szeszélyes lány nagyra törő álmokkal bírt, Szendrey Júlia nyomán mindenáron híres költő felesége szeretett volna lenni. Adyt szemelte ki, (nem elsőként, de végül igen) már az intézetből rajongó leveleket és verseket is küldött neki. Ady éppen Lédától szabadulva féktelen élvhajhászásba menekült. Először érzéketlenül fogadta a lány leveleit, de Berta szívóssága, fokozódó bizalmassága végül csak megtették a hatást. Ekkor egyre aggasztóbbnak látta a politikai helyzetet, erősen érezte a háború sokasodó előjeleit és a lumpolást, az alkalmi nőket megunva éppen otthonra, feleségre vágyott. Talán az ifjú Berta rajongása és szerelme így könnyebben megérintette. Elhatározásra jutott és 1914-ben ellátogatott Csucsára, ahol gyorsan „egymásra találtak” és hamarosan meg is kérte Berta kezét. A szigorú apa hevesen ellenkezett, nem csoda, hiszen nem akarta egyetlen lányát az általa léhának tartott költőhöz feleségül adni.

Ady a lánnyal folytatott beszélgetéseik folyamán magát ekkor tréfásan Csacsinszky lengyel grófnak nevezte, Berta pedig így Csacsinszka, becézve Csinszka lett. Innen ered a híres becenév.

Árvaszéki engedéllyel (Berta még kiskorú volt) 1915. március 27-én Budapesten megtartották az esküvőt, majd Csucsára költöztek, a kastély mellett álló kis házba. Csinszka odaadással ápolta a beteg Adyt, aki „cserébe” sorra írta hozzá, utolsó szerelméhez és múzsájához a gyönyörű verseket, szerelmi lírájának legszebb gyöngyszemeit. (Őrizem a szemed, Ceruza-sorok Petrarca könyvén, Vallomás a szerelemről, Akkor sincsen vége, Egy háborús virágének).

1917 januárjában meghalt Boncza Miklós, a házaspár Pestre költözhetett a tőle örökölt lakásba. Adynak 1914 óta már nem jelent meg verseskötete, most Hatvany Lajos biztatására és az ő támogatásával újabb verseinek válogatott gyűjteményét készítette elő. 1918. augusztusában „ A halottak élén” címmel meg is jelent az új kötet. Ady ekkor már nagyon súlyos beteg volt és 1919. január 27-én meg is halt.

*

Nekem ez a legszebb Csinszka vers! Szép, de ugyanakkor nagyon szomorú. Soha nem ilyen szereleme vágynék. Vajon erről álmodott Csinszka a svájci intézetben, mikor Adynak a rajongó leveleit írta?

A szép szerelmes versben már nem az a gyötrő féltékenységgel párosuló szenvedély lobog, mint a Léda iránt táplált ifjonti érzésben.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Már vénülő kezemmel, már vénülő szememmel írja magáról Ady, de hiszen egy 40 körüli ember még nem vén, de tudjuk, beteg volt. Ebben a versben benne van a Csinszka fiatalságába való kapaszkodás, az új szerelem édes menedék mivolta. Menekülés a kedves karjaiba, a szerelembe a háború réme, a betegség réme és a saját belső nyugtalansága elől. Szerelmi vallomás a meddig még fájdalmával.

*

Vallomás a szerelemről

Hetedfél országban
Nem találtam mását,
Szeretem beteg, szép,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban
De nagyon szeretem.

Ebben a furcsa szerelmes versben az ifjú hitves szeretetre-, szerelemre méltóságát idézi. Tulajdonságait dicséri, leírja, miért szereti, mégis kicseng belőle az önzés. A szomorkás és mégis önző lényeg, a menekülés az utolsó versszakban világosan megbújik. Szerelmi vallomás és önzés egy gondolatba sűrítve.

*

Ady Endre: Akkor sincsen vége

(Kicsi Csinszkámnak küldöm.)

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.

Ez a vers egy nyugalmas, békés, olyan elmélázó hangulatban születhetett, Ady elmondja szerelmének, kicsi Csinszkájának kedvesen, gyengéden, hogy mit jelent neki az odaadó ifjú asszony szerelme, aki cserébe egy beteg, mogorva embert láthat, aki meg nem bánta. Talán kicsit játékos és mindenképpen más hangulatú a vers, mint a többi.

*

De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégiscsak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Ez már a vég, versben. Egyre szomorúbb, reményvesztettség, kétségbeesés, a betegség gyötrelmei jönnek elő sorról sorra. Könyörgés az ápoló, védő kedveshez, jaj nekem, ezerszer is jaj.

*

Ceruza-sorok Petrarca könyvén

Itt az irás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.

Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.

Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.

Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.

Ezekhez a gondolatokhoz nem sokat tudok szólni, önmagáért beszél, benne van az egész élete, régi bús szeretők, eltékozolt szerelmek, a betegség gyötrelme és a legvégső kapaszkodás a szeretetbe.

*

Végül pedig a búcsú. Búcsú mindentől, a múlttól, a jelentől, a világtól, a szerelemtől, Csinszkától, önmagától és az élettől. Ez a búcsú annyira mély, átfogó, annyira Ady maga, hogy bár szomorú. mégsem szomorúnak, inkább nagyszerűnek, nagyon nagy formátumú versnek érzem.

Ady Endre: Egy háborús virágének

Im, hogy sűrűbb az átok,
Szárazabb szemmel látok:
Ni-ni, ez itt menyegző,
Födele régi násznak
S világ-násznép közt néz szét
A Halál és a Szépség.

Halál és Szépség násza
Soha ily óriásra,
Ily szörnyűre nem nőtt még:
Valami katedrálist
Keres a nagy vér-szőnyeg
S ők átlejtik a Földet.

E nagy nász, ki volt semmi,
Most akar teljesedni:
Eddig csábított s csábult
S most bánattal társultan
Szárnnyal szárnyas szerelmen
Vágtat át minden lelken.

Tört szivek orgonálnak
S a csillagok megállnak
S emberek maguk vesztik.
Ünnepi reszketésben
S mégis kik megmaradnak,
Megint szivükhöz kapnak.

Kinunk ha marva váj is,
Ha még mindig kiált is,
De e rém-nász korában
Kezd magára gondolni,
Hogy sorsa: külön szándék
S az élete: ajándék.

Mert együtt-éltek: nóta,
Vágy, álom és csók óta
A két örök jegyes pár:
A Halál és a Szépség
S törvényt bont az az élő,
Aki másként beszélő.

Óh, mert szépek a szépek
S busult, együgyü ének
Száján vágyakozóknak
Ma is úgy szól, mint mindha:
“A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad.”

“A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad”:
Rettenetben is óvott
Örök dala a szivnek,
Embernek hitet adtál,
Be, jó, hogy megmaradtál.

Ady és Csinszka szerelmét, az életüket, kizárólag a versek tükrében, minden életrajzi adat és ismert történet figyelembe vétele nélkül néztem. Azt írtam le, amit én érzek és gondolok róluk, ha ezeket a verseket olvasom.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit jelentett Adynak Csinszka és Csinszkának Ady. Az biztos, hogy nem azt, amit általában két hétköznapi embernek a szerelem, a boldogság, a házasság jelent.

Szerelmes volt-e valóban Csinszka?, vagy csak abba az önámításba esett, hogy szerelmes akart lenni és csak akarta Adyt. Akarta Adyt a nagy költőt, a legnagyobb magyar költőt, akiről nem hiszem, hogy nem tudta, hallotta milyen életet élt már.

Szerelmes volt-e Ady, úgy, amit szerelemnek nevezünk? Meddig volt számára igazán élmény, esetleg szenvedély és pozitív érzés a vidám, fiatal, szeszélyes, erős akaratú Csinszka szerelme.

Vajon az utolsó időkben, amikor már a költő nagyon beteg volt és felesége már csak az „ápolónő és őrangyal” szerepét töltött be, mennyire volt szerelem a szerelem és nem marták-e, gyötörték-e egymást, csak másképp, mint Lédával?

Ezek örök kérdések, bár az irodalomtudósok sokat megfejtettek. Az biztos, hogy szerelmük nélkül szegényebb lenne a magyar költészet. Utólag aztán elolvastam, több szerzőtől is a szerelmük, életük történetét, (direkt nem az írás előtt) hát vannak benne nehezen érthető dolgot.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/29/ady-szerelmei-hollosy-gerti-osszeallitasa/feed/ 7
Ady Endrére emlékezve… http://kanadaihirlap.com/2017/01/26/ady-endrere-emlekezve/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/26/ady-endrere-emlekezve/#comments Thu, 26 Jan 2017 17:23:14 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30167 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom költőóriása és egyben a világirodalom jelentős költője. A halál mindig szörnyű dolog, mély gyász a hozzátartozóknak, a barátoknak, Ady halála ennél több volt, nagy veszteség egy egész országnak, az akkori irodalmi életnek.

„Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.”

Kihunyt a lidérces messze fény, hosszú szenvedés után megszűnt dobogni a nagy költő szíve.

Adyval kapcsolatos gondolataimat jól példázza egy fiatal kolozsvári orvosnő, dr Kovács Margit vallomása, aki a következőt jegyezte fel róla, mikor alkalma volt megvizsgálni:

„Ma is borzongva gondolok rá – írta évtizedekkel később – de elönt a személyes varázs melege és fénye is. mely Adyból áradt. Én hiszek abban – és ezt majd fel fogják fedezni – hogy minden ember kisebb nagyobb mértékben energiaforrás. Ady hatalmas energiaforrás volt,, csak úgy sugárzott a szeméből , a keze fogásából, a hangjából való rejtelmes, hallatlanul vonzó erő. /1918 aug. vége/”

Igen, Adyt valóban csak csodálni lehet, ma is hat és meggyőződésem, hogy örökké hatni fog a varázs, a borzongató erő, ami a verseiből sugárzik. Itt most először valljon magáról, egy önéletrajzában:

„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22-ik napján. Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám, Ady Lőrinc a belső Szilágyságból, Lompértből került ide, mikor édesanyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát, aki egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky leány volt apai nagyanyám – nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady család egyébként – bár ez se fontos – a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósdad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a 16. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemesúr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. Nagykárolyban és Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás. 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog.„

1909. júniusában, Nagyváradon az „Új festők” kiállításán elmondott versében így írt önmagáról:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

„Vagyok, mint minden ember: fenség, lidérces, messze fény, szeretném, hogyha szeretnének” – Szeretjük ! Egy ország, sőt egy világ szereti és méltán emlegeti! Sokat idézzük bárhová illő szavait, mert Ady örök, nagyok között is tán a legnagyobb.

Ady mindenkor szenvedélyesen szerette a hazáját. Hazaszeretete már fiatalkori költészetében benne van, az akkor írott versei az úgynevezett magyarságversek.

Ady Endre

Ady Endre

A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
/1909./

Halála előtt – már súlyos betegen is – mélységesen aggódott a haza sorsáért és előre érezte a közelgő vészt, az első világháború hazánkra leselkedő borzalmait. Pacifista volt. Ellenezte a háborút, óvni szerette volna szeretett hazáját és a haza népét a háborútól. Hatvany Lajos biztatására még összeszedte új verseit és 1918 nyarán megjelent az utolsó kötete, „A halottak élén” címmel. Ez a kötet a háborús verseit tartalmazza. Álljanak itt Schöpflin Aladár szavai, tökéletesen kifejezve Ady hazája iránti szeretetét és aggodalmát:

„A mai Ady fölébe került az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát, kétségét, dühét, egész boldogtalan díszharmóniáját, de köze hozzá mind kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy úgyis hiába, a fátum sínjein megy tovább eleve- elrendeltetés szerint minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatatlanul…”

Krónikás ének 1918-ból

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyént keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
/részlet/

Ady nem csak a háborút okozó eseményeket látta előre és később sem pusztán a háború veszteségeit siratta, nem csak a harcokra gondolt, hanem valami mást is siratott, valami olyasmit, ami megfoghatatlan, ami a nagy dúlásban talán észrevétlenül odaveszett, az emberséget, magát az embert, az élet szépségét.

*

Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mind gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.

/Tegnapi Tegnap siratása részlet/

*

Ady Endre hatalmas életművéből eddig csak a kezdetekről és a késői időkből idéztem, talán nem véletlenül, a hazaszeretetét akartam megmutatni. Feltétlenül meg kell említeni újságírói munkásságát is, hiszen előbb volt kiváló újságíró, mint ünnepelt költő. A Nagyváradi Naplónál kezdett írni, majd a Budapesti Naplónál és több újságban jelentek meg a cikkei. Írásai mindig a hazát és a haladást szolgálták. A magyar irodalomtörténet legjelentősebb irodalmi folyóirata a Nyugat közölte rendszeresen a verseit, később a szerkesztője is volt. Több ifjú író- és költőtársat támogatott barátságával.

15. SZÍNPADI DISZKRÉCIÓ

Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: – a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez – ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak.
A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is – hogy nyíltan beszéljünk – a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket.
A nő a színpadon is tartozik nő lenni. S a nő, csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe.
De ha a “kaméliás hölgy” szerepében saját előnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrődő lényét feledtetni, mindennek nevezhető, csak művésznőnek nem, s intenciója minden, csak nem művészi.

Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. – Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetről, színésznőkről esik szó.
Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak.
Elvégre egy művésznő népszerűségének csak egy eszköze lehet: az igazi művészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitől se óvakodjék egy művész vagy művésznő jobban, mint hogy közönség legyen.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 13.

*
Hétszer járt Párizsban, ahol nagy hatással volt költészetére a két neves francia költő Baudelaire és Verlaine költészete. Ott érte utol a mindent elsöprő szerelem Brüll Adél, azaz az ő Lédája iránt. Az ifjú újságíró, a sokoldalú tudósító, a komor hangulatú verseket író költő szenvedélyes szerelmes verseket írt hozzá. Kihagyhatatlan idézet egy Léda vers.

Tüzes seb vagyok (részlet)

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Utolsó szerelme, múzsája és felesége a fiatal Boncza Berta, azaz ahogy Ő becézte, Csinszka volt. A Csinszka versek sokkal lágyabbak és líraibbak, mint a Léda versek. A beteg költő ezekben talán kicsit már búcsúzik a szerelemtől, a fiatalságtól és az élettől. Talán a legszebb gyöngyszem a Csinszka versek közül a következő:

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Így talán kicsit teljesebb a formabontó bepillantás Ady hatalmas életművébe, minden esetre annyira elég, hogy az érdeklődést felkeltse a nagy költőóriás műveinek alaposabb megismeréséhez.

Ady verseit olvasgatva a mai napig sokszor felteszem magamnak a nagy kérdést, mit is jelent nekem Ady és hogyan fedeztem fel a verseit és a költői nagyságát? Jó kérdés. Iskolásként Adyt szeretni és érteni nem könnyű dolog, mert a gyermeki lélek nem ér fel az ő magasságaihoz és egy gyermek nem érti gondolatainak mélységét és a szimbolizmust. Ady nekem még túl a gyermekkoron is sokáig nehéz és kemény volt, súlyosnak találtam a verseit, pedig akaratomon kívül vonzottak. Újra és újra kezembe vettem a kötetet, mindenáron meg akartam érteni a különös erőt ami a verseiből sugárzik. Egyszercsak hirtelen, szinte villámcsapásként belém hasított Ady hangja. Ízlelgettem a versek sajátos hangulatát, magukhoz ragadtak. Szép lassan fokozatosan a hatása alá vont a költői géniusz. Van a verseinek egy megmagyarázhatatlan, szuggesztív hatása. Bármiről szól is a vers, bármi is a mondanivaló Ady minden sora lelkesítő és felkavaró.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/26/ady-endrere-emlekezve/feed/ 51
A semmi ágán ül szívünk…avagy mi az, ami számít? http://kanadaihirlap.com/2017/01/22/a-semmi-agan-ul-szivunk-avagy-mi-az-ami-szamit/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/22/a-semmi-agan-ul-szivunk-avagy-mi-az-ami-szamit/#comments Sun, 22 Jan 2017 13:42:44 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30148 Szabályokról, törvényekről, hatalomról, közösségről és az egyénről…

Amikor a demokráciát értelmezni próbáljuk, addig többnyire eljut mindenki, hogy ma már szinte mindent szabad, de mindig meghatározza valami és valakik, hogy éppen mit szabad. Továbbá az egyén gondolkodásától függ, hogy a mások számára szabad dolgokat hogyan éli meg.

Feltettem a kérdést a címben, hogy mi is az, ami számít. Teljesen mindegy, hogy magánéletről, érzelmekről, hétköznapi eseményekről, nagyobb eseményekről vagy csak kisebb eseményekről, személyes vagy akár közéleti problémákról van-e szó, két dolog mindig nagyon fontos: az adott történetben szereplők egymás közötti bizalma és őszintesége, de hozzá teszem még a kölcsönösséget is.

Benne élek egy közösségben, (ezen belül pedig egy ideig dolgoztam is egy kisebb közösségben) természetesen csak félig meddig, mert örök kívülálló maradtam, nem is az számít, hogy én minek gondolom magam, hanem, hogy a régóta a közösségben benne élők hogyan tartanak számon.

Automat / Edward Hopper

Automat / Edward Hopper

Szóval látom és figyelem a közösség életét és amit látok, az nem jó dolog, nem jó az irány. Sokkal több az emberek egymás közötti viszonyában a távolságtartás mint a közeledés készsége, sokkal több a hárítás, mint az elfogadás, az empátiakészség és a tolerancia szintje pedig mérhetetlenül alacsony. Cselekedetekből és megnyilatkozásokból nem lehet levonni semmilyen következtetést, mert nyilvánvaló, hogy néhány perc múlva, a hátad mögött már egészen mást mondanak, sőt terjesztenek és a mód, hogy mit és hogyan az pedig attól függ, hogy épp kivel állnak szemben.

Egy kis közösség is, de ebből kiindulva egy település, továbbvezetve a gondolatot egy ország népe “a szomszéd tehene is dögöljön meg” elve alapján él egymás mellett. Szinte lehetetlen valamilyen magyarázatot találni erre a viselkedésformára.

Tulajdonképpen az egyes emberek ezzel a szándékos elidegenedéssel (nem érdekel a más dolga, véleménye, gondja, öröme) csak önmagukat teszik magányossá, azt hiszik, hogy az, hogy a másik pillanatnyi reagálása vagy tágabb értelemben a sorsa nem érdekes számukra, az nekik jó, pedig nem így van.

Vegyünk egy egyszerű példát: Valakivel nem közölnek egy az adott pillanatban számára éppen fontos információt, pedig az megkönnyítené a munkáját. Erre vajon mit érez, vagy mit gondol az illető?. Először vérmérsékletének megfelelően ugyan, de biztos bosszankodik. Aztán kicsit gondolkodik és megkérdezi magától: Szóval fütyülnek rám? Kicsit rosszul esik neki, majd hirtelen levonja a következtetést: Ám legyen, akkor ezentúl én is így fütyülök rájuk és az egész témára. (Ha egy kifejezetten jobb érzésű ember, akkor azért szintén kicsit bosszankodik, gondolkodik, de aztán azt állapítja meg magában, hogy “én azért mégse lehetek ilyen” és nyugodtan folytatja a munkát. Ez a legritkább eset.) Ez az egész mennyivel egyszerűbb lenne úgy, hogy az információt nemtörődömségből elhallgató ember tekintettel lenne a másik emberre, akinek az információjával használni tudna. Nem történne semmi más, csak annyi, hogy gyorsabban menne egy munkafolyamat és ők közelebb állnának egymáshoz, segítenék egymást. Így viszont mindketten megránthatják a vállukat, hogy “majd lesz valahogy”. (Ebben a kis elvi történetben máris két ember van egyedül, rántja meg a vállát magába fordulva: Az, aki nem közölte az információt és akivel nem közölték.)

Bármi történik is velük, akár bosszantó, akár rossz dolog, az emberek többsége nem szól érte, nem reklamál, nem keresi az igazát, egyszerűen beletörődik. (Vagy nem veszi a fáradtságot, hogy tegyen valamit.)

Miért is? Mert félnek. Nem igazán jó szó a félelem, mert ez nem félelem, inkább valami olyasmi, amikor úgy gondolkozunk: “attól tartok, hogy ennek lesz valami következménye”. Hogyan jutottunk el ehhez a “fortélyos félelemhez”? Nagyon egyszerű, úgy hogy soha semminek nem lett tényleg valamilyen mások számára érthető és elfogadható következménye. A sok sok következménynélküliségből nőtt ki, fondorlatos kerülőutakon a “fortélyos félelem”, mert hiszen soha senki nem tud semmi biztosat. (pl. alá kell írni egy papírt, egy nyilatkozatot, mert ha nem kirúgnak, nem szabad tüntetésre menni, mert ha megtudják, kirúgnak, stb. A valóságot ugyan senki nem próbálja ki, mert eleve félnek az emberek, főleg féltik a munkájukat, ami az egzisztenciájuk (eléggé nagyképűen hangzik már ez a szó) alapja.)

Léteznek a törvények, amik szabályozzák, élhetővé teszik az életünket, létezik a hatalom, ami a kezében lévő eszközökkel érvényesíti és betarttatja a törvényeket. Ez idáig érthető is, de mikor maga a hatalom törvényt szeg, nem tartja be a saját törvényeit, és nem szerez érvényt a törvény szavának mindenkire egyformán alkalmazva, akkor van gond, akkor összezavarodnak az emberek, nem csak a zavarosban halászók, de a törvénytisztelők is. Íme megint a “fortélyos félelem”.

A törvényt és az igazságot valójában nem úgy mérik, hogy annak, aki közelebb áll a hatalomhoz más a mérce, és aki más véleményen van, annak is más a mérce, de sajnos ebben a szép új világban, az illiberális demokráciában egyre inkább így mérik.

Akkor most visszakanyarodok a kissé csalódott, bosszús emberhez, akit nem tájékoztattak valami egyszerű, kis dologról. Azt érzi, hogy ő nem számít, magára maradt, nem ettől az egy kis dologtól, hanem az életében, a munkájában a sok hasonló kis dolog összeadódik, és miután magára maradt bezárkózik és már őt sem érdekli más közérzete, más véleménye, vagyis, “dögöljön meg a szomszéd tehene is”, azaz szép lassan elidegenedik. (a társaitól, a környezetétől, a világtól)

Bizony Így történik az elidegenedés, így nem lehet közösségeket építeni, így nem lehet a közösségek erejével még nagyobb közösséget, egy országot építeni.

Ebben az a legszomorúbb, hogy pont azok az emberek a közömbösek a rájuk bízott emberek kisebb és nagyobb gondjai iránt, akiket ezek az emberek bizalommal vezetőikké, képviselőikké választottak. Lehet, hogy alapvetően nem bennük van a hiba, talán nem akarnak rosszat, csak nem jól csinálják, mert nem alkalmasak vezetőnek. Még az is lehet, hogy jót akarnak, megpróbálják valahogy csinálni a dolgukat és azt hiszik, hogy jól csinálják. Nem tudják, hogy nem jól csinálják, csak annyit tudnak, hogy valamit elvárnak tőlük, viszont nem fogadják el a kritikát, a jobbító szándékot se. Ennyi sajnos kevés. Ahogy Váci Mihály mondta: Nem elég – Igazságért! – Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég!

Sokféle meghatározással beszélnek rólunk, rólunk, akik sokan vagyunk: Az emberek, a lakosság, a civilek, a keményen dolgozó kisemberek, a magyarok, pedig bárhogy is hívnak minket éppen, attól még külön – külön, egyenként, magunkra hagytak minket. Nincs munkánk, nincs pénzünk, csorbulnak a jogaink, tele vagyunk korlátokkal, a semmi ágán ül szívünk.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/22/a-semmi-agan-ul-szivunk-avagy-mi-az-ami-szamit/feed/ 27
Mikszáth Kálmán emlékére… http://kanadaihirlap.com/2017/01/17/mikszath-kalman-emlekere/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/17/mikszath-kalman-emlekere/#comments Tue, 17 Jan 2017 17:15:20 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30080 170 éve, 1847. január 16-án a született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán, a magyar irodalom egyik jeles prózaírója, úságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság rendes tagja, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktora.

Szülei Mikszáth János, jómódú kisnemes és farádi Veress Mária voltak. Az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később már módos gazdaként szerepelt a nyilvántartásban.

Mikszáth iskoláit Rimaszombaton, majd Selmecbányán végezte, és 1868-ban került Pestre, ahol jogot tanult. 1871-ben Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként kezdett el dolgozni Mauks Mátyás szolgabírónál, közben pedig újságírással is próbálkozott. Első cikkei többek között az Igazmondó, a Szabad Egyház, a Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó című lapoknál jelentek meg. 1873-ban feleségül vette Mauks Ilona Máriát és hamarosan a fővárosba költöztek, ahol nagyon szegényesen éltek, mert sem az újságírásból, sem az irodalomból nem tudta rendesen eltartani a feleségét. Ezt annyira szégyellte, hogy végül még el is váltak. Ezután huzamosabb ideig vidéken, Szegeden volt újságíró. A Szegedi Naplónál tudósított többek között az 1879-ben pusztító nagy árvízről, és népszerű karcolataiban a királyi biztosi tanácsot kritizálta.

Írásaiban megörökítette Tisza Lajos legendás alakját, aki európai látókörű ember, királyi biztos, parlamenti képviselő, majd miniszter és később Szeged díszpolgára volt. Mikszáth 1881-ben ismét Pestre költözött, ott az Ország -Világnál, a Budapesti Hírlapnál és a Pesti Hírlapnál dolgozott. 1881-ben a Petőfi Társaság, 1882. február 8-án a Kisfaludy Társaság választotta tagjává, 1889. május 3-án pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Nemcsak regényíróként kiváló, regényei ugyan ismertebbek, de novellái, rövid írásai is sokat mondóak. Rendszerint a hétköznapi élet eseményeiről, nem annyira kivülállóként mesél, hanem olyan közvetlenül mintha részese lenne. A történetekbe mindig becsúszik valami kis csavar, ami a megoldást a hétköznapinál izgalmasabbá teszi.

Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán

Íme egy történet, kis csavarral:

  • AKIK UGATNAK /1882/

Egy írótársam ilyen című darabot ír a Nemzeti Színháznak.
A darabnak már előlegesen is nagy híre van a színházi körökben. Jövőt jósolnak neki. Azt is tudják, hogy a legbájosabb művésznőnek van írva a főszerep. De legjobban az az excentrikus tulajdonsága szivárgott ki a megírandó darabnak, hogy kutyaugatás is lesz benne.
Egy ködös napon, midőn éppen az első felvonás utolsó jelenetét fúrja-faragja a szerző, egy töpörödött vén ember lép be szobájába s megáll a költő íróasztala előtt.
Az zavarodva tekint fel, s kérdőleg veti rá szemeit.
– Mit akar? Ki maga?
– Én kérem… már mint én… – mondja halk, tompa hangon -, senki, én nem vagyok senki.
– Nos, ha senki, mit akar hát?
– Én vagyok az az ember, kérem, aki a Nemzeti Színháznál ugatni szoktam. Én vagyok a darabokban a kutya.
– Igen, ön hát a kutya?
– Igenis, én vagyok – mondá akadozva, félénken és ősz haját piszkos kezével hátrasimította.
– Hát aztán?
– Mert úgy tudok ugatni, mint egy igazi kutya… mesterlegény koromban tanultam… Az igazi kutyákat is elbolondítom vele… haragusznak is rám a Bodzafa utcában.
– Csak folytassa.
– Azt hallottam, hogy az úr darabot ír, amelyben ugatás lesz.
– Igen, a második felvonás elején.
– Éppen abban a járatban vagyok… esedezni jöttem, mert azt hallottam, hogy az úr nagyon jószívű ember, arra akarom kérni… szegény feleségem betegen fekszik odahaza, s még betevőnk sincs… azért jöttem, hogy nem-e lehetne minden felvonásba beszőni az ugatást?
– Nem illik be, barátom, a mesémbe.
– Pedig azt hittem, azt gondoltam – mondá az öreg elszomorodva -, hogy az úr megkönyörül rajtam, s kisegít minket a nyomorból.
– Mi haszna lenne magának a háromszori ugatásból?
– Az, hogy akkor három forintot kapok esténkint, mert minden felvonásban külön fizetnek az ugatásért.
Az író gondolkozott egy darabig.
– Hát ahhoz mit szólna, öreg, ha két kutya lenne a darabban, az egyik balról ugatna, a másik jobbról.
– Az lenne csak jó – vágott közbe az öreg nagy örömmel -, mert a fiam is olyan kitanult kutya, mint én. Az lenne csak az igazi remek darab…
– No, hát ilyen darab lesz! Menjen haza isten hírével s ugasson aztán minél szebben és minél tovább!
Az öregember nagy hálálkodások között hagyta el a szobát, hol egész Kalifornia készül számára.

***

1882-ben, mikor már igazán rendes jövedelemmel rendelkezett, újra újra elvette Mauks Ilonát. Pesten éltek három fiúgyermekükkel és Mikszáth hamarosan népszerű, keresett szerző és humorista lett. Milyen különös és tartós szerelem lehetett az, amiben két egymást szerető ember egyszer kényszerűségből eltávolodott egymástól, majd később újra összeházasodtak. Ki is volt Mauks Ilona? Egy hétköznapi ember, egy erős, önálló asszony, aki nyugodt és harmónikus hátteret biztosított író férjének a munkájához. Mikszáth azt írta neki egyik levelében, amikor már híres író volt, hogy két eleven ember van a világon, akiket úgy olvas, hogy valami meglepő és tanulságos dolgot vár tőlük. Az egyik Turgenyev, az író, a másik egy „kedves kis együgyű asszonyka”, aki a grammatikát sem ismeri jól: Mauks Ilona. Az asszony később nagy szeretettel vetette papírra naplószerű memoárját, amiben őszintén írt közös életükről. Azt is leírta, hogy Mikszáthnak egész életében, iróként és közéleti szereplőként is a legfontosabb tényező volt a szeretet.

Igen, szeretettel és megértéssel írt az emberekről. A jó palócokról szóló novelláiban, hiszen maga is palóc volt, megmutatta a magyar nyelv gazdagságát. Élvezet olvasni érzékletes leírásait, ízes párbeszédeit.

Részlet egy palóc novellából: Micsoda nyelvi gazdagság, pedig csak egy bundáról ír:

  • Az a pogány Filcsik

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: “Fölteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az “Isten csizmadiájának”, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: “Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!”

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

***

Mikszáth 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő is volt, előbb az erdélyi Illyefalva, majd 1892-től Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával.
1910-ben Pesten halt meg. Szülőfaluját, Szklabonyát viszont még életében (1910-ben ) Mikszáthfalvának nevezték el.

Nagy életművéből válogatva talán a legnépszerűbb regényei: a Szent Péter esernyője, a Beszterce ostroma, a Különös Házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival és természetesen feltétlenül említésre méltók az Országgyűlési karcolatok. Utolsó regénye – A fekete város -. Ezt már a halála után adták ki.

Érdemes elolvasni országgyűlési tevékenysége alatt készült naplóit, cikkeit, karcolatait, nagyon szórakoztatóak és hű képet adnak a kor szelleméről. Az 1885-ben készült

Tisztelt ház című sorazatból választottam egy részletet:

  • A KÁOSZ

Ha a legelején akarom kezdeni, onnan kell kiindulnom, miképp keletkezik a tisztelt Ház.
Körülbelül olyanformán, mint ahogy a világ keletkezett.

Legelőször van a káosz. (Csakhogy ez igen kellemes atmoszféra.)
A szürke, alaktalan gomolyból nem látszik ki semmi, csak a zászlók és a roppant zavaros szóözön. Ez áradatban eveznek a különböző színű sajkák a jelöltekkel.
Jelöltnek lenni tudvalevő a legszánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindég fognak akadni mártírok, kivált a középosztályból, a jobb módú nemesekből, az otthon unatkozó papokból, a sportkedvelő mágnásokból, nagyravágyó prókátorokból, s még azonfelül léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket: kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején.

Ami főleg azért baj, mert a polgárerények iránti érzék kezd a népből kiveszni. Nemcsak nem nézi már, melyik a különb ember, de nem is bírja felösmerni, mint azelőtt. A kormánypárt végrehajtó bizottságához rendesen azzal a kéréssel fordulnak »helyi nagyságok«-at nélkülöző kerületek, hogyha van még miniszter, küldjenek minisztert, ha pedig a miniszterek elfogytak volna, úgy legalább államtitkárt, és ha államtitkár sem lenne, akkor – akárkit.

A függetlenségi párt végrehajtó bizottságával is megesett, hogy néhányszor gróf-jelöltet kértek tőle. (Még azt is hozzátették: »ha lehet szőke legyen«.) Hát a habarékpárton? Azokra nem mondhatok semmi gúnyolódót, mert azoktól semmilyen jelöltet sem kérnek.

Jókainak jól mondta meg Ilyefalván egy góbé:
– No, az úr az első eleven ember, akire én ingyen szavazok.
– Hogyhogy? – kérdé Jókai.
– Mert eddigelé mindég két úridinnyét tettek elejbem, hát én csak azt néztem, hogy ha meglékeljük, melyikből potyog ki több.

Az egy hangú választások kezdenek kimenni a divatból. Mara Lőrinchez azzal állított be a hátszegi küldöttség:
– Szívvel-lélekkel választjuk meg ismét a nagyságos urat, hanem azt az egyet kikötjük, ellenjelöltről is gondoskodjék, hogy formája legyen a dolognak.
Sőt ha van is egyhangú választás imitt-amott, az sem olcsó. Sváb Károly egyhangú választásairól azt beszélik, hogy néha negyven-, néha változatosságból ötvenezer forintba szoktak kerülni.

Az apródonként elrontott választók mindenféle zsírral meg vannak már kenekezve, elannyira, hogy mikor Bicskey Kálmán előhozta programbeszédjében az ötéves mandátum lehetőségét, a választók közbekiáltottak:
– Helyes, helyes, de majd mi is ahhoz tartjuk magunkat!

Az ingyenkerület ma már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Csak tán a városokban van még néhány világtól elmaradt hely, hol költség nélkül válnak némelyek honatyákká.

A vesztegetés elleni törvény, mely szerint itatni nem szabad, semmit sem ért. A szentendrei eset óta felmerült tekintélyes körökben annak a módosításnak szüksége, hogy inni ne legyen szabad; hogy nem a képviselőtől kell elvenni a kerületet, ha a képviselő itat, hanem a kerülettől kell elvenni a képviselőt (vagyis a választási jogot felfüggeszteni egy-két országgyűlés tartamára), ha a kerület iszik.”

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/17/mikszath-kalman-emlekere/feed/ 8
Mint a mókus, fenn a fán…nem adom a gyerekkoromat http://kanadaihirlap.com/2017/01/17/mint-a-mokus-fenn-a-fannem-adom-a-gyerekkoromat/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/17/mint-a-mokus-fenn-a-fannem-adom-a-gyerekkoromat/#comments Tue, 17 Jan 2017 14:11:49 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30074 Szeretnék valamit elmondani, azoknak, akiket érdekel és talán megpróbálják megérteni, hogy mit gondolok a gyerekkoromról, sokak gyermekkoráról és a gyermekkor politikához való viszonyáról, ami szerintem nem létezik. A két dolog, vagyis a politika és a gyermekkor egészen más, nincs közük egymáshoz.

Sokak lelkében és emlékeiben nincsenek rendben a dolgok és ez nagyon sok felesleges ellentmondást szül.

Aztán talán a mondanivalóm hozzájárul olykor a pontosabb szövegértéshez és esetleg segít megfejteni azt is, hogy a sok sok békés kisemberből, – akik együtt homokoztak, együtt jártak iskolába, együtt játszottak, nyaraltak, táboroztak, boldog és tudásra szomjas gyerekek voltak – miért lett mára sok sok, minden megértésre képtelen, csak a magáét hajtogató, békétlen felnőtt.

Többször olvasom, hogy az én gyerekkoromban a gyerekeket összefogó közösségek pl. a kisdobos és az úttörő az akkori állampárt kiterjesztett karjai voltak és bármilyen, akár játékos, akár szórakoztató tevékenységeink közepette is az akkor divatos ideológiával mételyeztek minket.

Ez egy nagyon érdekes megállapítás csak éppen rendkívül demagóg és minden meggondolást és valóságtartalmat nélkülöző.

Szóval, akkor, mi, gyerekek bizonyára kornyadoztunk az eszme súlya alatt és szenvedtünk az iskolában, az őrsi órán, az akadályversenyen, a nyári táborozások idején és mindenhol.

Másra emlékszem, bizony boldog kisgyerekként futkároztunk az iskolaudvaron, izgatottan készültünk a tanulmányi versenyekre, fejünket összedugva tanakodtunk, mit írjunk az őrsi naplóba, élveztük az akadályversenyeket, a nyári táborban kuncogva sugdóloztunk a sátorban takarodó után, bekentük fogkrémmel az alvókat, és sokatmondó megjegyzések közepette leselkedtünk az ifik után, hogy hogyan cigiznek és bújnak össze a sötétben, imádtuk a tábortüzet és teli torokból énekeltük a “mint a mókus fenn a fán”…kezdetű nótát, üvöltöttük, hogy “adj király katonát”, vagy, hogy “aki, bújt, aki nem megyek”.

A gyerek éli az életét, azt az életet, amit nyújtanak neki, élvezi belőle azt, ami neki élvezetes belőle. A gyerek nem szenved, azoknak a gyerekeknek, akik úttörők voltak, (mindenki volt akkor) az természetes volt, és eszükbe sem jutott, hogy ez politika, pláne hogy a párt kinyújtott keze. Kit érdekelt a párt, ugyan, egy gyereket tuti nem.

Nem tudom mi élvezet és haszon van abból, ha a mai fiatalok esetenként azt hallják, hogy milyen szörnyű lehetett pl. úttörőnek lenni.

Fotó: kaposvarmost.hu

Fotó: kaposvarmost.hu

Korábban is voltak szervezett gyermekközösségek, apám gyerekkorában a fent leírtakat pl. cserkészként csinálták. Ha visszatekintünk a történelmi korokra, mindig más más kívánalom, szabály volt, ami a gyerekeket érintette, volt köztük sok rossz is, előfordult pl. olyan is, hogy kis gyerekek dolgoztak, sőt napjainkban is van ilyen. Mégis kár és teljesen értelmetlen, sőt puszta időpocsékolás még az egykori gyerekek életén keresztül is mindig az előttünk járó korszakokat, ideológiákat, tevékenységeket kritizálni és hibáztatni. A jelenben élünk, és a jövőért dolgozunk, ez lenne a dolgunk.

Nem adom a gyerekkoromat, nem engedem át annak a véleménynek, hogy minden, amit gyerek kortársaimmal átéltünk, az pusztán a felnőttek által használt ideológia, és a regnáló párt kinyújtott keze volt.

Aki azt hiszi, hogy egy hátulgombolós kisdobos vagy egy kiskamasz úttörő egyetlen másodpercig is gondolkodott azon, hogy ő miért kisdobos és miért úttörő, az hatalmasat téved. Mesélje ezt a maszlagot (az úttörő a párt kinyújtott vagy meghosszabított keze) a lompos farkú, ordas farkasnak és a piros pöttyös kendőt viselő, kezében kiskosarat lóbáló Piroskának, de ne nekem.

Az aztán persze már egy következő lépés, hogy felnőve a kis úttörő az őt ért hatások által kivé és mivé válik, de az már az ő döntése, a felnőtté.

Az meg egy harmadik kérdés, hogy az, amit az egykori gyerekek játékként megéltek egy későbbi kor ideológusainak olvasatában “demagógiává nemesedik”.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/17/mint-a-mokus-fenn-a-fannem-adom-a-gyerekkoromat/feed/ 233
Civil kurázsi…vagy minek is nevezzük… http://kanadaihirlap.com/2017/01/14/civil-kurazsivagy-minek-is-nevezzuk/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/14/civil-kurazsivagy-minek-is-nevezzuk/#comments Sat, 14 Jan 2017 14:06:36 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=30035 Sokszor visszanyúlunk a gyerekkorunkba, valami összehasonlítási alapot keresni, mondhatnám úgy is visszamegyünk a kályhához. Nem véletlenül, mert az életünk egy részét meghatározza a közeg, amiben és ahogyan nevelkedtünk. Aztán persze más kérdés, hogy később az ember a maga útját járva merre vetődik, hová vezeti az érdeklődése, milyen hatások érik.

Ifjúkorom rendkívüli adománya volt, hogy nem foglalkoztam politikával, nem érdeklődtem a közélet dolgai iránt. Fiatal lányként, később újdonsült feleségként és anyaként úgy gondoltam, hát azért vannak a politikusok, hogy ezt intézzék helyettünk, értenek hozzá, hiszen a politizálást választották hivatásuknak. Hihetetlen nyugalmat és szabadságot adott, hogy nem kellett tartozni sehová. Nem firtatták ennyire, mint most, hogy hogyan gondolkozunk, nem várták el tőlünk lépten , nyomon, hogy valljunk színt, hová tartozunk, hová szimpatizálunk.

Mai világunkat teljes egészében – sajnos már a magánéletet is beleértve – átszövi a politika. Bárhová kerülünk érezhetően kutakodnak, szimatolnak körülöttünk, vajon milyen elveket vallunk, kinek hiszünk, kire számítunk, melyik párt szavazó táborát képviseljük. Ma, ha valaki azt mondja, nem politizálok, az már gyanús, az már furcsa, azonnal megkapja, olyan nincs, valamit csak gondolsz magadban.
Azt hiszem, pont e miatt kerül az emberek nagy többsége – a nélkül, hogy tudná – paradox módon a teljes tudatlanság és tájékozatlanság állapotába. Nem a saját gondolatainak, tépelődéseinek eredményeként alakítja ki a közéletben történtekről a véleményét, hanem ahová a sors szeszélye folytán vetődik , ott elkezdi észrevétlenül magáévá tenni az uralkodó politikai irány által meghatározott elvárásokat.

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, ezen az alapon minden pártnak, csoportosulásnak meg van a maga politikai ideológiája és képtelenek a tagok, a hívők e mögül, mint valami sűrű szövésű függöny mögül kitekinteni. Nincs önálló gondolkodás, nincs önálló vélemény, szajkózás van, mindig ugyanazon dolgoknak, elveknek az ismétlése. Ez a demagógia védőhálója, minden befér alá, mindent meg lehet magyarázni a segítségével.

Ezért nincs párbeszéd az emberek között sem és a pártok között sem. Ezért nincs konszenzus, ezért nem lehet javaslatokat megvitatni a politikában sem, a legfontosabb helyen, az országgyűlésben sem, ahol a törvényeket hozzák, ahol életünk menetét határozzák meg hosszú időre.

Nincs párbeszéd, sokszor meghallgatás, meggondolás, megfontolás nélkül csak annyi van, NEM! Miért is? Csak azért, mert a másik párt javaslata, mert a másik ember véleménye, hogy jó-e vagy rossz-e, kit érdekel? NEM!!!

Nem sorolom fel lépésenként azokat a történéseket, politikai húzásokat, amik az országunkban kölcsönös megegyezés, megbeszélés, megvitatás nélkül történtek az utóbbi hónapokban. Felesleges sokan, sokféleképpen elsorolták már.

Egy biztos mindenki érzi, valami nem jó, nem kerek a világ, rohanunk a megváltoztathatatlan felé.

Ébresztő kedves embertársaim, nem lesz ennek jó vége! Cselekedni kell, de ha nem is cselekedni, de először mindenképpen gondolkodni kell. Gondolkodni , mégpedig közösen!

Women of Courage / Kelly's art from the soul

Women of Courage / Kelly’s art from the soul

Nem kell párt, nem kell új politikai ideológia, X-edik szétforgácsoló erő. Összefogás kell. Le kell ülni egy képletes kerek asztalhoz, mint Arthur király lovagjai és elmondani az álláspontokat, a javaslatokat, az elképzeléseket, kinek, kinek a magáét. Aztán kiválasztani először a közösen egyből elfogadható dolgokat, majd haladni tovább az érvek mentén, keresni azokat a pontokat, ahol a különböző álláspontokat közelíteni lehet egymáshoz. A nem és a csak azért sem szavakat el kell felejteni, mindig mindenkinek csak egy kicsit kell engedni, hogy kialakuljon valami, ami nagyjából mindenkinek megfelel. Ezt nevezik a hétköznapi élet nyelvén közös nevezőnek, tudományosabban kompromisszumnak.

Ha nem vagyunk képesek kompromisszumokat kötni, vége lesz mindennek. Vége lesz végérvényesen a demokráciának, a sajtószabadságnak, a normális élhető élet lehetőségének, búcsút mondhatunk elméletben a Magyar Köztársaságnak.

Hová vezet az, ha nincs megegyezés, ha a törvények nem a köz javát, pusztán az uralkodó politikai párt érdekeit szolgálják, ha a törvények alapja nem a jól megfontolt szakmai kiszámítottság?

A teljes megosztottsághoz! Egyesek és kettesek országa leszünk. A gazdagok és szegények, az éhezők és jól lakottak, a dolgozók és munkanélküliek, a tanultak és tanulatlanok, a békétlenek országa leszünk.

Ezt akarjuk? Tegyük fel bátran magunknak a kérdést. Tényleg ezt akarjuk? Szeretnék hinni benne, hogy nem ezt akarjuk.

Félre a politikával, a pártokkal, a pártok közti vetélkedéssel. Fogjunk össze és gondolkozzunk, mi jó nekünk, mi jó az országnak, milyen jövőt választanánk a gyerekeinknek, az unokáinknak. Döntsön az ország népessége, a civil lakosság, legyen erős civil összefogás, a mi életünk dől el azon, amit úgy nevezünk politizálás, amiben sokan csalódtak már. A csalódottakat úgy hívják bizonytalan szavazók, a bizonytalan szavazók ne törjék magukat azon, hogy mégis hová álljanak. Ne álljanak sehová. Találjuk ki együtt, hogy hogyan tovább. A civil emberek között is – akiknek nem a párt színe a fontos – akadnak mindenre szakemberek. Helyre kell állítani a több mint húsz éve politikai csatározásoktól szenvedő országot. Jövőt kell építeni!

Megint csak József Attila szavaihoz folyamodva:

A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/14/civil-kurazsivagy-minek-is-nevezzuk/feed/ 30
Még mindig a szegénységről… http://kanadaihirlap.com/2017/01/06/meg-mindig-a-szegenysegrol/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/06/meg-mindig-a-szegenysegrol/#comments Fri, 06 Jan 2017 14:01:18 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=29937 Ezt az írásomat először 2014-ben, szegényeinek hosszú sorát látva tettem fel az akkori blogomra. Idén karácsonykor is szomorú képsorokat láthattunk a Blaha Lujza téri nagy ételosztásról. A sor most még sokkal sokkal hosszabb volt, mint a korábbi években bármikor. Azért teszem fel újra ezt az írást, mert éveken át semmi sem változik, sőt egyre rosszabb lesz a helyzet és nyomon követhetők a sajnos negatív változások. A kormány tagjai látni sem akarják a szegénységet és tudomásul pláne nem veszik a létezését.

2015-ben egyre tovább foszladozott a képzeletbeli szociális háló, fokozatosan megszüntették a a segélyeket és minden munkanélküliből közmunkást akartak csinálni. Ez a mai napig azt vonja maga után, hogy majd lassan minden munkát kis bérért közmunkások fognak végezni, a statisztika javulni fog ugyan, némi ügyes kozmetikával, de a családok élete tovább romlik és csak nőni fog a szegénység. Nem csak a munkanélküli vagy a hajléktalan szegény, hanem szegény az is, aki nem tudja eltartani a családját. Ilyenek pedig nagyon sokan vannak, és egyre növekszik a számuk.

Bármi is történik semmi sem változik.(kivéve persze a Civilek és egyes egyházak segítségét) A helyzetet “kezelésében” nagy segítségére van a Fidesznek a mélyen keresztény koalíciós partnere a KDNP, élén kiemelten Harrach Péterrel, aki szerint a gyermekéhezés pusztán “életforma kérdése”. 2015. december 9-én az állami tévében Rétvári Bence arról beszélt, hogy 600 ezerrel csökkentették a szegények számát, miközben minden kutatás szerint drasztikusan nő a szegénységben élők száma Magyarországon. A fideszes Kovács József pedig azzal hárította el a Népjóléti bizottságban az ehetetlen menzakoszt országgyűlésbe való bevezetését, hogy felnőtt emberként ő igenis el tudja dönteni, mit hajlandó megenni és mit nem. Ezek a nyilatkozatok azt mutatják, hogy a Fidesz-KDNP-nek fogalma sincs, hogyan élnek ma az emberek.

Hiába a demagógiánál nincs meggyőzőbb fegyver. Nem szégyellnek meghamísított statisztikákkal előhozakodni és képtelenségeket nyilatkozni.

Azóta már tudjuk, hogy van még lejjebb is, 2016. december 28.-a újabb történelmi pillanatot hozott a szociális helyzetről szóló nyilatkozatok sorában, íme egy tanult politikai elemző aranyköpése:

“Megszokott dolog, hogy a liberálisok kiszolgáltatott emberek szívfacsaró képeivel akarják a felső 1 százalék érdekét eladni. Sajnos még mindig van, akit sikerül ezzel beetetni” – írta a Mozgástér blogon Kiszelly Zoltán. – (Népszava)

***

Illusztráció: Rafiq Siddique

Illusztráció: Rafiq Siddique

A szegénység nem szégyen, hanem állapot. – elég sokszor hallottam ezt a mondást is. Állapot, de milyen állapot? Kétségbe ejtő állapot! Aki még soha nem volt szegény, annak fogalma sincs, hogy milyen. Annak a hosszú sornak nyilván minden tagja azért állt be abba a végtelennek tűnő sorba a Blaha Lujza térnél, hogy ürügyet szolgáltasson a liberálisoknak holmi politikai szándék alátámasztására. Ugye nem azért, mert éhes volt és mert örült egy tányér ízletes meleg ételnek? Csak gratulálni tudok a neves politológus úrnak.

A szegénység elleni küzdelemnek már világnapja is van. 1992-ben, október 17.-ét az ENSZ a szegénység elleni küzdelem világnapjává nyilvánította.

Szegénység sajnos mindig volt, teljesen felszámolni, a világ minden táján szinte lehetetlen. Hazánkban is a munkanélküliség következtében hosszú évek óta nő az elszegényedő családok száma. Ezt a tényt soha nem szabad elfelejteni és igyekezni kell szegénységben élő embertársainknak segíteni.

Móricz Zsigmond, a XX. századi neves realista regényírónk szívhez szólóan ír a szegénységről a Hét krajcár című novellájában. Egy anya és kisfia történetét beszéli el, akik közösen sírva, nevetve keresik a házban még megbújó utolsó krajcárokat.

„Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

„Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

– Elbújtak.

– Micsodák?

– A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot:

– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

– Itt vannak, benne vannak – nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.

– Pszt! – ijesztett rám az anyám – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul…

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.

– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. „ (részlet a Hét krajcárból)

/Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén. Édesapja Móricz Bálint földműves, építési vállalkozó volt, aki egy ideig módos parasztgazdának számított, édesanyja Pallagi Erzsébet, egy református lelkész lánya volt.

Az író már kisgyermekkorában megismerte a nyomort, mert édesapja vállalkozásai sorra tönkre mentek, felrobbant a cséplőgép, a jégzajlás megrongálta a vízimalmot. A család Istvándiba, majd később Prügyre költözött. Melléképületben, nyomorúságos körülmények között telt a továbbiakban a Móricz család élete. Ennek ellenére minden gyermeküket taníttatták./

Gyermek és ifjúkorát tekintve nem véletlen, hogy Móricz hitelesen írt a szegénységről, ebben az írásában kicsit saját gyermekkorának nehézségeire is emlékezik. Ezért aztán az se véletlen, hogy 2014. szegényeinek hosszú sorát nézve, akkor is éppen Móricznak ez a meghatóan szép novellája jutott eszembe.

Hollósy Gert

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/06/meg-mindig-a-szegenysegrol/feed/ 57
Van egy álmom…sőt vannak álmaim… http://kanadaihirlap.com/2017/01/03/van-egy-almom-sot-vannak-almaim/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/03/van-egy-almom-sot-vannak-almaim/#comments Tue, 03 Jan 2017 14:41:40 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=29914 “Van egy álmom” – így kezdte híres és sokat idézett beszédét Martin Luther King, a Nobel-békedíjas amerikai polgárjogi harcos. Tudom eléggé elcsépelt dolog így kezdeni egy írást, és különösen így az év első hónapjában, mikor mindenki az elmúlt év számvetésének elkészülte után újévi fogadalmat tesz, vagy kívánságokat, álmokat fogalmaz meg. Ezek az álmok bizonyára nem csak a saját álmaim, mindenkinek fontosak lehetnek, nem extra, személyre szabott vágyak, hanem sokkal nagyobb álmok.

Egy olyan országban szeretnék élni, ahol nem kell senkinek, a kevéssé tehetős rétegnek sem aggódni a napi megélhetésért. (Lakhatás, a rezsi maradéktalan befizetése, egészséges és kielégítő étkezés, ruházkodás, magyarul az emberhez méltó élet minimuma.)

Olyan országban szeretnék élni, ahol az utódaink, gyermekeink, unokáink egészségesen fejlődhetnek és olyan oktatást kapnak, ami versenyképes bárhol és nem kötődik semmilyen ideológiához vagy valláshoz.

(Olyan országban szeretnék élni, ahol a vallásgyakorlás magánügy és nem jár sem előnyökkel, sem hátrányokkal.)

Olyan országban szeretnék élni, ahol tudom, hogy megfelelő eszközökkel, megfelelően felkészült és elégedett szakemberek vigyáznak az egészségünkre.

Olyan országban szeretnék élni, ahol akár az írott vagy elektronikus sajtó, vagy az egyéb hírforrások szabadok, ahol nincs cenzúra és nincs meghatározva, hogy a tájékoztatás milyen felosztás és szájíz szerint folyik.

Olyan országban szeretnék élni, ahol a kultúra, az összes művészeti ág ideológiák nélkül szabad, a szellem és az alkotói fantázia szabadon szárnyalhat, ahol nincs aktuálisan megfelelő és nem megfelelő alkotó.

Olyan országban szeretnék élni, ahol a rendőrség, az ügyészség és a bíróság egyenlő esélyekkel vizsgál és ítél.

Olyan országban szeretnék élni, ahol a fejlődés, az épülés és a szépülés, megfelelően és arányosan elosztható, nem csak egyirányú és mindannyiunk épülését szolgálja. (mondjuk nem főleg stadionokban épülnek)

Olyan országban szeretnék élni, ahol a felelős vezetők ismerik a régi görög mondást, hogy megválasztott vezetőnek és képviselőnek lenni “szolgálat”, hogy ők a nép megbízásából a nép érdekében munkálkodnak.

Olyan országban szeretnék élni, ahol igazi demokrácia van.

dream-world

 (Jacek Yerka – Dream World Revealed)

Az elmúlt időszakban a megélhetés okán kényszerű hallgatásba burkolóztam, képletesen csipkerózsikaálomban éltem. A helyi viszonyok miatt inkább önkéntesen “indexre tettem” magam és csak csendben figyeltem. A képletes csipkerózsikaálomból nem egy daliás királyfi csókja ébresztett fel, hanem a békétlenség, az embertelenség, az erőszak, a terrorizmus, a gyűlölet fejedelmei. A végső löket, az utolsó dobás, amikor azonnal a billentyűk után kezdtem kapkodni Kiszelly Zoltán, politológus minősíthetetlen kijelentése volt. Ennyire egy búsásan megfizetett kormánypárti elemző sem lehet embertelen, sőt ha ez kibukott a száján, akkor még meggondolatlan és ostoba is.

“Megszokott dolog, hogy a liberálisok kiszolgáltatott emberek szívfacsaró képeivel akarják a felső 1 százalék érdekét eladni. Sajnos még mindig van, akit sikerül ezzel beetetni” – írta a Mozgástér blogon Kiszelly Zoltán.

Bolsi, libsi, komcsi ezek a “gúnynevek” vagy lejárató kifejezések már annyira unalmasak és nevetségesek, hogy ideje lenne kitörölni mindet a szótárból. Arra viszont kiválóak, hogy a történelem és a közelmúlt eseményeit csak szűrő szemüvegeken át nézők elvesszenek a homályban és a különböző eszmék útvesztőiben. Jómagam, liberálisnak vallom magam, azaz szabadgondolkodónak, de nem mások meghatározásai és nem politikai meghatározások szerint, hanem ahogy én gondolom. Az én szabadgondolkodásomnak vannak határai, vannak dolgok, amik nem férnek bele és ezek ellen, a mindenféle szélsőséges eszmék ellen a szó erejével, amennyire tőlem telik, “harcolni” fogok. Elsősorban azért, hogy az egész világon, beleértve hazánkat is, minél kevesebb embert sodorjanak el és ragadjanak magukkal ezek a szélsőséges eszmék, gondolatok és a belőlük fakadó elhamarkodott ítéletek, cselekedetek.

Tudom utópia azt kívánni a 2017-es évhez, hogy legyen béke, vagy legalább némi megbékélés és nyugalom a világon. Olyan nincs, hogy mindenütt egyszerre és egyformán jó legyen, de azért lehetne jobb. Történelmi tapasztalat, hogy az emberiség (de súlyos szó) amióta a világ világ nem tanult a saját kárán, hiába voltak véres háborúk, rengeteg veszteséggel, talán apró tanulságok vannak, de az idő kereke forog tovább és elkövetjük újra az ezerszer megbánt, kiértékelt, elemzett hibákat. Vallási. politikai, gazdasági okokból, vagy egyéb bármilyen különbözőségek miatt valahol mindig valamilyen viszály, háború dúl és az eszközök egyre kegyetlenebbek. 2017. bizonyára nem lesz a teljes megbékélés éve, de törekedni kell rá, csak nem mindenáron.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/03/van-egy-almom-sot-vannak-almaim/feed/ 32
Petőfi születésnapjára és az új év első napjára… http://kanadaihirlap.com/2017/01/01/petofi-szuletesnapjara-es-az-uj-ev-elso-napjara/ http://kanadaihirlap.com/2017/01/01/petofi-szuletesnapjara-es-az-uj-ev-elso-napjara/#comments Sun, 01 Jan 2017 15:41:49 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=29889 1823. január 1. Petőfi Sándor születésének napja. Petőfire emlékezni kell! Mostanában talán kissé mostoha, pedig egy zseni üzenete a világnak örökérvényű.

1823-ban az új esztendő első napja egy zsenivel ajándékozta meg a Petrovics szülőket és az utókort.

Petőfiről nagyon nehezen tudok írni, azzá vált számomra, akiről azt leírni, amit tanulmányaim során tanultam, kevés. Csupa közhely, ifjú zseni, forradalmár, lánglelkű, népies, a szerelmi líra mestere, stb. Ő valahogy sokkal több volt. Meg sem próbáltam írni róla. Minden csak üres beszédnek tűnne.

A legjobb barát emlékezései százszor – ezerszer szebben és jobban szólnak. Arany János baráti szívvel mindent elmondott, amit csak lehetett. Az egyik emlékező versét kiválasztottam.

III.

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat… vagy fél őrülés,
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maréknyi por.
De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
És áldom azt a láthatlan kezet…
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

(1855. jún.)

További verseket kerestem Petőfiről, de hirtelen ezt a méltatást találtam Adytól Petőfiről, a zsenitől a zseniről, ez önmagáért beszél.

„Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott.

Persze hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak, megbízhatatlannak kell lennie. A komoly, élni tudó, polgári lény arról nevezetes éppen, hogy a saját élete határai között mozog. Petőfi petőfisége és végzete pedig az, hogy ő nem volt megfontolt, komoly ember, ő egy izgága gyermek volt.

Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.

Sohse volt Petőfinek – ó, néhai, áldott, istennél istenebb, örökös gyermek – lehetetlen érzése vagy gondolata. Mert amit érzett, amit ő bárhogyan, röppentve talán, kigondolt, ahhoz azonnal hozzáadta a lehetőség hitét. Csak a gyermek becsületes, s ha a homo sapiens gondolkozással van megverve, akkor – Petőfi Sándornak van igaza. Vagy érték, sőt kincs, a gondolkozás, akkor komolyabban kell számolni vele, mint a vese eredményeivel. Ha az embert a tudata teszi emberré és magáévá, akkor minden tudat és gondolat: a valóság. A szivárvány után futó gyermeknek sokkal nagyobb igaza volt, mint Arany Jánosnak, aki általában nem szerette a szivárványt.”

Végül pedig valamiért ez a verse ide kívánkozik. Talán azért, mert ha körül nézünk magunk körül, azt látjuk, számos a hiány és a veszteség, de ott van a család, ami mindig mindenen átsegít.

ISTVÁN ÖCSÉMHEZ

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom, sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szükecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám.
Isten megáldjon, édes Pistikám!

Pest, 1844. június

New Beginnings / Folksy.com

New Beginnings / Folksy.com

***

Elővettem egy régi írást, kicsit leporoltam, de minden évben úgy aktuális, ahogy van. Biztos, hogy a gyerekeknek a legszebb a karácsony.

Régmúlt karácsonyok

Az ünnepi előkészületek alatt mindig eszembe jutnak a régi karácsonyok, azok, amikor még én voltam kisgyerek.

Akkor még számomra nem volt tervezés, sütés, főzés, vásárlás csak a gyermeki kíváncsiság és izgalom. Az öcsémmel már hetekkel karácsony előtt szüleink távollétében szenvedélyesen kutattunk az egész házban, hátha rájövünk, hová rejtették az angyalok az ajándékokat. Sosem jártunk sikerrel, így hát előbb utóbb belenyugodtunk, hogy minden marad a régiben, azaz meglepetés lesz.
A várva várt napon alig fértünk a bőrünkben. Valahogy eljött azért a délután, anyánk előre megterítette a nagyszobában az ünnepi asztalt és mindenki szépen felöltözött. Mi gyerekek átmentünk a nagymama szobájába, igyekeztünk csendben lenni, amíg az angyalok zavartalanul feldíszítették a karácsonyfát és alá tették az ajándékokat. A nagymamám mesével próbálta gyorsabban múlatni az időt. Legtöbbször arról mesélt, hogy náluk, az ő gyerekkorában hogyan készültek a karácsonyra. Ezt a történetet minden évben szívesen hallgattam újra.

Sokan voltak testvérek. Édesapjuk erdészként dolgozott, erdőszélen laktak. Már hónapokkal karácsony, előtt a hosszú téli estéken elkezdték – nagymamájuk és édesanyjuk segítségével – saját maguk készíteni a karácsonyfára szánt díszeket. Rajzoltak, festettek, ragasztottak lelkesen. Diót, mogyorót mártottak ezüst festékbe, papírból készítették a girlandokat és papírból vágtak különböző színes figurákat, díszeket. Még a szaloncukor is házilag készült, egy nagy fazékban a sparhelton. A torkos gyerekek bizony sokszor megégették a kezüket a forró masszával. Amikor kihűlt, kiskanállal adagolták és az egész évben gyűjtögetett sztaniol papírba csomagolták. Az ünnep napján az édesapjuk már kora délután behozott az erdőből egy szép nagy fenyőfát és felállította a sarokban. A gyerekek a nagy asztalra odarakosgatták a sok- sok saját kezűleg készített díszt, a szaloncukrot, a gyertyákat és szép csendben várták a nagymamával a másik szobában, – éppen úgy, mint mi – hogy az angyalok feldíszítsék a fát és a Jézuska odategye az ajándékokat. A csoda érkeztét, az izgalmak végét akkor is ugyanúgy a kis karácsonyi csengő hangja jelezte, mint a mai napig a családban.

Nálunk apánk csengetett a hagyományos csengővel. Nagyanyánkkal a nyomunkban azonnal átsiettünk a gyertyagyújtás színhelyére, A szobát csak a gyertyák fénye világította meg. Nagyon szépnek láttuk a karácsonyfát és áhitatos, ünnepélyes érzés volt az egész. Halkan szólt a karácsonyi lemez, amit apánk már előre odakészített és a lemezjátszó tűjét a megfelelő részhez állította. A zene végén anyánk lábujjhegyen odament a fához és meggyújtotta sorban a csillagszórókat, közben a “mennyből az angyalt” énekeltük. A gyertyák és a csillagszórók csodálatos, szinte misztikus fénybe vonták a fát és fenyőillat lengte be a szobát. Mi gyerekek fújtuk el a gyertyákat. Ekkor még apánk felolvasta a szintén előkészített karácsonyi regényrészletet vagy verset. Mindezt leírva bizonyára nem jön át teljesen a hangulat, de nagyon szerettem ezeket az ünnepeket.

A „ceremónia” lámpafényes részénél mi már az ajándékok felé kacsingattunk, azt lestük, hogy a fa alatt melyik csomag kié lehet. Apánk a meglepetésekben is nagy volt. Nálunk háromféle ajándék létezett, voltak megbeszélt, voltak titokban vágyott, de azért tudható lehetőségek és ezen felül apánk külön meglepetései mindenki számára.

Az ajándékok megkeresése előtt még el nem maradhatott a „boldog karácsonyt” puszi és ölelés”, mindenki, mindenkivel, néhány könnycsepp nagyanyám és anyám szemében, aztán a bontogatás, az öröm és a játék.

Amíg igazán kis gyerekek voltunk a felnőttek persze rájátszottak a kitalálósdira : „Nicsak, kire kacsingat az a helyes kis csomag? -Húha, mi van abban a nagy dobozban, csak nem társasjáték? – Ááá, az a szép kendő, tán nem a nagyié? – hangzottak az ilyen és hasonló kérdések.”

Apám a világ legkedvesebb, legérzelmesebb, legszeretetreméltóbb embere volt! Ahogy figyelte a meglepetések hatását, az ő férfi szemében is mindig ott csillogtak a meghatottság könnyei.
Az ajándékokat boldog birtokosként kicsit félre tettük és jöhetett a karácsonyi vacsora.
Ünnepi abrosz, féltett étkészlet, ezüst evőeszköz, ólomkristály poharak, damaszt szalvéták, mind a múlt emlékei. Kétféle menü létezett vagy a hideg változat, vagy a meleg.

A meleg egyszerűbb, halászlé és rántott hal sült krumplival, tartár mártással. Ez csak anyámnak volt körülményesebb, mert frissen készítette, a halszeletek a serpenyőből forrón kerültek a tányérokra.
A hideg változat előre odakészített tálakon várt minket. Ecetes, hagymás szafaládé karikák, ecetes, hagymás krumpli saláta, mindkettő a nagyi hagyományos receptje. Majonézes francia saláta, kaszinó tojás, tormás sonkatekercsek, szardínia és ruszli. Anyánk mindent házilag készített és jobb volt, mint a bolti. Ezekben szerettem segíteni, ma is úgy csinálok mindent. A felnőttek valami finom márkás bort ittak a vacsorához, mi meg limonádét.

Ha valaki még tudott enni, aprósüteményt majszolhatott. Volt vaníliás karika, diós, azaz pozsonyi kifli (nagyitól) és diós, mákos beigli. Én már akkor sem ettem süteményt, a vacsorának ez a része már nem izgatott.

Az étkezés mindig nagyon kényelmesen zajlott, hosszan elhúzódott. Apám közben meg- megállt és az egyes fogások között mesélt, többnyire mókás régi történeteket. Jókat nevettünk, mert mesélni is nagyon tudott és a szeme már előre nevetett, tudtuk, hogy huncut vége lesz a történetének.
Vacsora után mindig közösen játszottunk valamit, vagy kártyáztunk, vagy társasjátékoztunk. Ilyenkor a szüleinkkel együtt szórakoztunk, ünnepeltünk legalább éjfélig.

Apám olyan ügyesen szervezte ezeket az ünnepeket, akkora hangulat teremtő ereje volt, hogy ilyenkor pár napig minden teljesen idilli és tökéletes volt, mint a mesében, mindenki pihent és jól szórakozott. Még mi, sokat veszekedő testvérek is békében voltunk egymással.

Szerettem ezeket a karácsonyokat. Mikor elköltöztem, férjhez mentem, akkor is részben együtt karácsonyoztunk, ahogy meg tudtuk szervezni. (Apánk korai halála után többé nem volt családi karácsony.) Otthon én is próbáltam a saját családomban ilyen ünnepeket létrehozni, de kitudja, – tán a gyerekkor varázsa, és az emlékek megszépülése miatt – szépek voltak, de szerintem egészen más hangulatúak, mint azok a régiek.

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2017/01/01/petofi-szuletesnapjara-es-az-uj-ev-elso-napjara/feed/ 41
Ez is Magyarország — A szegénységről, az elfogadásról… http://kanadaihirlap.com/2016/12/16/ez-is-magyarorszag-a-szegenysegrol-az-elfogadasrol/ http://kanadaihirlap.com/2016/12/16/ez-is-magyarorszag-a-szegenysegrol-az-elfogadasrol/#comments Fri, 16 Dec 2016 15:07:26 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=29662 Sokáig gondolkoztam, hogy megosszam – e ezt a történetet egyáltalán valahol. Végül úgy döntöttem, hogy mégis megteszem, mert számos tanulsága rámutat arra, hogy amilyen a világ egy kis faluban, olyan lehet tágabb viszonylatokban is. Kiderül belőle, hogy az embertelenséghez nem kell politika, sem jobb, sem baloldal, működik magától.

Számomra a tudatlanságról, a tolerancia és a segítőkészség teljes hiányáról, a megbélyegzésről és egy olyan fajta furcsa összezárásról szólnak végig az események, amikor a rossz úton járót is inkább elfogadják, minthogy megpróbálnák kicsit megérteni, azt aki más.

A történet helyszíne egy sajátosan elszigetelt, kis falu. A lakosságára jellemző, hogy a legkisebb dolgon is képesek marakodni, de mihelyt valami olyat kéne megérteni, ami szűk világukba nem fér bele, gondolkodás nélkül összezárnak.

Még a tavasszal ebbe az egyébként szép és csendes kis faluba költözött egy család, akik egy 12 éves autista kisfiút nevelnek. Azért költöztek ide, mert a gyereknek jót tesz a vidéki környezet, a táj békéje és nyugalma, szereti az erdőt, a mezőt, a nagy sétákat, a biciklizést.

Az albérletük tulajdonosa már a kezdetektől nem volt toleráns velük, nem mehetett ki a gyerek játszani a kertbe, nem lehetett cicája. Nem engedte őket bejelentkezni, még ideiglenesen sem, e miatt nem tudtak az orvosnál TAJ kártyát leadni, nem kérhettek semmilyen hivatalos segítséget, ha mondjuk éppen rászorultak.

Az autista kisfiú rosszul bírja a gyerek közösséget, ezért az anyukája, majd később egy hirdetéssel választott személy tanította. A tanulási képességével nincs semmi baj. Az autista gyermek egyik fő jellemzője, hogy nem érti a viccet, nem jól tűri a piszkálódást, a többi gyerek cukkolására egy idő után nem tud másképp reagálni csak agresszivitással. A kisfiút ennek ellenére nem lehet teljesen bezárni, időnként kijárt a nővérével a játszótérre, vagy elment a könyvtárba számítógépes játékot játszani, ami az egyetlen kedvtelése. (Az őt tanító nő kérésére, az alpolgármester külön engedélyével mehetett 1 – 1 órát számítógépezni . A nővére szintén a nő olvasó jegyével jutott könyvekhez, ezt csak azért nem értettem, mert a mai világban már öröm, ha az ifjúságból valaki olvas, falja a könyveket és ezt támogatni kéne.) Szóval a kisfiúnak voltak néha konfliktusai a többi gyerekkel, ami szerintem általában gyerekek közt előfordul. A falubeliek, szülők és mindenki más ezt nem úgy kezelték, hogy megpróbálták megérteni és elfogadni, hogy ez a gyerek más, megmagyarázni az értelmes gyereküknek, hogy ne cukkolják (esetleg utána olvasni az autizmusnak, bár tudom ezt túlgondolom) hanem felnagyították a konfliktusokat, rossz hírét keltették a gyereknek, pletykáltak róla, hogy üldözi a falubeli gyerekeket. Azért ez így nem igaz, voltak konfliktusok, de üldözésről szó sem volt.

Itt máris több együttélési hiba tetten érhető, a tudatlanság, nem nézünk ám utána semminek, aztán, hogy az emberek többnyire nem fogadják el a másságot, valamint az, hogy nincs bennük semmi segítőkészség. Összesen két gyerek próbált az autista gyerek védelmére kelni és később is barátkozni, játszani vele.

Történt egyszer, egy hűvös októberi éjszakán, hogy a részegen hazatérő férj a feleségét a két gyerekkel kidobta az albérletből, abban, amit épp magukra kaptak. Ekkor kezdődtek az igazi viszontagságok. A szállásadó nő volt olyan igazságtalan, hogy a továbbiakban is a részeges férj maradhatott az albérletben, az anya és a két gyerek mehetett, amerre lát. Furcsa döntés volt, de tetézte a bajt. Ezután laktak drága fogadóban, kollégiumi szobában, pár napig a kisfiút tanító nő családjával, aztán végül találtak egy pofátlanul drága, nyári szállásként használt fűtetlen szobát, úgy kellett hősugárzókat szerezni. Ezt a szállásadót sem érdekelték a nehézségeik, pusztán az albérlet díja, még a fűtetlenség se. Közben az anyuka végre munkát is kapott a közelben, éjszakai munkát, hogy napközben a gyerekkel lehessen. Már éppen kezdtek volna kicsit jobbra fordulni a dolgok, volt szállás, olyan, amilyen, volt munka, rendes, bejelentett, jó munka. Kicsit megnyugodtak. Kiírták az internetre, a falu közösségi oldalára, hogy normális, téliesített albérletet keresnek, hosszú távra. Egy szó reakció nem érkezett, senki nem akart segíteni, pedig sok üres ház van, sok öreg él egyedül, de nem, mert ugye idegenek és mások. Összezárunk, nem segítünk.

Reinvent The Crying Boy painting (Menino da Lagrima) / skewness888

Reinvent The Crying Boy painting (Menino da Lagrima) / skewness888

Eztán jött az összes eddigi problémánál nagyobb probléma, amit egyszerűen felfogni sem tudok, mert visszapörgetve az eseményeket, nem tudja senki felfedezni az okát.

Egy felnőtt férfi, a település egyik régi családjának tagja – a fia és az autista kisfiú között a könyvtárban történt aznapi konfliktus miatt – dühöngve odarohant a család albérletéhez, ordítozott az anyával és a kislánnyal, (“Őrültek vagytok! Takarodjatok innen! Kinyírlak benneteket!”) majd az éppen biciklivel hazaérkező kisfiút se szó, se beszéd, úgy megverte, hogy mentőt kellett hívni, kórházba került. Vérzett, összevarrták a száját, agyrázkódása lett. (látleletek vannak) Természetesen a testi sérülések begyógyulnak, de az autista kisfiú, sőt a testvére is komoly lelki sérüléseket szenvedtek. A kórház hivatalból feljelentette a verekedő, önbíráskodó felnőttet. Jött a rendőrség, minden érintettet kikérdeztek, vizsgálják az ügyet. (Eddig nem derült ki semmi, nem tudja senki mi volt az alapja a feldühödött apa cselekedetének. Mit mondhatott neki a saját fia? A könyvtáros ugyanis elmondta, hogy a könyvtárban nem volt konfliktus, két gyerek kicsit piszkálta az autista gyereket, de a nővére fogta és hazamentek.) Azonnal a gyámhatóság is felülvizsgálta, hogy milyen körülmények között él a család, még majdnem elvették a gyereket az anyjától, pedig példásan jó anya, mindent megad a gyerekeinek. Szerencsére ez megoldódott, a gyerek maradt a családjával, nem szerzett újabb lelki sérülést. (Ez a gyerek egyáltalán nem hülye, csak más, autista, amiről nem tehet. Azt is elég szörnyű hallania, amiket beszélnek róla a faluban) Eddig tartanak a tények.

Most következik az, ami végtelenül szomorú, amire az írás elején utaltam, amiért megírtam. Felháborít, az a tudatlanságból fakadó összezárás, ami akkor is létezik, ha az egész történet homályos és igazságtalan. A falu népe kiközösíti őket. Kígyót, békát kiabálnak rájuk. Bolondok, őrültek! A tettes tagad, ő hozzá se nyúlt a gyerekhez. “A gyerek közveszélyes őrült, veszélyezteti az embereket, már nem lehet gyereket kiengedni az utcára, ő támadott meg engem.” – ilyenekkel védekezik és mindenütt hangoztatja. (Odáig eljutott a tagadásban, hogy feljelentette az asszonyt és a gyerekeket, hogy ők támadták meg őt és életveszélyesen megfenyegették. Akkor vajon mitől vérzett a gyerek és egyáltalán, hogy került ő az udvarukra?) Teljes megdöbbenésemre boltban. kocsmában, utcán erről beszélnek, dagad a hír, és normálisnak tűnő, felnőtt emberek elhiszik, amit a nyilván tettének következményeire időközben ráédredt, verekedő férfi terjeszt. Mi is hallottuk és még mást is. pl.

De, hát, az a gyerek nem százas! Messziről látni azonnal – mondta olyan ember, akiről álmomban nem gondoltam volna. (Semmi nem látszik a gyereken, nem torz, csak van egy külön világa. Normálisan el lehet vele beszélgetni, csak ember számba kell venni.)

Még mindig nincs vége, erre még pluszként az “uzsorás” szállás adó, a falu gazdag vállalkozója közölte az anyával, menniük kell, ő zűrös családnak nem adja ki a szobát. – De, hát se pénzem, se másik hely…- próbálkozott az anya kis türelmet kérni. Az őt nem érdekli, ennyi volt a válasz. A tolerancia magasiskolája!

Egyetlen család próbált rajtuk továbbra is segíteni, a gyereket korrepetáló nő és családja. (természetesen ők is csak “gyüttmentek”) Sikerült nekik egy másik, de közeli faluban (az anyuka munkája miatt) új, ráadásul kellemes albérletet szerezni és egy másik család közreműködésével ruhát, cipőt gyűjteni (minden a korábbi albérletben a férjnél maradt) Most éppen viszonylagos biztonságban élnek, nem kell hallaniuk a kollektív gyűlölködést és természetesen lesz a történetnek folytatása, rendőrségi, bírósági ügy,
Azért talán mégse lehet még Magyarországon büntetlenül egy 12 éves, sérült (autista) gyereket – csak úgy önbíráskodásképpen – megverni. Én még hiszek benne, hogy nem lehet.

Mi ennek a szörnyűségnek a legvégső következtetése? Hát ez is Magyarország! A magyar falu! Mit várunk az emberektől, azt hogy felismerjék az általános szegénységet, hogy megértsék és átlássák az országunkban történő visszásságokat? Még azt sem képesek helyesen megítélni, ami a közvetlen közelükben történik, nem képesek a rászorulónak segíteni. Azt sem látják, nem akarják tisztán látni, aminek ismerik a szereplőit. A saját elképzelésüknek megfelelően átformálják a valóságot, szítják a gyűlöletet. (Hiszen csak “gyüttmentek”, csak ők lehetnek a hibásak, nem kell megérteni, befogadni őket – ezzel meg is adják maguknak a felmentést.)

Nem is igazán magáért a történetért írtam meg, mert az majd megoldódik, kiderül az igazság és elrendeződnek a dolgok. Hiszek benne. Természetesen szomorú, hogy ennek a családnak ezt meg kellett élni.

Inkább az a lényeg és keserű belegondolni, hogy mennyi hasonló, vagy más, de tanulságaiban hasonló helyzet fordulhat elő az életben. Megdöbbentő, hogy sok olyan ember él közöttünk, aki saját honfitársainak nem képes segítő kezet nyújtani. Tovább is gondolva a dolgot, ha ez így van, akkor vajon az ilyen gondolkodású emberek mennyit fognak fel, éreznek át, értenek meg a háborúk elől menekülő, szerencsétlen, hazájukat vesztett emberek sorsából?

Hollósy Gerti

]]>
http://kanadaihirlap.com/2016/12/16/ez-is-magyarorszag-a-szegenysegrol-az-elfogadasrol/feed/ 80
Vajon hány március 15. kell még hozzá, hogy felébredjen az egész ország? http://kanadaihirlap.com/2016/03/16/vajon-hany-marcius-15-kell-meg-hozza-hogy-felebredjen-az-egesz-orszag/ http://kanadaihirlap.com/2016/03/16/vajon-hany-marcius-15-kell-meg-hozza-hogy-felebredjen-az-egesz-orszag/#comments Wed, 16 Mar 2016 11:50:35 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=26342 Sajnos óhatatlan gondolatok betolakszanak az elmébe, mert 1848. március 15. végérvényesen a szabadság jelképévé vált. Ezektől a gondolatoktól függetlenül inkább annak örülök, ha március 15.-ét pusztán a márciusi ifjakra emlékezve ünnepeljük, ha ez az ünnep tiszta marad, ha abba a néhány emlékező percbe, ami Róluk szól, nem keveredik bele semmilyen aktuálpolitika. Ez az ünnep a közös ünnepünk, a történelmünk, a múltunk egy pillanata, egy dicsőséges pillanata.

Aztán persze más kérdés, hogy az ünnep után, az akkori dicső történések kapcsán kiben milyen gondolatok ébrednek és hogyan hasonlítják az akkori bátor és lelkes forradalmárlelkű ifjak tetteit a mai lehetőségekhez. 1848. március 15. ünnepét, a márciusi ifjak ünnepét, a vértelen pesti forradalom ünnepét az azóta elmúlt 168 év alatt számtalanszor méltattuk, ünnepeltük, többféle módon, más más intenzítással állítva példaképül egy – egy éppen valamilyen sürgető aktuális esemény elé. Számtalanszor hallottam már életem folyamán márcusban suttogni, “majd március 15-én lesz valami”. Hányszor előzte meg várakozás március 15.-ét. Az biztos, hogy néhányszor előfordult már a történelem során, hogy egy később beérő gondolat valamelyik március 15-én kezdett el befészkelődni a fejekbe. Kétségtelen tény, hogy márcus 15. máig ösztönző, ennek az ünnepnek varázsa van, megmozdít valamit a szívekben, az elmékben, elülteti a szabadság vágyának csíráit. Ez a nap a szabadság jelképévé vált.

1848-ban a forradalom győzelmének gyümölcse a március 15 -ét követő egy hónapban érett be, amikor a Kossuth által kidolgozott felirati követelésekből a magyar országgyűlés létrehozta az áprilisi törvényeket, és kinevezte az első magyar felelős kormányt. A 31 törvény révén hazánk maga mögött hagyhatta a feudalizmust, lerakhatta a modern Magyarország alapjait. Széchenyi a következőképp összegezte az eseményeket:

“Az én politikám biztos volt, de lassú, Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán 20 év alatt bírhatott volna előállítani! Ha reactio nem történik és több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység s több a polgári erény, mint dicsvágy, én biz’ azt hiszem, lesz még a magyarbul valami s pedig sok.”

Mára úgy tűnik, hogy még az óvatosabban és meggondoltabban fogalmazó Széchenyi elképzelései sem váltak mind valóra, vagy ha igen, akkor ideig, óráig és csak bizonyos csoportokban.

“Lesz még a magyarbul valami s pedig sok.” –

Hát ez mára elég csúful néz ki. A Fidesz jóvoltából, mert ugye ők minden lehetséges negatív i-re feltették a pontot, már az olyan vívmányokban is visszafejlődtünk, amiket a szintén már 149 éve, a mérsékelt és bölcs Deák Ferenc vezetésével történt Kiegyezés megteremtett. Az állam és az egyház sikeres szétválasztására gondolok, ami a sokat szidott rendszerváltás előtti időkben is normálisan működött. Most a két párt közötti szövetség jogán a KDMP mindenbe beleszól és redkívül rossz érzékkel, különösen az egyház és az állam kapcsolatába, az egészségügy kérdéseibe (abortusz) és az oktatásügybe.

“Lesz még a magyarbul valami s pedig sok.”

Lehetne, ha nem egy olyan kormány lenne hatalmon, ami mindent megakadályoz, ami a fejlődés útját szolgálná, ami korszerű, ami előre mutat, ami a lakosság életminőségének a javítására használható, nem csak egy szűk kiemelt réteg gazdagodását segíti.

“Lesz még a magyarbul valami s pedig sok.”

Lehetne, ha nem egy olyan kormány lenne hatalmon, ami közpénzen a mindenható miniszterelnök kényére, kedvére téve stadionokat és kisvasutat épít, a Horthy korszak prominenseinek próbál emlékműveket és szobrokat állítani, ami olykor sikerül is, a legnagyobb magyar költőket és írókat próbálja kitörölni az emlékezetből, és meghamisítja a történelmet, átírja a sok sok évtizeden át használt tankönyveket, megnehezíti az értelmes fiatalok számára a továbbtanulást.

“Lesz még a magyarbul valami s pedig sok.”

Lehetne, ha nem egy olyan kormány lenne hatalmon, ami nem ismeri fel annak a jelentőségét, hogy a fejlődés útja a nemzetközi összefogásban rejlik, és hogy az Európai Unió nem egy ördögtől való pusztitó szörnyeteg, hanem a közös európai fejlődés útja és lehetősége. Orbán miniszterelnök úr nem fogja fel, hogy egy ország az Unió tagjaként is lehet nemzet is, neki mindenképpen harcolnia kell.

Lesz még a magyarbul valami s pedig sok.” 

Nem! Nem lesz! Addig nem lesz a a magyarból valami, ahogy Széchenyi álmodta, amíg a cezaromániás miniszterelnökét szolgáló kormány fel nem ismeri, hogy tévúton járnak, rossz lóra tettek és egy országunk fejlődésének szempontjából haszontalan és érdemtelen vezetőt követnek. Egy megszámlálhatatlan sok személyből álló apparátus vakon követ egy őrültet és szolgálja egy egész ország népének nyomorba döntését. (Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Deák forghat a sírjában)

Sorolhatnám még hasztalan, a számtalan sok hibás, rossz törvényt és történést, amik az Orbán kormány hatalomra kerülése óta végérvényesen nyomorba döntik az országot. A nagy kérdés csak az, hogy meddig még, meddig és mi fog még történni? Vajon hány március 15. kell még hozzá, hogy felébredjen az egész ország és egységesen összefogva véget vessen végre a kormányunk ámokfutásának.

Ilyen gondolatok forognak a fejemben március 15-én.

Március 15. a Petőfi, Jókai és társaik vezette “márciusi ifjak” ünnepe, akik 1848.március 15-én lekkesedésükkel a párizsi forrdalom hírére Pesten is vér nélkül győzelemre vitték a szabadság forradalmát.

Emlékezetünkben éljen hát örökre a dicsőséges 1848. március 15!

*

1848. március 15. dicsőségét ünnepelve természetesen, mint mindig, most is több megemlékezés folyt, több helyszínen.

A hivatalos ünnepség a Nemzeti Múzeum előtt zajlott még délelőtt, többek között Orbán Viktor beszédével és lengyel bér-tapsoló, bér-tömeggel. Csak videón néztem meg, a teljesség kedvéért.

Orbán egy nagyon önző beszédet mondott, nem az egykori dicsőséges napot méltatta és ünnepelte, hanem saját demagóg szövegének hintésére és saját elképzeléseinek szentelte az ünnepet.

Fel merte tenni ezt a kérdést, hogy aztán csak a további uszító demagóg szövegének bevezetőjéül használja:

“Méltóak vagyunk-e még Petőfiék örökségéhez? Vagyunk, akik voltunk és leszünk, akik vagyunk! Tetteinket is a mindenséggel mérjük. Felépül a szabad, független, méltó, világszerte megbecsült haza? Még nem tudhatjuk. De ma az európai csillagzat ingatag, ezért próbatételek előtt állunk: Rabok legyünk vagy szabadok? A magyar nép nem lehet szabad, ha Európa nem az. De Európa olyan hervatag virág, amin titkos féreg foga rág. Európa ma nem szabad. A szabadság az igazság kimondásával kezdődik. Európában tilos kimondani az igazságot!”

Ennyi bevezető után boldog lendülettel migránsozott a továbbiakban és megígérte a “züllött” (a jelzői sokkal durvábbak volzak) Európának, hogy majd mi, magyarok megmutatjuk, hogy kell működni és rendet teremteni. (Részemről vele együtt ez a “mi, magyarok” kizárt.)

Ez az ünnepinek szánt beszéde minden eddigi beszédénél ocsmányabb volt. Számomra bántó és sértő volt, hogy időről időre, szövegének különböző pontjain egy egy sort kiragadva Petőfi szavait, verssorait lopta be a szövegébe. Ez az ember nem méltó arra, hogy Petőfit idézzen, főleg egy ilyen beszédben.

A Kossuth térre tervezett tüntetés érdekelt igazán. Már a kezdés előtt megtelt a tér. Az eső és a hideg ellenére özönlött a tömeg az Andrássy út felől. Nagyon bátor, világos és értelmes felszólalások hangzottak el. Sándor Mária beszédén egy pillanatra elérzékenyültem, a végén zászlóként emelte fel kockás ingét és úgy énekelt, igazán felemelő volt. A múltkori pedagógus tüntetésre utalva itt, most egy perc csendet kért. Hatásos volt! Az a hatalmas tömeg, sokatmondóan hallgatott egy percig. Pilcz Olivér, miskolci tanár felolvasta a pedagógusok 12 pontját, a tömeg pedig minden pont után hangosan helyeselt.

Pukli István, a XIV. kerületi Teleki Blanka Gimnázium igazgatója a Tanítanék Mozgalom által szervezett vonulásos pedagógusdemonstráció gyülekezőjén az Andrássy úton, Budapesten 2016. március 15-én. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt.

Pukli István, a XIV. kerületi Teleki Blanka Gimnázium igazgatója a Tanítanék Mozgalom által szervezett vonulásos pedagógusdemonstráció gyülekezőjén az Andrássy úton, Budapesten 2016. március 15-én. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt.

Az utolsó szónok Pukli István volt, akit nem sikerült “megkaraktergyilkolni”, mondanivalója végén kimondta minden kertelés nélkül a követelést, igen követelést, nem kérést, ha Orbán és Áder nem kérnek bocsánatot március 23-ig a megalázottaktól, a megfélemlítettektől és nem ül le valaki, szakmailag alkalmas személy egyenrangú félként tárgyalni a pedagógusok szakmai képviselőivel az oktatásügy további sorsáról, akkor március 30-án figyelmeztető egy órás polgári engedetlenség, egy órás munkabeszüntetés lesz az iskolákban és természetesen mindenkit felhívott a csatlakozásra. Ha továbbra sem működik a dolog, ha nem mutat tárgyalókészséget a kormány, akkor lehet a polgári engedetlenség időtartamát folyamatosan növelni és sztrájk is lehet.

Hát erről van szó, nincs tovább, elég volt, tenni kell valamit! A polgári engedetlenség legalább egy lépés.

]]>
http://kanadaihirlap.com/2016/03/16/vajon-hany-marcius-15-kell-meg-hozza-hogy-felebredjen-az-egesz-orszag/feed/ 180
1848 március 15. hiteles története http://kanadaihirlap.com/2016/03/15/1848-marcius-15-hiteles-tortenete/ http://kanadaihirlap.com/2016/03/15/1848-marcius-15-hiteles-tortenete/#comments Tue, 15 Mar 2016 12:39:59 +0000 http://kanadaihirlap.com/?p=26329 „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben! Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg. Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket.” – így írt barátjának, Arany Jánosnak írott levelében március 21-én, a lelkes Petőfi.

1848 március 15. a magyarországi forradalom kirobbanásának napja, nagy és jelentős esemény volt a magukat “márciusi ifjaknak” nevező lelkes, bátor fiataloknak, Petőfi Sándornak, Jókai Mórnak, Vasvári Pálnak, Bulyovszky Gyulának és mindazoknak az életében, akiket név szerint nem is ismerünk.

Már kora reggel néhányan gyülekeztek Petőfi és Jókai közös lakásán és megszerkesztették a 12 pontot a hozzá tartozó proklamációval. Együtt indultak a fiatalok a legendás Pilvax kávéházba, ahol rögtönzött gyűlést tartottak, Jókai felolvasta a proklamációt és a 12 pontot, Petőfi pedig elszavalta előző este írt versét, a Nemzeti dalt.

Erről Petőfi így írt a naplójában: “Én Nemzeti dalomat szavaltam el; s mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.”

Innen mentek tovább az orvosi egyetem elé, ahol az egyetemistáknak Petőfi újra elszavalta a versét, Jókai pedig felolvasta a 12 pontot. A szakadó eső ellenére is nagyon sokan mentek tovább a menettel és az emberek folyamatosan csatlakoztak hozzájuk. Az Egyetem térre érkezve, Petőfi megint elszavalta a Nemzeti dalt és Jókai megint felolvasta a 12 pontot. A további egyetemistákkal és járókelőkkel gyarapodó tömeg a Landerer és Heckenast nyomdához tartott. A nyomdában Petőfi, Jókai, Irínyi József, Degré Alajos, és Vidats János Landerer Lajosnak, a nyomda egyik tulajdonosának némi húzódozása ellenére kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Mikor elkészültek a nyomtatással Petőfi ismét elszavalta a Nemzeti dalt, Irinyi felolvasta a 12 pontot és közben az izgatottan éljenző tömeg közé szórták a frissen nyomtatott lapokat.

Dél körül a vezérszónokok feloszlatták a tömeget azzal, hogy 15 órakor a Nemzeti Múzeumnál népgyűlés lesz.
Délután a múzeumnál már hatalmas tömeg gyűlt össze, ahol Vasvári és Irínyi szónokoltak – Petőfi itt nem szavalt – csak egy kisebb beszédet mondott. Ekkor határozták el Táncsics Mihály kiszabadítását a budai vár helytartótanácsi börtönéből. Egy hat fős bizottságot választottak Petőfi, Jókai, Irinyi, Vasvári, Irányi Dániel és Bulyovszky szeélyében a Pest Város Tanácsával való tárgyalásra.

A városházához vonuló menethez ekkor csatlakozott Klauzál Gábor és Nyáry Pál, – akik kicsit ismertebbek voltak a pesti polgárok körében – hogy kicsit lecsillapítsák az egyre izgatottabbá váló tömeget és átvegyék az irányítását.

A városházán hosszabb vita és tanácskozás után elfogadtatták a fiatalok a 12 pontot a bezúdulni készülő tömegtől kissé megilletődött városi tanács tagjaival és létrejött a forradalom választmányának vezető bizottsága is.
Megválasztották a 13 tagú, a Rendre Ügyelő (Közbátorsági) Választmányt , élén szintén a márciusi ifjakkal, de akadt a tagok között liberális nemes, városi polgár és mesterember is.

A tömeg élükön a bizottmány tagjaival a hajóhídon átment a budai várba és a Helytartótanács elé terjesztette Nyáry, Klauzál és Rottenbiller a 12 pontot, valamint ismertették az addig történteket is. A bécsi forradalom hírétől és a sokaságtól megrémült tanács alelnöke, gróf Zichy Ferenc végül mindenbe beleegyezett. ( pl. eltörölték a cenzúrát, és elismerték a pesti polgárőrséget)

Délután hat órakor a tömeg még kiszabadította börtönéből Táncsics (eredetileg Stancsics) Mihályt és feleségével együtt valóságos diadalmenetben kísérték a pesti Váci utcában álló “A Nádorhoz” címzett fogadóhoz, ahol a tulajdonostól ingyen szállást kaptak.

Estére kivilágították az egész várost, a tömeg a Nemzeti Színházba tódult és megszakítva a Bánk Bán előadását közösen elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti dalt és más verseket. Ez idő alatt a Rendre Ügyelő Választmány még a városházán ülésezett.

Ennyi tárgyszerűen a dicsőséges nap története. A bécsi forradalom hatására a márciusi ifjak vezetésével a pesti polgárok is megcsinálták a maguk vér nélküli forradalmát, követték az egész akkori Európán végigsöprő szabadságvágyat.

Emlékezzünk a szabadság eszméjére és az ezt akkor megtestesítő lelkes, bátor fiatalokra, a márciusi ifjakra.

1848. március 15.

1848. március 15.

]]>
http://kanadaihirlap.com/2016/03/15/1848-marcius-15-hiteles-tortenete/feed/ 2