Régi ötlet kerül megvalósításra, reméljük, tetszeni fog!
Barátaimmal létrehoztunk egy felületet a napi blogtermés szemlézésére – Blogászat címmel.
Az oldal létrehozását az indokolja, hogy a világ, s benne az újságírás megváltozott.
Hol van már a régi slapaj – ma az újságokat zömében iparosok gyártják, azt pedig, hogy mit, hogyan és mikor írhatnak meg, a tulajdonosok mondják meg.

Eljutottunk oda, hogy lassan már a hírek feldolgozásának módja se különbözik.
A hajsza a nézőért, olvasóért, kattintásért oda vezetett, hogy a színvonal esett, a lapok tele vannak sajtóhibákkal, helyesírási hibákkal, tárgyi tévedésekkel és tárgyi ismeretek nélkül megírt kinyilatkoztatásokkal.
Ha azt akarjuk, hogy sok ember legyen elégedett azzal, amit olvas, kis túlzással a legbutábbat kell kiválasztanunk, és annak írni.
A népszerűség-hajhászás lefelé nivellál.

Persze a média társadalmi jelenség, és ezeknek a jelenségeknek az a tulajdonságuk, hogy nem hagyják magukat.
Így jött létre – hála az internetnek – az új műfaj, mely meghaladja és kiváltja, lehet, hogy majd le is váltja a hagyományos újságírást – nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért blognak.
A hagyományos újságírásnál annyival több, hogy ad bizonyos interaktivitást, azonnali visszajelzést a szerzőnek (hüje vagy!), a társadalomnak, emellett roppant demokratikus, mert nem kell mindenkinek megírni, hogy milyen sukár és f@sza csávó a jelenlegi népszomorító, hanem nyugodtan elküldheti a bús Grazba, ha olyanja támad.
Viszont az a hátránya azért megvan az ügynek, hogy a blogot sokszor nem a legostobábbaknak, hanem a legostobábbak írják – viszont nem kötelező elolvasni jelenleg még egyiket sem.
A hivatásos újságírás kétféle módon reagál erre a helyzetre, egyrészt agyonhallgatja, mégcsak nem is szemlézi, másrészt, ha nincs szüksége rá a mainstream médiának, akkor a szabadúszó újságírónak nevezett állástalan a hasára írja, hogy ő blogger és elkezd támogatásért kilincselni, majd megpróbál annak megfelelően írni, amit a szponzor vélhetőleg elvár.

Az igazi blogger a média páriája, de a mai média-világban mégis ő képviseli a haladást, az új médiumok felé tett első lépést.
Viszont nem szereti senki, legfeljebb az olvasója, de sok esetben el sem jut azokhoz, akik esetleg szerethetnék.
Ehhez szeretnénk kis segítséget adni, összeszedni az internet eldugott sarkaiból is az érdekes, értékes bejegyzéseket, posztokat és naponta letenni elétek egy szubjektív válogatást, hogy ti is válogathassatok belőle, ha kedvetek van hozzá.

Ha ti is segíteni szeretnétek nekünk – mert optimizmusunk és az emberi jóságba vetett hitünk végtelen – akkor arra kérünk benneteket, hogy osszátok meg ezt a kis beharangozót és a napi olvasmányotokat, hátha ideszoknak néhányan olyanok is, aki eddig a hivatalos véleményt fogyasztották, remélhetőleg majd vidáman dőzsölnek a választékban…
Hiszünk benne, hogy jó ügyet szolgálunk.

www.blogaszat.hu

L_A
repeti
PuPu

(Na, kérem, itt a nagy lehetőség, hogy a KMH olvasói, akik eleddig kommentelő megmondóként be voltak szorítva a hozzászólás karaktermennyiségi határai közé, kiteljesítsék önmagukat!  szerk. megjegyzése)

Hatékony fegyverek.

Mi lenne hát hatékonyabb a terrornál?

A terror a fanatikusok atombombája, csak lényegesen egyszerűbb előállítani annál. Nem kell hozzá semmi, elég lehet néhánytíz, önmagát is feláldozni hajlandó fanatikus és néhány kés – kis idő múltán képesek egy nemzet normális életét megzavarni és gyanakvást, rettegést kelteni.

Nem is csoda, hiszen a terrorizmus nem a nehezen megközelíthető politikusokat, katonákat támadja, elsődleges célpontja a hétköznapi állampolgár, a gyereke, akivel sétál hazafelé az óvodából, a menyasszonya, akivel egy kellemes estét remélve elmennek egy koncertre, vagy egy sporteseményre – jelen esetben egy barátságos labdarúgó meccsre. A terrornak nincs konkrét, személyre szabott célja, a célpont maga a társadalom, a cél pedig a félelemmkeltés, a köznyugalom megzavarása, elégedetlenség szítása a fennálló hatalommal szemben.

Rettenetes fegyver, mert nem lehet ellene igazán hatékony küzdelmet vívni.Ha bombával támad és az állam valami csoda folytán megtalálja a módját a robbanószerek ellenőrzésének és felderítésének, akkor a terrorista képes azonnal eszközt váltani és késsel támad, ha ez nem elég hatékony, hát halomra lövet egy rakás szerencsétlen civilt, ha nem tud csoportban támadni, hát terveket forral egy komplett városrész vagy akár város ivóvízkészletének megmérgezésére, de fogságba ejthet egy gyermekintézményt, egy buszt vagy akár az anyósodat is – igaz, visszafogadásáért váltságdíjat követelhetsz.

Ha arra gondolunk, hogy a vegyifegyvereket a szegény államok atombombájának is szokták nevezni, hát nem jó belegondolni a kínálkozó perspektívába.

A terror pusztított már New Yorkban, Münchenben, Moszkvában, Londonban, Bécsben, felkészül Berlin, Róma, Budapest. Igen, Budapest is – a vírus nem fog megállni a szögesdrótnál. A terror szülőanyja a kilátástalanság és szegénység. Vannak emberek, akiknek már a felmenői is menekülttáborokban éltek a Közel-keleten, mindenféle jövő nélkül, kilökve a politikai senkiföldjére, mint az emberek közösségének hajléktalanjai, hontalanjai. Aki nem lát maga előtt utat, csak szögesdrótokat és kerítéseket, aki nem szerezhet értékesíthető tudást, az könnyen hisz a politikai vagy vallási köntösbe bújt világmegváltóknak, könnyen hiszi azt, hogy személyes élete feláldozásával előreviheti a közös ügyet, melynek lényegét tán meg se érti. De nem is kell értenie, hiszen a terrorista csak egy pici csavar a pokolgépben, egy önmagában értéktelen, feláldozható alkatrész, olyan, mint a kérész a Tiszán, élete egyetlen értelme az az egy akció, melyben maga is életét adja. Ha a társadalmat elborzasztja azt eredmény, már elérte a célját.

Minden sikeres merénylet, mely hatékony válasz nélkül marad, felér egy drága reklámkampánnyal. Azt az üzenetet közvetíti a társadalomnak, hogy lehetsz bármennyire fejlett, gazdag és jól felfegyverzett, lám, mégis sérülékeny vagy. Rettegj hát, mert bármikor lecsaphatunk Allah, az Amerika-ellenesség vagy a Nagy Fehér Liba nevében – az indok mindegy is. Fanatikusok, a terror közkatonái mindig, mindenhol találhatók, itt élnek közöttünk. Közöttük – ellentétben az őket háttérből mozgatókkal – rendkívül kevés az egyetemi tanár, annál több a primitív, iskolázatlan ember, akik addigi életük során a fizikai erőszakban találták meg a kulcsot problémáik megoldására.
Számukra az erőszak természetes, ezért is van velük szemben hátrányban a társadalom, hiszen a középiskolai történelemtanárnő számára nem természetes, hogy kapanyéllel verje a rendőrt, de ezidáig mindig akadtak nálunk is, akik az erőszakban élvezetüket lelték, és most nem az adrenalin-függőkről beszélek.

Van még egy nagy veszélye a terrorizmusnak. Nevezetesen az, hogy megakadályozza a kultúrák békés együtt, vagy egymás mellett élését.

A merénylet nyomán már nálunk is lehet találkozni olyan megnyilatkozásokkal, melyek szerint az öngyilkos merénylők migránsok voltak, és azonnal el kell rendelni a határokon a tűzparancsot, lőjük halomra, aki be akar jönni. A terrorizmus egyik nagy veszélye, hogy egy maroknyi ember milliókat tud megfélemlíteni. Nem kell, hogy sokan legyenek, nem kell, hogy megmásszák az Orbánfalat, elég, ha felülnek a repülőre, és ha társaik nem robbantják fel a gépet, akkor szépen, békésen be is léphetnek a célországba, útlevéllel, vízummal. Aztán ott megkapják azt a pár tonna műtrágyát, a néhány hordó gázolajat és már indulhat is a furgon a kijelölt cél közelébe, te meg majd a hírekből megtudhatod, hogy oda is ért.

A normális muzulmán hívő ugyanúgy utálja a terroristákat, mint te. Egy szíriai muzulmán sokkal közelebb áll hozzád, mint saját vallása szélsőségeseihez, annál is inkább, hogy a háború előtt hozzávetőleg olyan életszínvonalon élt, mint mi, egy szekuláris államban, mint mi. Nem lenne baj, ha a fejlődés nem azt hozná, hogy ők is, mi is egy vallási állam megfélemlített polgárai lennénk. Ehhez az is kell, hogy gyűlöljük a terrort, a terrorizmust, de ne gyűlöljünk vallása, bőre színe vagy származása miatt senkit, hiszen ezzel csak a terroristák malmára hajtanánk a vizet.

Még akkor se, ha ezzel kedvencünk következő választási győzelmének sikeréhez szeretnénk hozzájárulni, mert a gyűlölet eszélyes fegyver, könnyen alkalmazója ellen fordulhat.

Szeresd felebarátodat, mint tenmagad, – mondja az Írás.

Nem teszi hozzá, hogy muzulmán felebarátaid kivételével, azt se, hogy szírek nem játszanak.

Sajnos, néha az az érzésem, hogy önmagunkat sem szeretjük, vagy ha igen, hát nagyon ostobán tesszük…

De ezután már ez a vigasz is kiesik, mint Király Viktor a Voice-ból, és tőlünk nem fog zokogva bocsánatot kérni senki, nem is nagyon lesz kinek, hiszen a kiválasztottak kiválasztottjai már régen külföldön szerzik az értékesíthető tudást, a fakó meg itthon játszik, abban a hitben, hogy ő is gimnáziumot végez. Aki meg nem végez gimnáziumot, az egyetemet sem fog végezni, marad neki a szakképzés.
Ami azt illeti, nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen nem kell mindenkinek filozófusnak lenni, mint ezt a kormánypárt már többször alapvetette, de azért az sem lenne baj, ha Magyarországon a szakemberek, azt úgynevezett kékgallérosok is rendelkeznének valamiféle általános műveltséggel.
Igaz, akkor nehezebb lenne beadagolni nekik azt a töméntelen marhaságot, amit ma is úgy szopnak be, mint boci a cumit, pedig az idősebb korosztály még járt iskolába is.

A mai világnak nem elég, ha kalapácsot tudsz reszelni, vagy szemétlapátot hajtogatsz fekete-lemezből, ma esetleg oda kell állnod a számítógép-vezérelt szerszámgépek mellé és tudnod kell velük kommunikálni. Vagy ismerned kellene, ha a kereskedelemben vagy a vendéglátásban dolgozol néhány angol kifejezést, hogy anélkül tudd ajánlani a vendégnek a libacombot, hogy a könyököd lengetve gágognál, majd rácsapnál a hölgy combjára, hogy aztán büszkén közölnéd vele, hogy plusz red káposzta – nem érted, te majom? Az se lenne baj, ha megkérdezik tőled, hogy mit ünneplünk október 23.-án, akkor nem Petőfire tippelnél, és ha megkérdezik, hogy a turul miulyen madár, akkor tudnád, hogy nem egy óriási sas, melynek tojásából kelt ki a Mi Szeretett Vezérünk.

Megyünk szépen lefelé a lejtőn, ha így folytatjuk, lassan nem kétfelé, hanem szarteszéjjel szakad az ország. A nemzet felemelkedését ugyanis nem a hülye frázisok biztosítják, hanem a kiművelt emberfők, melyek tulajdonosai ettől még lehetnek akár kétkezi munkások is, de semmiképpen nem lesznek olyannyira ostobák, mint amilyenekre Orbán vágyakozik. Az ostobákkal ugyanis szót ért, azok nem érteni akarják a világot, hanem hinni.
Az okos emberekkel csak a baj van, azok mindent megkérdeznek, mindig ellenkeznek, ötletelnek, hiába nekik a mindennapi testnevelés, a labdavezetési gyakorlatok, nem nyugszanak. Na, majd kalapácsreszelés közben leszoknak róla.

Orbán szerint egy közepesen elvégzett “csak” általános műveltséget nyújtó, de konkrét szaktudást a mellé nem adó gimnáziumi teljesítmény nem versenyképes egy jó szakmával. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a vállalkozások sikerének akadályaként a sokszor említett tőkehiány vagy esetleg a piac szűkössége mellett van “egy másik nehézség is: el fognak fogyni Magyarországon a hadra fogható, jól képzett szakmunkások”.
“Fontos, hogy művelt embereink legyenek, de legalább olyan fontos, hogy meg is éljünk, hogy legyen aki dolgozik, aki fenntartja az országot és aztán majd, ha tehetséges, akkor a szakmunkásképző után magasabb ívű pályára is léphet”. Vele is így kellett volna bánni hajdan, először menjen kőfaragónak és majd ha kifaragta a Pietát, akkor mehetett volna jogásznak is, talán…

A gimnáziumnak nem célja versenyezni egy szakmával, a gimnázium felkészítő egy magasabb szintű szaktudás megszerzésére, egyetemre, főiskolára, de akár egy bonyolultabb szakmára is. Amit néhány generáció felépített, azt most egy félművelt banda porig rombolja, és ne tessék azt képzelni, hogy ez a baloldal, ez bizony az újjáéledt keresztény magyar középosztály és a kivakarózott lumpenproletár, aki kézzel-lábbal iparkodik kiszolgálni levitézlett példaképeinek utódait.

Szinte látom magam előtt az idilli képet: Ül az Orbán család a konyhaasztal körül, eszik a jó kis kakaspörköltet, csurog a piros lé Viktor állán, miközben megbeszélik az oktatás helyzetét, különös tekintettel a szakképzésre. A Mama szerint sok gond lesz még a logopédia elhanyagolásából, hiszen rajtad is hány logopédus dolgozott fiam, amilyen hebrega voltál, mikor kikerültél a gimnáziumból
És született bajkeverő – nem kell az ilyeneket felkarolni, menjenek inszeminátornak, ha a nagypapának jó volt, jó lesz nekik is!!

Az apuka is megszólal: kell egy samut a kezükbe adni, oszt verjék a követ! Amikor a Kovács Józsit beiskoláztam a marxistára az is olyan okos lett a végén, mint a fene, debezzeg a bölcsődön nem tudta tartani a vinklit, össze is verte a fejed állandóan. A miniszterelnök somolyogva megtörli a szája szélit és rámosolyog anyukájára: Egyet se aggódj, édes szülén, nem lesz ezekből egyből se jogász – majd tört a kenyeréből és jóízűen kitörölte a tányér aljáról a zsírt. Aztán kért egy pohár vizet és bevette a bogyóit.

Fogytán van, kell íratnom, gondolta, majd füttyentett egyet, mire Rogán farokfelcsapva rohant be a konyhába:
Tóni, zárjunk be még nyolcvan gimnáziumot, hátha abból érzik végre, hogy milyen erősek is vagyunk én…

Természetesen a libacombot sem kerülhette el a közélet elüzletiesedése, a libák népszerű védőszentjének napján a vendéglősök iparkodnak mindenféle libás finomságokkal becsalogatni a vendéget, mondván, aki Márton napján libát nem eszik, az egész éven át éhezik. Természetesen ezek a népi bölcsességek nem az örökkévalóságnak szólnak, időnként aktualizálni kell őket, a libát talán ki lehet váltani csirke-farháttal, az éhezést viszont nem. A liba a gazdagság és a bőség jelképe is egyben, már József Attila is megénekelte a nemes madarat: „de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni…” És akkor még nem is beszéltünk a libamájról, mely valódi luxuscikk, már az ókori rómaiak is, ugye.

Liba van házi és van vad, továbbá hóliba, kanadai liba, szibériai, és vetési lúd is, ezekre szokott Szentéletű Semjén Zsolti Isten nevében lövöldözni, de a libamészárlások nagy szakértője, Lázár Janó sem képes letenni a puskát, míg vörös izzásig nem hevül a csöve. Akkor büszkén néz a többi arisztokratára, akiket a tömeggyilkossággal lekenyerezett, sőt, lelibázott. A csicskák szép akkurátusan elrendezik a terítéket, majd beáll elé a kancelláriaminiszter, mint hajdan Széchenyi Zsigmond a döglött oroszlán elé, és elégedett pofát vág.

Ezt én felettébb helytelenítem, szerintem a sportszerűség megkövetelné, hogy a libák fel legyenek szerelve egy-két levegő-föld rakétával, aztán győzzön a jobb. Sajnos, ez nálunk évezredek óta így megy, a dögrelőtt egyedekkel megünnepeltetik a mészárlás évfordulóit. Kenetteljes pofákat kell vágni a mindenféle emlékművek előtt, szép szóvirágokkal kell elfedni, hogy a rabbi már úgy keresgél egy valamirevaló megmenthető libát, mint Szemünk Fénye a szotyolát a zsebében. De hát, ez a világ sora, nincs mit tenni, habár egyes libák mostanában tanulmányi célzattal csoportos filmvetítéseket rendeznek, ahol Hitchcock Madarak című filmjét tanulmányozzák – hátha bejön nekik is, ami a sirályoknak már egyszer bejött…

A liba nagyon szép jószág, emellett felettébb okos és gyanakvó is, ez különbözteti meg a magyar választótól, mely ugyan repülni nem tud, viszont szintúgy magasról pottyant az országra, és csak ha már forogva száll a föld felé, akkor kezd méltatlankodni. Mindenesetre a Márton napi libázás gyönyörű hagyomány, ez a hajdan negyven napos, ma háromszázhatvanöt napos böjt előtti utolsó nap. Még nem késő, rohanjatok a konyhába kipiszkálni a zsírból egy kis libamájat, hozzá egyetek zöldpaprikát, paradicsomot, esetleg egyetek kis libatepertőt.

És reménykedjünk, hogy egyszer eljön még az az idő is, amikor a zsákfalu szegényeinek is csak egyszer kell venni a libát, ha enni akarnak.
Ma ugyanis kétszer kell venni: észrevenni, meg elvenni…
Ábrándozzunk együtt…

Először fel akart pattanni rá, de a drótszamár önálló életre kelt, és minden kísérletet dugájába döntött.
A harmadik pofára esés után Misi, a kocsmáros aggódni kezdett, azt latolgatta, hogy ha ezen az öreg majmon keresztülront egy kamion, akkor letagadja azt is, hogy a borzasképű vendég arra járt volna, vagy ha arra is járt, ő azonnal kihajította, merthogy őnála kulturált és mértékletes italozás folyik, nem pedig gusztustalan és mértéktelen vedelés. Így aztán hangosan biztatta a tudatmódosult állapotba került versenyzőt: Tolja Józsi bátyám elfelé, sebesen!
Józsi bácsi nem értett az útvonal-optimalizáláshoz, habár arra emlékezett a Harangláb iskolában folytatott felsőfokú tanulmányaiból, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes, de ő ezt nem az út hosszában, hanem az út két széle között határozta meg, minek eredményeképpen útvonala Kossuth katonáinak farkasfogas zászlajára emlékeztetett – hol az út egyik, hol másik oldalán haladt – keresztbe. Mindenesetre félelemre nem volt semmi oka, gondoskodott róla a kettéfűrészelt Isten, aki ugyan elvette tőle az ingyen pálinkafőzés jogát, de cserébe megajándékozta a szabad stílusú kerékpározás lehetőségével.

Józsi bácsi az ország legszabadabb polgára, dicséri is az Urat a könyöklőre támaszkodva. Ez a Viktor a mi emberünk, megvédi az országot a migrácsoktól és még a kamionnal való szembekerékpározás szabadságát is megadja nekünk! Ez a szabálymódosítás – bátran mondhatjuk -, forradalmi! A döntéshozók kénytelenek lépést tartani a világ változásaival, és az új jelenségekhez igazítani a közlekedési szabályokat. Így oldották fel az alkoholfogyasztás tilalmát a kerékpárosokra, majd azt is megengedték, hogy ha a feltételek adottak, akkor az egyirányú utcákba szemből is behajthassanak.

Sőt, már közelít hozzánk Nyugat-Európából a legújabb trend, ami bizonyos esetekben megengedi, hogy a kerekezők még a piros lámpán is átmenjenek.
Ez egyelőre persze csak lehetőség, később lesz csak kötelező előírás a nyugdíjkorhatárt – valamilyen csoda folytán – elérő népesség számára, – kerekeznének csak ott, összevissza, elképesztő! Forgalommal szemben, na az igen! A kamionos meg próbál minden lehetőségre felkészülni, de vannak helyzetek – és ez is ilyen – melyre tökéletesen felkészülni nem lehet, legfeljebb imádkozni, hogy a részegek védőszentje rántsa el Józsi bácsit a kamion elől.

Vagy a személykocsi elől, esetleg a vasúti átjáróban a mozdony elől. A remény hal meg utoljára, előtte meg Józsi bácsi. A kamionosról meg majd kiderül, hogy nem a látási és útviszonyoknak megfelelően vezette a tizenhatkerekest, mely tizenhatszor döccent Józsi bácsi lapockáin…Mindegy, leüli majd az a pár évet, nem kibírhatatlan, majd játszik papás-mamást a kigyúrt nehézfiúkkal. Mindenesetre megoldottunk már megint egyet az ország maradék problémáiból.

Olvasom, a labdavezetés a tanterv része lesz hamarosan. Arról nem olvastam, hogy a KRESZ is része lenne, de minek is! A vég írva vagyon, aki megússza a hétköznapok borzalmait, azt majd az első nyugdíj folyékony állapotúra transzformálásakor kivasalja a szomszédja, aki csak egy sört ivott, kísérővel…Viszont a börtön csapata kap egy képzett labdarúgót.

Néha azt érzem, mintha párhuzamos világok lennének itt – egy racionális – ezt nem találom momentán – meg egy irracionális, mely lágybarna büdösséggel körbevesz és beborít…

Lassan járhat egy ország Grazba…

A határt természetesen őrizni kell, védeni meg a hazát kell, de azt momentán nem támadja senki, a zöldhatáron érkező határsértők olyan gyorsan rohannának innen tovább, ahogy csak tudnak.
A zöldhatár nem átjáróház, de határátkelők vannak nyitva a határátlépésre, itt lehet belépni annak, aki szabályos útiokmányokkal rendelkezik.
Hogy miért nem ezeket veszik igénybe a határsértők?
Leginkább azért, mert a mai gyakorlat szerint nem kapják meg az átutazó vízumot, hanem kiutasítják őket, így aztán ha el akarnak jutni célországukba, akkor neki kell menniük a zöldhatárnak, reménykedve, hogy átjutnak az országon.
Persze nem jutnak át, mint ahogy akkor sem jutottak át, amikor nem létezett a kerítés, talán azért, mert szolgál még a Rendőrség kötelékében néhány volt határőr, akik tudják, hogy hogyan kell őrizni az államhatárt.

Az tény, hogy ahol kerítés van, azt a határszakaszt kikerülik a határsértők, esetleg más útvonalat választanak más állam határán át, de ez természetes is, hiszen hülye ember az, aki kerítésre mászik, ha van egyszerűbb módja is az átjutásnak.
De ha nincs, akkor majd megkeresi a legrövidebb és legbiztonságosabbnak vélt útvonalat, és ha az a mi imádott kerítésünket keresztezi, akkor bizony azt el fogja takarítani az útból.
Ez csak a mutatvány résztvevőinek számán múlik, már öt-hatezer emberrel se tudnának mit kezdeni, ha megbontanák a kerítést, kivéve, ha géppuskával lőnék őket, mint erre való utalásként oda is állították a kerítésen nyitott kapuhoz a géppuskával felszerelt terepjárót az ostobák.
Hogy a kerítés miatt ma nem erre jönnek a határsértők, ez nem jelent semmit, átmeneti állapot, különösen, ha Orbán prognózisa beválik és jön majd milliószámra a menekült.

A határ őrizete szakma, mely akkor gyakorolható hatékonyan, ha rendelkezésre állnak a megfelelő erők és eszközök.
Ezeken nem a határkapuval szemben álló verőlegényeket kell érteni, hanem a huszonnégy órás szolgálat ellátáshoz szükséges számú, határőrizetre kiképzett fegyverest, akiknek pontosan szabályozott jogosítványaik vannak a helyzet kezelésére.
Az se baj, ha rendelkezésükre állnak a szükséges eszközök, magasfigyelők, terepjárók, éjjellátó készülékek, távcsövek, ideiglenesen telepíthető jelzőeszközök, hőkamerák, esetleg fixen telepített jelzőrendszer, mint hajdan az SZ-100-as elektromos jelzőrendszer volt, de annál ma már bizonyára vannak hatékonyabb eszközök is.
Mindenesetre ezeknek az eszközöknek nem a húsdarálót kell utánozni, hanem jelet kell adni a határt őrző állománynak, hogy határsértő mozog a területen.
Az elfogás aztán már az ember dolga.

A terepen állandóan tartózkodniuk kell járőröknek, akik figyelik az adott határszakaszt és szükség esetén intézkednek.
Persze ez költséges mulatság, de spórolni talán a stadionokon kellene – gondolom…
A menekülthullám kezdetén a cél vélelmezhetően az volt, hogy meg kellett teremteni azt a tömeghangulatot, melyre hivatkozva Orbán aztán majd azt csinál, amit akar, merthogy ez a szociopata őrült meg van győződve arról, hogy ő a Nemzetmegváltó.
Téved.
De ez nem változtat semmit azon, hogy a válság kezdetén egyenesen terelgették a határsértőket az ország belseje felé, semmi nem állt rendelkezésre a helyzet kezeléséhez, jóllehet a helyzet nem váratlanul alakult ki.
Ennek ellenére valamennyi menekültet elfogták – merthogy azért emlékeztek még néhányan a mélységi határőrizet fogalmára.

Akit elfogtak, azt öt perc múltán szabadonengedték, egy olyan szabásmintával térkép helyett, mint amilyennel annakidején az Oktogonon próbált tájékozódni Sándor György humoralista – kóvályogjon az országban és rémisztgesse Mari nénit, mint Karak a libát.
A foglalkozás- ahogy anno a kiképzést értékeltük – elérte a célját, ennyi hülyeséget rég beszélt az utca népe, mint a „migrácsok” kapcsán.
Pedig még szerencsénk is van, a menekültek vásároltak, fizettek és bűncselekményeket legfeljebb az ő sérelmükre követtek el honfitársink, jóllehet menekülttől lopni vagy rabolni gyakorlatilag a hullarablással esik egy kategóriába.

A helyzet kezelése helyett nem plakátolni kellett volna, hanem többnyelvű tájékoztatók, használható térképek osztogatásával felkészíteni a kimerült embertömeget arra, hogy hol léphet be az országba, milyen feltételeket kell teljesítenie, ha tovább akar utazni, mi a szankciója, ha a határátkelő megkerülésével akar belépni az országba.
Egy félmondattal elég lett volna arra utalni, hogy aki a zöldhatáron át kísérli megsérteni a magyar államhatárt, azt a magyar állam azonnal becsukdázza, majd két – három évre kitiltja az országból, ha menedéket kér, ha nem.
Ehhez persze együtt kellett volna működni az érintett országokkal, nemutolsósorban az Unióval is, de a mi diktátorocskánk (Ócska diktátorunk?) nem akar senkivel együttműködni, nehogy belelássanak az ügyeibe.

A kerítésépítés egyébként jó üzlet, akkor is, ha az építést katonák meg rabok végzik, az alapanyagokat ugyanis be kell valahonnan szerezni – nagy valószínűséggel nem Gyurcsány cégétől.
Orbánnak van ebben gyakorlata, hiszen a vörösiszap-katasztrófa idején épített már kerítést, csak azt gátnak hívta, baráti kőbányákból szerezve be az alapanyagot.
Ott sem volt más értelme, csak a családi vagyon gyarapítása.
Odacseszte a gátat a falu közepére, a vörösiszapot meg csákánnyal meg markolóval lehetett csak megbontani. Azóta se vált cseppfolyóssá, viszont az általad befizetett támogatásból remekül lehetett fedezni a beszerzett kő árát.
A pengés kerítés is ezen az elven működhet, a haszna magánzsebekben realizálódik.

Csak fogalmi tisztázás okán írom, hogy illegális bevándorló nincs, mert a bevándorló azt a személyt jelenti, aki életvitelszerűen nálunk szeretne élni, erre kérelmet nyújt be a megfelelő magyar hatóságnál, amelyik vagy hozzájárul, vagy nem, mindenesetre a folyamat minden lépése legális, a belépéstől a befogadásig, vagy a kitoloncolásig.
Nálunk jellemzően nem bevándorlók jelentkeznek, hanem menekültek, akiket a nemzetközi szerződések alapján be kell fogadni, ha tetszik, ha nem.
Hogy próbálnak trükközni meg jogászkodni, az jelen esetben lényegtelen, ha az Unió úgy dönt, hogy kvótákat szab, akkor nem lesz választásunk, hiszen ha megvonják a támogatást, éhendöglik az ország.
Hát, így nagy vonalakban ennyit a határ őrizetéről és védelméről, ami nagyon fontos lenne, ha kívülről érne bennünket támadás.
Sajnos a maffia ellen nem lehet kerítést építeni, merthogy az nem kívülről támad, hanem belülről.

Csak lesz ellene valamilyen hatékony szer, mert ami most van, az nem szer, hanem…

Az évfordulón fő és alsenkik próbálják a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét eltagadni. Pedig ez az első – de nem az utolsó – kísérlet volt arra, hogy a társadalmak sokezer éves szerkezetét megváltoztassák, hogy az közeledjen ahhoz a felettébb kívánatos állapothoz, melyben az embert képességei és munkája minősíti. Hogy ez nem tetszett azoknak, akiknek kezéből kicsavarták a libacombot, az természetes, hiszen a társadalmi berendezkedés a társadalom felső részének oly kellemes volt, erre nem előjönnek a koszos-büdös tömegek, és részt követelnek maguknak munkájuk hasznából?
Felháborító!

A sors úgy hozta, hogy ez a kísérlet félig-meddig dugába dőlt, azt a fejlődési modellt követte, melyet az egykori pártiskola hallgatója vázolt fel hajdan: a szocializmus győzött a Föld egyhatodán, de hamarosan a Föld egyhetedén, sőt egynyolcadán is diadalt arat!
De azért ne legyünk elégedetlenek, hiszen Kína még mindig egymilliárd háromszázhetvenhárom millió lakossal rendelkezik, és építgeti a maga sajátosan szocialista társadalmát.
A kínaiak gazdaságilag is eléggé tisztességes módon növekednek, évi hat-hét százalékkal, merthogy momentán ott éppen recesszió van.
Itt a huszonhárom millió szírtől csináljuk össze a lábunk szárát, jóllehet azok zöme nem is akar errefelé jönni.

Kína, ha begorombulna, és útnak indítaná Tajvant, éppen ennyien lennének, de arrafelé nincs egyéni ötletelés, ha indulni kell, hát indulna mindenki. De Kína sok kici kínait is útnak indíthatna felvilágosító munkát végezni, aztán Orbán építhetné ellenül a Magyarországi Nagy Kerítést, amelyik még a zűrből is látható, mert ha a kerítés nem is, de a hülyeség errefelé égig ér.

Mindenesetre a kommunisztikus elgondolások vonzerejét elég rendesen aláásta a sztálinizmus és a bolsevizmus, mely a kommunizmus parlagfüve, mindenhol megél, és ahol megél, ott ki is virágzik. Veteményezheti egy társadalom, de egy ember is.

A magyar népköltészet ezt már régen megjövendölte: Orbán Viki, Orbán Viki, leszel te még bolseviki…
A bolsevikok hivatásos népmegváltók, akik úgy gondolják, hogy képesek megmondani, mi a jó neked és képtelenek kivárni, míg erre – demokratikus úton – magadtól rájössz.
Ha nem azt akarod, amit ők, akkor annyi neked, vagy boldog leszel, vagy megboldogult – tied a döntés.

Sztálinizmus esetén mindegy, ott az a lényeg, hogy mindenki rettegjen. Szilárd meggyőződésem, hogy Lenin eleinte demokratikus szocializmust akart, de a néplélek tanulmányozását Magyarországon végezte. Amikor harcostársai úgy tudták, hogy Razlívban van, akkor esténként Rakocán ült a kunyhó előtt, elszomorodott ábrázattal töprengett, majd egyik este felállt, legyintett egyet és hazaballagott – innentől kezdve lett bolsevik.
Festmény is készült erről, a képen Buharin döngeti Krupszkáját, a kép címe: Lenin Razlívban…

Sztálin és követői rengeteg kárt okoztak az igazságosabb társadalmat akarók ügyének, csakúgy, mint mai követőik, akik ha ezt meghallanák, vértolulásos arccal kérnék ki maguknak, jóllehet az ő példájukon lehetne tanítani egy eszme kártékonyságba fordulásának modelljét.

Ennek dacára – vagy éppen ezért – mégsem lehet leírni a szocializmust, vagy nevezzük bárhogy majd azt az eszmét, mely egy igazságos társadalomra törekszik.
Az emberek okosabbja mindig vágyott egy emberséges társadalomra, melyben képességeit kibontakoztathatja, ahol a gyerekéből bármi is lehet, és ahol ebben támogatja a társadalom, ahol a legszegényebbnek is lehet emberi méltósága és ugyanannyi joga, mint a gazdagnak.
Lehet, ez ma utópiának tűnik, de a történelem azt bizonyítja, hogy időről időre felbukkant ez a követelés, egyre nagyobb körben, és aki azt hiszi, hogy elmúlik majd, mint a büdösség, az nagyon téved.

A kapitalista társadalmak ugyanis semmit nem tesznek a társadalmi feszültségek enyhítéséért, mióta a szocialista világrendszer összeomlott, még annyit se, mint amikor volt bizonyos verseny közöttük. Mióta győztesnek érzik magukat, azóta elpofátlanodtak, a legnagyobbtól a legkisebbig. Megszűnt az ellensúly, ahol kisebb volt a gazdagság, nagyobb a létbiztonság, a társadalmi mobilitás. A világ ma nagyban olyan, mint Magyarország kicsiben. Vannak persze gazdagabb társadalmak, de ha azt nézzük, hogy a világ népességének kilencven százaléka szegényebb nálunk, magyaroknál, akkor a helyzet meglehetősen elkeserítő.

Ha a kuktafazékra nem szerelnének biztonsági szelepet, akkor felrobbanna, akár halált is okozhatna.
Márpedig a mi kuktánkon nincs biztonsági szelep, és ahogy elnézegetem, a világ kuktáján sincs, viszont tüzelnek alá, szorgalmasan, majd a baljós jelek megjelenésekor nem a fűtést csökkentik, hanem a fazekat letakarják egy vizes ronggyal, és büszkén állnak népük elé: megtaláltuk a kerítés… – a megoldást, megszűnt a gond.
Pedig dehogy szűnt meg, súlyosabb, mint valaha, és nem a népiesen csak migráncsnak nevezett menekültekre gondolok, hanem a környezeti problémákra, a megállíthatatlan népességnövekedésre, Afrikára, Dél-Amerikára és lassan Magyarországra is.

A tanulságokat először egyéni szinten kellene levonni, abból lesz a kollektív élettapasztalat, aztán el lehet kezdeni forradalmárkodni.

Persze itt a forradalmár momentán hiánycikk, a toi-toi forradalmárokat leszámítva, de hát ők a saját forradalmukat vívják, őket nem érdekli sem az ország, sem a társadalom állapota – ez a Dagobert bácsik forradalmi maffiája.
Megérdemeljük őket, mert ha egy országban a többség lelkesedik egy miniatűr szélkakasért, aki kommunistaként indult, liberális elvekkel jutott be a politikai térbe, ahol aztán ezt a bőrét is levedlette és visszanyúlt példáért egy olyan társadalomhoz, melyben ősei jobb esetben teknővájók lehettek, az az ország olyan ostoba, hogy eléggé közel van a pusztuláshoz.

Szóval, tanulmányozzuk a múltat, ne keverjük össze Marx kommunizmusának eljövetelét, melyet a beláthatatlan történelmi jövőbe helyez Lenin bolsevizmusával, de azt se Sztálin ázsiai despotizmusával, és egyiket se Kádár országával – viszont gondoljuk meg, kinek a kezébe adunk hatalmat.
Aztán jön majd egyszer egy forradalmár, aki meg tudja fogalmazni korának problémáit és élére tud állni a tömegnek, mely addigra már tudja, merre szeretne tartani.

Azt mondják sokan, hogy 1917 egyszerű puccs volt.
Ez olyan jópofán hangzik, csak az a baj vele, hogy nem igaz.
A puccs egy társadalmi rend ugyanazon osztályán belüli érdekcsoportjainak fegyveres leszámolása egymással.
1917 novemberében nem puccs zajlott, hanem forradalom, a társadalmi osztályok harcoltak egymással, és mindkét oldalról bekapcsolódtak ebbe a harcba a nemzetközi erők is.
A globalizált világban sem fog ez várhatóan másként menni, illúzióink ne legyenek.
Se a jövő, se az emberek hirtelen megvilágosodása tekintetében.
Majd szépen, lassan, apránként – és egyszer majd eljön az a pont, amikor a társadalom kuktája felrobban.
Lehet, egy országban, lehet földrészekre kiterjedően, ki tudja ezt ma?

De ne ringassa magát senki abban a hitben, hogy ez a robbanás elmarad.
Elég szomorú, hogy az emberiség nem tanul a múltból.

Lendvai Ildikónak természetesen igaza van – a szocialisták női politikusainak mindig több eszük volt, mint férfi kollégáiknak, a szabályt erősítő kivétel jelenleg Orbánnak dolgozik. Persze csodálkozni nem lehet, a dolgok a maguk útján ballagnak, Gyurcsány lassan már csak Orbánnal való összevetésében baloldali, egyébként meg már megint olyan témában bölcselkedett, mely sem időszerű, sem lényeges nem volt, legfeljebb majd a választási program készítésénél kell állást foglalni benne. De előtte nem ártana tanácskozni azokkal, akik el tudják neki mondani az egykulcsos adó végtelen társadalmi igazságtalanságát (egyébként ezt ő pontosan tudja…), melyet természetesen nem érzékel a saját bőrén.
Hej Marx, hej lét, hej tudat…
Hogy az egykulcsos adó ötlete gyökeret vert a választók fejében? Hát istenem, a parlagfű is gyökeret ver az elhanyagolt földeken, és a magyar választópolgárnál agyánál elhanyagoltabb föld a világon nincs. A pártok vezetői felnyalják a földalapú támogatást, megígérik a parlagfű kiirtását, aztán elfelejtik – és ez folytatódik, da capo al fine… Egy baloldali párt nem állhat olyan elosztási rendszer mellé, mely a gazdagokat folyamatosan még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé teszi, tovább szaggatva ezt a szerencsétlen országot, mely már így is olyan, mint a géprongy szegényebb műhelyekben…

Hillernek meg nincs jobb ötlete az Orbán-féle kerítésépítésnél, jóllehet ez az ötlet büdösebb, mint akármelyik kerítésszaggató.
A kerítés nem megoldás, a tetejében ez olyan, mintha árvíz ellen gátat építenénk a Tisza egy ötvenkilométeres szakaszát, oszt üldögélnénk a gödörben, melyet a víz – ha csak ennyit tettünk ellene, úgyis elönt. Márpedig nálunk mélyebb gödörben Európában kevesen élnek.
Viszont a gátépítő, aki aranyáron építette a gátat, ezen is jól megszedi magát, és ha jönne esetleg az ár, akkor te már csak a sebesen távozó hajó tatját fogod elnézegetni. Természetesen a kutatások ez esetben is kimutatják, hogy a választópolgárok többsége nagy barátja a kerítéseknek, jelentős részük még áramot is vezetne bele.

A kesznyéteni Szabó Barnabás is nagy sikert aratott ezzel az ötletével, valóságos nemzeti hős lett belőle, még miniszterelnök-jelölt is volt.
Hiller előtt beláthatatlanok a perspektívák, ha megugorja ezt a magasságot is. Amúgy is, Orbán tájékán egyre szebben énekelnek a szirének, “Aki Hillerpista, az nem kommunista!” meg “Itt van ez a Tóbiás, aki Hiller-fóbiás!” és hasonlókat. Folyik egymás torkának csendes harapdálása a párton belül.

Már a mérhetetlen ambíciójú Szanyi is bejelentkezett a lassan mérhetetlen párt elnöki pozíciójára, aztán, hogy ő lenne-e a megoldás a párt válságára, azt az Úr maga se tudja tán. Szanyi a szocialisták Fülig Jimmyje, aki remekül ért a hajózáshoz, oltári nagy pofonokat tud osztani, de a hajó legénysége képtelen elviselni a gondolatot, hogy kapitány legyen belőle…

Valamiért olyan ismerős ez a helyzet.
Két és fél évvel a soron következő választás előtt a demokratikus oldal már megint nem azzal foglalkozik, amivel kellene, hanem improvizálgat, felelőtlenül ötletel, pávatáncolgat Orbán háremében, helyezkedik, ahelyett, hogy egy mindenki számára elfogadható, jól kommunikálható és nagyon konkrét választási programon dolgoznának, aztán keresnének csendben egy olyan miniszterelnök-jelöltet, aki egyik párt fizetési listáján sem szerepel – ha nem túl nagy kívánság ez, még a Fideszén sem.

Lendvai Ildikó tisztán látja a helyzetet-
Pártja legnagyobb dicsőségére úgy szokta aláírni a posztjait, kommentjeit, hogy “volt országgyűlési képviselő.”
Na, ez a szégyen…

A közösködést is felszámolták, véget vetettek a csajkarendszernek és részben a nők közösségi felhasználásának is, hazavitték a traktor egyik kerekét, aztán kisvártatva éppen olyan hülye pofával nézegették a szérűn, mint nagyondemokratikus szavazójogukat a vitrinben – most mi a francot is kezdjenek vele? Végre eljutottak odáig, hogy virágzik a demokrácia, a mi virágunkat Nemzeti Titánbuzogánynak hívják, ez a legnagyobb virág a világon, sajnálatos, hogy fertelmes dögszagot áraszt. A buzogány egy személyben dönt életről-halálról, merthogy véget ért a kardok vihara – Viktyrion került ki győztesen a helyiérdekű királyok csatájából, és most boldogan basáskodik népe felett, felettébb elszemtelenedve, miként hajdan Berija.

Nade, vetette fel a kérdést kedves kommentelőm és bloggertársam, a racionális gondolkodású Kerekes Zsuzsa, akinek – műszaki értelmiségi lévén – nem lehet könnyeket csalni szemébe mindenféle ostoba szlogenekkel, – mi lészen azután, ha a Mi Kicsi Kincsünk – feltéve, de meg nem engedve – elpatkol, vagy csak kiesik a hatalomból, mint liba a faroskasból a zötyögős úton? Kommentelőm nem szereti a festett egeket, ő aztán nincs elájulva attól, amikor az ügyeletes megváltó bonyolult matematikai műveletek eredményeképpen mutatja ki, hogy kettő meg kettő minimálisan is hat, de lehet akár nyolc is, ha nem ülünk fel Soros ármányának és megőrizzük a nemzetállamot. Érdeklődése indokolt és őszinte is, magam sem gondolom, hogy az élet egyszerű lenne, ha a Vezért elrabolná, majd megtermékenyítené a turul, ha esetleg keresztülmenne rajta egy tank, melyet a szíriai menekültek hoztak magukkal kimondottan erre a célra, merthogy – mint ez tudott – ők az Iszlám Állam katonái, egytől-egyig.

Tank ellen meg nem használ a kevlár, mint ahogy a belső árulás is eredményes lehet, erről majd elbeszélgethetne Ceausescuval. Mást ne mondjak, egy elégedetlen vazallus eladja őt egy tál lencséért, bár – ahogy a vazallusait ismerem – inkább harminc aranypénzért a titokban visszatérő Jóbarátnak. Esetleg Vologya úgy dönt, hogy védencének alacsony a hatékonysága, ezért őt alkalmazza fűtőelemnek a paksi reaktorban, ha már ekkora kisugárzása van. De érheti teljességgel banális baleset is, ráeshet a spájzban egy másik féldisznó a fejére, vagy kifogy benne az elem és nincs kéznél szakember a cseréhez, esetleg Simicska leönti a Parlament alagútjában ecettel, ez állítólag hatékony védekezés a nemkívánt terhek ellen…

Mindenesetre a közvélekedés az, hogy nincs emberfia az ellenoldalon, aki a helyére állhatna, merthogy a baloldalon kizárólag hiteltelen és tehetségtelen, hazug emberek gyülekeznek, mígellenben a jelenlegi kormányoldal a jellemes, hiteles, szavatartó és igazmondó emberek gyűjtőhelye, a tiszták tisztaszobája… A probléma nem az, hogy ezt a nagybeteg hívei próbálják a társadalomba szuggerálni, hanem az, hogy a demokrata oldal is ezen nyavalyog és siránkozik, akkordban. Hát lószart, mama, hogy klasszikust idézzek.
A jelenlegi kormányoldalon nemhogy tisztakezű politikus, de még politikus sincs, van viszont capo di tutti capi, van consigliere, vannak kapitányok és vannak katonák, vannak lefizetett bírók, ügyészek, bérgyilkosok és verőlegények, ahogy ez egy rendes maffiacsaládban illik.
Namármost ha a Don – kinek neve legyen áldott – elpatkolna, vagy ne adja soha az úr – választást vesztene, csak akadna azért tisztességesebb ember ezeknél, attól tartok. Például, ha az első szembejövőt megbízzuk a feladattal, már biztosan tisztességesebbet választottunk, mint ezek – kis „e”-vel…

Persze nem lenne könnyű a helyzet, merthogy hulladék jellem ezen az oldalon is van, emellett nehéz lesz a sok év semmittevését ledolgozni, de nem lehetetlen. De idő még most lenne, lehetne készülgetni a győzelemre, merthogy az olyan versenyző, aki a vereségre készül, az vesztes is lesz. A felkészüléshez kellene egy aprólékos elemzés a jelenlegi helyzetről, de méginkább arról, hogy milyen államot szeretnénk.
Az elemzés második részét lehetne hívni akár kormányprogramnak is, ezt nyilvánosságra is kellene hozni, és tartalmaznia kellene, hogy milyen területeken kívánunk változtatni – például a földbérletek ügyén.

Vegyük ezt konkrét példának.
A földbérleteket újra kell pályáztatni, senkit nem kell kizárni a pályázatból, de ki kell zárni azt, hogy a pályázatokat műkörmösöknek, meg papírgazdáknak irányítottan lehessen nyerni, a bérleti díjaknak értékarányosaknak kell lenni, ellenkező esetben marad az állam tulajdonában a föld, a kezelését meg megkapnák a települések, közösségi felhasználásra. Vagy ha ez valamiért nem menne, akkor lehetne például méltányos adót kivetni, a bérelt területtel arányosan, az adóbevételt pedig a helyi önkormányzatokhoz irányítani. Aki a területalapú támogatásokat nem a termelésbe forgatja, azzal azonnali hatállyal meg kell szüntetni a szerződést. Nem kellene nagy felfordulást csinálni, kivéve a nyilvánvaló csalás és a hatalommal való visszaélés esetét, mondjuk Rasi és férje sajátlábait vidáman le lehetne fűrészelni, majd faragnának helyette újat a lopott fából…

Ehhez persze az is kell, hogy legyen politikai bátorság puccsnak nyilvánítani a fülkeforradalmat, hatályon kívül helyezni intézkedéseit, és a kormányalakítást követő első órában őrizetbe venni a főkolomposokat, azonnal zárolva a vagyonukat. A második vonal ráérősebb, de velük is közölni kell azonnal a gyanúsítást, egytől-egyig. Ehhez az kell, hogy legyen meg az új főügyész, a bíróságok kapjanak új vezetést, a Rendőrség és a TEK kapjon új parancsnoki állományt és a Honvédség kerüljön átmenetileg az új kormányfő közvetlen parancsnoksága alá. Nem könnyű ennyi megbízható embert találni, de talán el lehet végezni a feladatot azzal az állománnyal is, ami rendelkezésre áll. A köztisztviselőkkel közölni kell, hogy aki nem lojális az új vezetéshez, az mehet világgá, stb. Az biztos, itt nem lehet negédeskedni, meg bízni az emberi jóságban, ezek ugyanis nem jó emberek, ezek maffiózók. A főnöküket meg Simicska jellemezte.

Aztán ki kell írni majd az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselőinek választását, miközben a választott Országgyűlés teszi a dolgát.
És az első intézkedések között a szegények helyzetét kell rendezni.
Futni fogja rá az elkobzott vagyonból, a titkos számlákon tartott pénzekből.

Ha sikerül világossá tenni, hogy aki meglopta a népet, az megbűnhődik, akkor sokan mellénk állnának. Ha megint csak szarmaszatolásba kezdünk, azonnal megbukunk. El kell szánnia magát a demokratikus oldalnak, nem kell mindenkinek tetszenie annak, amit csinálunk, de mindenkinek tudnia kell, hogy a demokratikus államrend megdöntése nem marad büntetlenül. Nopersze, ehhez rengeteg munka kell és bátor vezetés.
És lehet, aki választást akar nyerni, annak nem a pártzászlót kell lobogtatni, hanem a néphez kell fordulni, piros-fehér-zöld zászlók alatt, merthogy amit végre kell hajtani, az a magyar nép érdeke.

Ha jobboldali, ha baloldali – mindegy.

A Fidesz a határontúli szavazókkal kezdett el foglalkozni, a demokratikus oldal meg azzal, hogy akar-e Gyurcsány vezér lenni a baloldalon.
Namármost az egyik dolognak van jelentősége, a másiknak nincs. A baloldalon Gyurcsány akkor is az első számú politikus, ha a többiek a zoknijába csimpaszkodva akarják a szintjükre lehúzni. Vakok közt a félszemű a császár, hát még akkor, ha Gyurcsány nem is vak, sőt ezer dolgot jól lát.
Igaz, a szervezésre és a propagandamunka irányítására alkalmazhatna már végre szakembereket is, de ez a szocialistákra éppúgy vonatkozik, azzal a nüánsznyi differenciával, hogy náluk ez a hiány nehezen észlelhető, merthogy ők egyszerűen eltűntek, mint szürke szamár a ködben.

Valószínűleg ott bolyonganak valahol a pályán, és azt keresik, hogy merre van az előre.
Ebben kissé hátráltatja őket Orbán ötödik hadoszlopa, mely répát lógat a csacsi orra elé, és néhány rézpénzt se sajnál követőik közé dobálni.
A többi pszeudo-pártról most ne ejtsünk szót, azokat is rendes emberek hozták létre, legalább is a tagság ilyenekből áll, csak éppen semmiféle tömegtámogatást nem tudnak szerezni. Most éppen az Együtt akciózik – egyedül. Felszólítja a FIDESZ- KDNP kormányt…
A bolha köhög, Orbán röhög.
Biztosan lesz foganatja, de addig azért álljanak féllábon a párt vezetői és ne vegyenek levegőt…

Viszont, a határontúli szavazók tömegének óriási a jelentősége. Orbán nem is lacafacázik, hanem elkezdi feldolgozni a határon túli potenciális választók tömegét, van még vagy kétszázezer olyan, aki nem regisztrált, ebből vagy százezer szavazó még kijöhet, a többi meg mehet a hurkába.
Ezért most lesz adategyeztetés, meg kukoricaszórás a libáknak: regisztrálj, és majdan szavazz, népszavazz drága határontúli vérem, ha akarod levélben, vagy postagalamb útján, küldök neked tejet-vajat, szavazólapot, amennyi csak kell, holnapra is marad!
Hogy ellenőrizni? Ugyan már, magyar ember nem hazud!
A határontúliak felettébb fogékonyak a zászlólobogtatásra és a hazaffyas érzelmekre, hátha ezt a cumit is beszopják. A demokratikus oldal pedig hagyja, hogy a külföldön dolgozó magyarok – kis túlzással – egy szavazókört alkossanak, és a szavazataikat kizárólag a Spitzbergákon adhassák le személyesen, mikor a jégmezőkön a kakukk tizenkettőt szól.

Százezrekről van szó, akiknek nincs módjuk hazautazni, de még Londonba beutazni sincs lehetőségük. Kanadában sem tudnak ezer kilométereket utazni, pedig ha összevetjük a külföldön dolgozó magyarok helyzetét a Trianon által elszakított magyarsággal, akkor inkább lennének jogosultak szavazni, mint előbbiek. Nekik ugyanis a mai Magyarország a hazájuk, nem Erdély, nem Kárpátalja, hanem Budapest meg Mohács, Zalaegerszeg meg Bátaszék. Ezer szállal kötődnek a magyar államhoz, bezárólag azzal, hogy ez az állam zavarta világgá őket, de itt élnek szüleik, testvéreik, barátaik, ifjúságukra emlékezve nem a Retyezát mackói jutnak eszükbe, hanem a szülőföldjük, a Kalef, a Potyli patak meg az Öregtó, a Szervánszky cukrászda fagyija ’Vadkerten – a mai Magyarország. De őket a hatalom kizárta abból, hogy beleszólhassanak abba, milyen ország épüljön itt, a sokak, vagy a nagyonkevesek Magyarországa. Mert nekik nem lehet postai levélben szavazni, ami már magában is nonszensz az elektronika korában, amikor már maga a szavazófülke, meg a szavazatszámláló bizottság is maga az anakronizmus.

Ezzel a problémával kellene megküzdenie a demokratikus oldalnak. Képviselőiknek egyetlen egy, de minden részletében egyeztetett törvénymódosítási javaslatot kellene beterjeszteniük, hogy hadd váljon el a szar a májtól: mutassa meg Orbán rendszere a lényegét – hogyan fosztja meg de facto szavazójogától a külföldön dolgozó magyarokat, akik vélhetőleg nem lelkesednek a maffiáért. Ezt kellene megmagyarázni a szülőknek és nagyszülőknek is, ennyit ér a gyereked, unokád, hát hallgass a szívedre, és ha valóban elvesztetted az utolsó csepp maradék eszed is, szavazz a Fideszre!

Ma még nem késő, lehet esetleg csatlakozni az Együtt kezdeményezéséhez, ha ettől erősödnek, mindannyian erősebbek leszünk, mert ezzel a kezdeményezéssel rengeteg külföldön dolgozó, élő magyar állampolgár – rokonságával együtt – egyetérthet, belőlük pedig szavazópolgárok százezrei kerülhetnének ki 2018-ban.

Csak el kellene kezdeni dolgozni, mert az idő szalad…

Bíróság előtt álltak a rendőrtábornokok, meg a töltelékanyag, akik 2006 októberében, az elvetélt puccs előtt és alatt a rendőrség tevékenységét irányították. A piszkos tizenkettőből csak kettőt marasztalt el a bíróság, az egyikük büntetése irgum-burgum, a másikuké ejnye-bejnye lett.
Ezt a Magyar Nemzet példás ítéletként ünnepelte. Ez az ítélet prognosztizálható volt már az eljárás elindítása idején is, és bár az elsőfokú ítélet ellen a két elmarasztalásban részesülő is fellebbezett, de ez nem változtat semmit a leányzó fekvésén – ha a per tíz évre lett tervezve, akkor tíz évig is fog tartani.

Ez alatt az idő alatt bármikor előkerülhet egy friss tanú, aki bevallja, hogy ő cipelte egy hórihorgas, rendőregyenruhában, azonosítószám nélkül, géppuskával futkározó egyén után a rakaszokat, majd látta és hallotta, amint a Cinege utca sarkán beásta magát, miközben maga elé morgott: lesz tenéked Őszöd, de tavaszod már nem lesz, kicsiköcsög! – de ekkor megijedt és elfutott. Minap viszontátta az ominózus embert egy brosúra címlapján, ott pöffeszkedett a Sokak Magyarországa felirat előtt, nerhű állampolgárként kötelességének érezte ezt bejelentemi az illetékes hatóságoknak. És akkor végre igazságot lehet majd tenni! Minden esemény okok és okozatok végtelen láncolata, Jancsi a bálban meglöki Juliskát – Jóska ezt látva meglöki Jancsit – bicska ki, bicska be, sikoltozás – Jancsi seggén folytonossági hiány és kettő darab vágás – Jancsifutás – Jóska meglöki Juliskát – medicinlabda lenyelése – lakodalom, libaleves – Jancsi röhög a kocsmában.

Ilyen ez rendőreink házatáján is, hiszen Gergényi ott volt mindig a tűz közelében, ő küldte világgá a Sepsi büntetett előéletűt aktuális bűnei miatt börtönbe juttatni kívánó kiskunhalasi rendőrkapitányt, ő volt akkor a megyei rendőrkapitány Bács-Kiskunban, a szőke olaj földjén, a tablettásborok forrásánál, Sepsihez meg Orbán járt lovagolni és a Nógrádi nevű bűnöző szerint Pintér rendőrfőkapitány ott szedte be a sápot legendás Wartburgján érkezve a helyi zsiványoktól… Ez egy Rejtőt idéző történet, ha nem akarod, hogy névsorolvasásnál felismerjenek, olvasd te a névsort.

Itt egy virtigli kis puccskísérlet irányítói és résztvevői ellen kellett volna vádat emelni, helyettük kerültek a vádlottak padjára a rendőrtábornokok, nem biztos, hogy nem egy közülük egy ilyen perben is joggal lehetett volna vádlott. De itt a vád nem azt kérdezte tőlük, hogy miért a szedett-vedett, irodistából és gatyaszámlálókból álló baranyai alegységet állították a védelem első vonalába, hanem a rendőri túlkapásokról értekeztek, miközben a mai napig nem hangzott el azoknak a neve, akik a rendőrök pajzsait kapanyéllel törték ripityára, meg akik betonkockákkal dobálták és kergették halálfélelembe azokat, akik a székház kapuját védték.

Szóval, ezek a rendőrtábornokok többé-nevésbé megérdemelték a sorsukat, de akik idejuttatták őket, még várólistán vannak. Nincs kétségem, ülnek még majd a vádlottak padján ők is, de ezzel nem lesz reparálható az a kár, melyet okoztak. Nem teszi majd semmissé a Rendőrség tekintélyének porbatiprását, a rendőrökbe vetett bizalom megingatását, a társadalom szétszakítását, az erkölcsi és anyagi károkat, Magyarország nemzetközi tekintélyén esett csorbát. A per maga vicces is és szomorú is egyszerre. A szervezett bűnözés tartja kezében Magyarországot, ez a kirakatper is ezt igazolja.

Mindenesetre ne felejtsed el aláírni a tiltakozó levelet az amerikai nagykövet asszony beszéde ellen, hiszen ez egy demokratikus, szabad ország…

Ajánlom ezt a tényt jobboldali barátaink figyelmébe. Az összesen 133 tagú kormánypárti frakciók tagjai közül ő volt az egyetlen, kinek a gyomra nem volt képes bevenni a politikának nevezett rablásokat, az egyre inkább jobbra csúszó politizálást, a rablásokat, tolvajlásokat és a rasszizmust. Ezentúl akkor ennek tudatában cigányozzanak. „Nem egy elsővonalbeli elit vezeti az országot, hanem egy olyan, ami nem mond soha nemet. Az egzisztencia féltése felülírja azt, ha szakmailag meg kellene szólalnia. Nekem ez nem megy.” – mondta.
Igaza van.
Ő nem a belharcokban vett részt, megpróbál kilépni a maffiából, ami nem egyszerű mutatvány. Mindenesetre a létrámat a helyében acélbetétes gumipókkal rögzíteném az autóm tetején, és ha mégis leesne, hát ott egye meg a fene…

Az érdekes ebben az egészben a belháború, mely egészen érdekes fejleményeket hozhat. Ölik egymást Lázár és Rogán, táskahordozó kezükkel egymás torkához kapkodnak, aztán itt van a Simicska-háború is, melyben a vazallusok is fegyvert rántottak, a második vonal sem bír magával, lopnak-csalnak-torzsalkodnak, a Jó Király meg csak annak csapja le a fejét, aki nem adja le az őt megillető sápot. Hogy ez az egész banda milyen elképzelhetetlenül alacsony minőségű emberekből áll, az meghökkentő, ezekhez képest elődeik – hetven évre visszamenőleg – maguk voltak a báj és kellem, a műveltség és disztingvált viselkedés. Orbán maga is érzékelheti, hogy lassan elszabadul a pokol, nem szólva Kövér Lászlóról, aki pontosan érzékeli, hogy Lázár nem a napi ügyekért harcol, hanem Orbán utódlásáért.

Ma ez utópiának tűnik, de ki gondolta volna Ceausescu kivégzése előtt akárcsak öt nappal is, hogy ez lesz a vége az ünnepelt diktátornak?
Lázár érezhet valamit házon belül, amit mi nem érzékelhetünk a mamelukok félelme miatt, mely sokkal erősebb a hatalmon belül, mint kívül.
Ott mindenki az egzisztenciájával játszik, márpedig a jólétet elbukni sokkal fájdalmasabb, mint szegénységben élni. Ami azt illeti, ha ezeket egyszer el lehet kergetni a francba, ha egyéb bűn nem terheli őket, csak, hogy elfogadták a júdáspénzt a választók elárulásáért, nem kell őket becsukni, elegendő felszámolni anyagi lehetőségeiket, teljes vagyonelkobzás, miegymás. Éljenek meg a többi állampolgárral azonos lehetőségek között, álljon meg mind a sajátlábán, Mészáros meg, ha letöltötte a büntetését, kezdjen el ismét boylereket bekötni, abból is szépen meg lehet élni.
Persze el lehet azon is töprengeni, hogy munkásságuk mennyiben számít jogtalan előny elfogadásának, merthogy a hivatali vesztegetés továbbra is bűncselekmény maradna, ott pedig büntetendő az is, aki adja, meg az is, aki kapja.

Lázár nem a mának dolgozik, hanem a holnapnak. Arra a napra készül, amikor valamely hatalmi csoportosulás eltakarítja Orbánt, elüti egy roller vagy megeszi a bögre fülét, merthogy az a legjobb az egész reggeliből. Ő addigra készen lesz, hogy átvegye a vezetést, felkészültségét és tapasztaltságát addigra nem tudja majd kétségbevonni senki, mert a többi senki még nálánál is sokkal, de sokkal senkibb.Orbán ilyenkor meg szokta nyesegetni a mindenáron szárnyalni szándékozó gúnár szárnyain a tollakat, hadd vergődjön a földön, időnként még meg is dicséri a próbálkozásait. De az idő Lázárnak dolgozik, hiszen a hajdani fiatal demokratából mára pocakos tábornok lett, aki rettenetes nyomás alatt dolgozik, amit eltagadni nem lehet, és bár egy-két napos elemcserén mostanában is járhatott, komolyabb nyomást már aligha bírna.
Ha aztán a mosolygósban Kövérrel kerülne egy kórterembe, lehet, agyonvernék egymást az ágy rácsával…

A menekültválság miatt megemelték őrzésének fokozatát, a kevlár alsógyatya mellé kapott egy könnyűpáncélzatú darabot is, beépített fosmosóval, mely ellenáll a kézi indítású rakéta-páncéltörőknek is. Jártában-keltében drón kiséri, ott lebeg felette lakása legkisebb helyiségében is, biztosítva zavartalan elmélkedését.
A Cinege utca sasmadara a jövődet tervezi.

Igen, Gyurcsány Ferencről van szó, aki írt egy röpiratot, igényesen, magas színvonalon, ahogy tőle már megszoktuk.

Hogy miért éppen most, miért éppen ő – ezt nem lehet most megkérdezni, mert könnyen úgy jár az ember, mint drágajó Bolgárúr, akinek a demokrata politikus akkorákat vert hólapáttal a képére, hogy a fal adta a másikat, merthogy nem azt kérdezte, amit a felajzott szerző elvárt volna. Talán érthető, hogy aki már annyit kapott, mint ő, időnként begorombul, de ha ennek előjelét érzi, akkor el kell halasztani a szereplést, mert a társadalmi munkamegosztásban a műsorvezető kérdez, a politikus meg válaszol. Ha esze van, hálás azért, mert médiafelülethez jutott, ahol a választók megismerhették aktuális elveit. Főleg a mai médiahelyzetben, ahol a vele halványan rokonszenvező rádióadók száma egy, a televízió-csatornák száma talán éppen ennyi, és ennek a helyzetnek előidézésében maga is nyakig sáros…

A műsorvezető meg azt kérdezi meg, ami engem, a hallgatót érdekel, meg amit még akar.

Mint kiderült a politikusnak magánemberi viszonya is van a műsorvezetővel, aki azt is megkérdezhette volna – magánemberi viszonyban, tegeződve – hogy te Feri, hát mi a faxt hemzsegsz már megint, mit akarsz ezzel elérni, miért most írtad, ki lesz erre vevő, szerinted ez nem pótcselekvés, Feri? A választó húsz szót sem olvas el egymás után, aki meg annyira kedvel téged, hogy a húsz oldalad elolvassa, az le tudja írni maga is, hogy te mit fogsz alapvetni. Na jó, nem minden mondatod, de a többségét gond nélkül. Nehéz a próféták sorsa, saját néped azt se érti, amit mondasz, liberális barátaid népe a prófétáit meg szokta előbb feszíteni, és csak haláluk után alapít tanaikra egyházat. Egy ilyen munka ebben az időpontban leginkább csak arra jó, hogy az ezért fizetett médiamunkások kiemeljenek a szövegkörnyezetből egy mondatot, aztán bizonyítsák vele, hogy te vagy a liberális métely, aki hazudott reggel stb. stb. – ismered a menetrendet, nem?

Bolgárúr persze nem azért Drágajó, hogy ne viselje a primadonna-allűröket, főleg, ha a színházban momentán nincs még egy primadonna, de még szubrett sem, időnként a súgó meg a tűzoltó szokott beugrani egyik-másik szerepre. Hogy az időzítés milyen, arról ne beszéljünk, arról se, hogy az országot megváltó tanulmányt nem lehet megtalálni a neten, mert olyan ravaszul sikerült eldugni – de aki végül mégis megtalálja, az kétségtelenül részesül abban az élményben, melyet a tarlón keresgélő liba él át egy földbe taposott, majdnem hiánytalan kukoricacső kipiszkálása során.

De nézzük magát az anyagot, melynek nagy része a szokott elveket rögzíti, melyekkel minden demokrata egyet kell, hogy értsen.
Most csak arról, ami talán nem annyira egyértelmű.

Azt írja az anyag, merjünk demokraták lenni, régebben kaptunk olyan felszólítást is, hogy merjünk baloldaliak lenni. Tájékoztatnám a szerzőt, hogy mi mertünk baloldaliak is lenni, mertünk demokraták is lenni, és ha a következő felszólítás az lenne, hogy merjünk emberek maradni, hát ne strapálja magát, mi azok maradunk. Huszonöt éve is vettük a bátorságot ragaszkodni az elveinkhez, még, ha nem is tudtuk, hogy a demokrácia vállalásához merészség kell, – sajnos, nem voltunk elég bátrak, de ma már mit kockáztatunk? Körbekiabál bennünket Viktor?
A gyerekeink és unokáink igen, ők az állásukat, az egzisztenciájukat félthetik, vagy merészen elutazhatnak Londonba mosogatni.

Tévedés az, hogy a választók az önkényt választottak demokrácia helyett, vagy erőt gyengeség helyett, a választók a rendet választották a káosz helyett, és a relatív következetességet a torzsalkodó, egymást és saját magukat lejárató „baloldali” pártvezetők helyett. A választó nem fog soha arra szavazni, aki éppen verekszik a társaival, akikkel állítólag egy táborban van. Nem fog szavazni kiszámíthatatlan politikusokra sem, olyanra meg végképp nem, aki egy ábrándos pillanatában minden előkészítés nélkül lemond, odadobva a gyeplőt a marhák közé, merthogy ez a szekér csendesen ballagott, ugye… A kudarc nem a baloldali vagy a demokrata választóké, hanem vezetőiké, beleértve a röpirat szerzőjét is.

Kétségtelenül sok dologban igaza volt, de az is kétségtelen, hogy éppen elég dolgot kúrt el, nem kicsit, nagyon. Csak emlékeztetőül, a média ügyét, a lemondását, a párton belüli, Fidesszel kollaboráló ártányok ügyét, a pártfinanszírozás ügyét, a pártszakadásnál a frakció ügyét, de tudnám még folytatni, csak minek. Nem lehet állandóan doktriner módon viselkedni, a politika harc, néha foggal-körömmel, politikai bátorsággal – szépelgéssel sokra nem lehet menni. Nem lehet úgy demokratának lenni, hogy kamarilla-politizálást folytatok, meg megköszönöm a választóknak, hogy követnek engem, ahelyett, hogy az köszönné meg, hogy képviselheti az érdekeiket.

Különösen, ha azt se határozza meg pontosan, hogy kiknek az érdekeit kívánja képviselni, hanem még ebben az anyagban is polgározik, jóllehet ebben az országban tízezer polgár sincs, a többi paraszt meg proli.Annak a tízezernek meg van már, aki az érdekeit képviseli, általában Viktornak hívják, de Simicska például gecinek, és ő jobban ismeri, mint a választók. Miért szavazzon az általa vezetett pártra a munkanélküli Prolijózsi? Vagy a zsellérsorba süllyedt, földnélküli Parasztgyuri? Majd ígérnek nekik nemzetiszínű pénzeszacskót, és adnak neki egy zászlót, ha kilóg a segge a gatyából, azzal befoltozhatja a szerencsétlenje.

A baloldaliságról szóló eszmefuttatás nagyon szép, sok is benne az okosság, de vannak dolgok, melyeket illene tudomásul venni.

Az egyik az, hogy a baloldal múltjából nem lehet szemezgetni, nem lehet azt mondani, hogy az örökségből nekem csak az kell, ami aktuális céljaimnak éppen megfelel. Ez az örökség egyben örökölhető, Szabó Ervintől Jászi Oszkárig, Rákositól Kéthly Annán át Kádárig, így együtt.

Nem lehet politikai haszonszerzésből elhatárolódni Kádártól és helyette a vértehetségtelen, moszkovita Nagy Imrét idealizálni, megpróbálva egy lyukból hideget és meleget fújni egyszerre. Kádár a magyar baloldal, egyben a magyar történelem egyik legnagyobb alakja is, aki talán a legjobban élt a kora adta lehetőségekkel. Ha utódai az ország vezetésében fele olyan jól éltek volna a saját koruk adta lehetőségekkel, már faképnél hagytuk volna Ausztriát. Most mégis azt olvasom, hogy a szerző „Kádár bárminemű felmentési szándéka nélkül” beszél, jóllehet a négymillió koldus országában ma egyetlen politikus sincs, akinek lenne erkölcsi alapja Kádár felett ítélkezni.
Neki sincs.

Elhiszem azt, hogy zavaró a kádári kor biztonságán elmélkedve keseregni, de ha egyetlen ember is megfagy az utcán egy magát baloldali indíttatásúnak tartó politikus miniszterelnöksége alatt, akkor talán lehetne több szerénységet tanúsítani bíráskodás helyett.

„A baloldaliság a fennálló lehetőségek közül keresi a legemberibb, legtisztességesebb utat. Nem a múlt megoldásaihoz, hanem a jelen lehetőségeihez és a jövő követelményeihez méri magát. Ami tegnap baloldali volt, az mára üres hazugság, populizmus lehet. Ami tegnap jó volt a jobboldalnak, az lehet, hogy ma a baloldal számára is támogatható. Ezt sokan megalkuvásnak, árulásnak gondolják. Én egyáltalán nem” – írja a szerző. Jó szó ez a populizmus, el lehet mantrázni mindahányszor, amikor adni kellene a szegényeknek egy kis életet, levegőt, reményt.

A baloldalnak nem utat kell keresgélni, hanem meg kell teremteni az emberhez méltó élet feltételeit minden magyar állampolgár számára, mégha ez azzal is jár, hogy a gazdagoknak kevesebb jut.

Tudom, jobb lenne elfelejteni a múltat, amikor a pápai lumpenproli gyereke is eljuthatott – talán nem túl könnyen – az egyetemre, mint ahogy a kőbányász fia se kellett, hogy traktoros maradjon, de a múlt velünk él és kísért, mint Hamlet atyjának szelleme a vár fokán.

Akár büszkék is lehetnénk rá, már, ha baloldaliak lennénk. Azt a szerény kádári létbiztonságot, kiszámíthatóságot és stabilitást várják az emberek, amit ma a jobboldal ígérget nekik, aztán addig mondja, mondja, hogy már az övék, míg el nem hiszik maguk is, hiszen ehhez csak az kell, hogy a múltat minél sötétebbre fessék. Ebben a társadalmi rendben természetesen nem lehet munkás-paraszt diktatúrát bevezetni, de aki nem vallja azt, hogy baloldalinak lenni a társadalom bérből és fizetésből, nyugdíjból élő rétegének, a nincstelenek és szegények érdekképviseletét jelenti, az nem baloldali.
Ez nem baj, de nem kell becsapni az embereket.

„Magyarországnak ma nem egyszerűen baloldali, hanem balközép polgári demokrata kormányra van szüksége. Nem szakértői kormányra, mert a kormányzás mindig is szakszerű alternatívák közti értékválasztás, azaz politikai döntéshozás és cselekvés. Amire szükség van, az az európai humanizmus eszményében hívő, szabadelvű, mérsékelt bal- és jobboldali felelős emberek támogatása és cselekvése.” Magyarországnak egy olyan demokratikus kormányra van szüksége, amelyik felszámolja a mai állapotokat, nem fél kemény kézzel rendet tenni közös ügyeinkben.

Nem keménykedésre gondolok, hanem következetességre, politikai és emberi bátorságra. Nem kamarillapolitikára, hanem demokratikus nyilvánosságra, egyértelműségre. Utána lehet majd versengő politizálást folytatni, mert az viszi előre a társadalmakat.

A röpiratot érdemes elolvasni, de hangsúlyoznám, hogy nem, mint az imakönyvet. Gyurcsány gondolkodó ember, de előfordulhat, hogy rosszul gondol valamit, ami nem jelenti azt, hogy ellenfelei jól gondolják. Pártja – mondjon bárki bármit is – egyhelyben topog, képtelen vonzani a fiatalokat, emellett gyógyíthatatlanul amatőr. Arra talán jó lesz, hogy vezetői beüljenek a kupola alá, de a demokraták vezető erejévé ezzel a teljesítménnyel nem válhat. Van még két és fél év ennek az állításnak a cáfolására. De valamiért mindig eszembe jut egy népi bölcsesség: a világ legnagyobb marhasága az, ha mindent ugyanúgy csinálok, mint tettem és más eredményt várok.

Javaslom mindenkinek elolvasásra és elspekulálgatásra.

Első lépésként húzzuk ki a szövegből a vágyakat és a jelszavakat.

Ennek utána gondolkodjunk el azon, ha valaki kezünkbe tett egy étlapot és jó étvágyat kívánt, megtett- e mindent azért, hogy jóllakottan keljünk majd fel az asztaltól.

1848 még tartja magát úgy-ahogy, habár tanulságait annak se vontuk le, helyette csináltunk belőle egy szép, színes mesekönyvet, Háry Jánossal, Iluskával, kétfejű sárkányokkal, gonosz Hókuszpókkal, meg lánglelkű forradalmárokkal. Hogy szembenéztünk volna a tanulságokkal, bevallottuk volna a politikai melléfogásokat, szembenéztünk volna az illúziókkal, melyekért az életüket adták Klapka és Bem honvédei – olyan istenfia ebben az országban nincs. Ha itt valaki azt mondta volna, hogy a Nagy Háborút lezáró Trianoni béke durva rendelkezéseiben ott voltak 1848 bűnei a nemzetiségi kérdés kezelésében, valószínűleg kiátkozták volna, hiszen nem igazán illett a Bem-após, Klapkás, hős Kossuth-apánkos freskóra, említeni is súlyos modortalanság volt. Kossuthról sem készült kép szakáll nélkül, női ruhában, menekülés közben (ráadásul a véletlenül nála maradt hadipénztárról sem esik szó. a szerk. megjegyzése).

Hiába, az illúzió általában felülírja a valóságot.

1818 már feledésbe merült, az őszirózsás forradalom kiszenvedett, mint liba a lakodalomban. Emberfia nem meri említeni, hiszen ha valaki szóba hozza, hát kénytelen megemlíteni a gyűlölt, nyúlszájú grófot, aki a saját birtokain kezdte volna a földosztást, hogy juttasson valamit a háborúban vérét adó, a vérontásba belefáradt parasztságnak, munkásoknak, hogy legyen okuk feltápászkodni a földről, ahova lerogyni alig maradt erejük, mire hazabotorkáltak az Isonzótól, négy év harcai után. A gróf egyetlen szerepet tölthet be a magyar történelemben: ő lett kinevezve felelősnek Trianonért – a valódi felelősök által. Ez a szép szokás a mai napig fennmaradt, ma is azok nevezik meg a felelősöket saját bűneikért, akiknek lelkén száradnak a mai közállapotok.

1919 forradalmát említeni egyenesen hazaárulás-számba megy, jóllehet az alatt a négy hónap, az ominózus 133 nap alatt az a rezsim – igaz, vörös zászlók alatt – az utolsó honvédő háborút folytatta, nem is eredménytelenül az ország területi épségének fenntartása érdekében.

Ha nem ezt teszi, Debrecen, Szolnok, Hódmezővásárhely ma ősi dák városok, Szeged meg Szerbia gyöngyszeme lenne. De erről sem szabad beszélni, ahogy a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregét vezető Stromfeldről sem, annál inkább a lováról, melyet a románok után hősiesen bevonuló Horthy különítményesei elrekviráltak, hogy a Fővezérnek legyen min bevonulni a bűnös városba, Budapestre. És a véres, ötezer áldozatot követelő megtorlást sem lehet említeni, sem a Dunába lőtt újságírókat, sem a megnyúzott papot, sem a felakasztott festőnőt, sem Orgovány élve elásott áldozatait, ellenben taknyunk-nyálunk összefolyhat a meghatottságtól Horthy említésekor.

Hogy a Trianoni Békeszerződést ő íratta alá, az senkit nem akadályoz meg abban, hogy honmentőnek tartsa. Hogy az országot a nácikhoz kötő bécsi döntések miatt hongyarapítónak gondolják, hogy a magyar zsidók százezreit elpusztító intézkedéseket a németek nyakába varrják – napi gyakorlat. De az országot megszállni kívánó kisantant elleni harcot vezető Kun Bélát természetesen lehet boldogan Kohn Bélázni, és nincs senki, aki elmondaná, hogy hülyegyerek, amikor bánatosan belebőgöd az éjszakába kiérlelt nézeteidet erről a cseppnyi országról, akkor jusson eszedbe: Kun Béla, Stromfeld, Landler nélkül éppen feleakkora lenne az ország.
Amikor meg a Székely Himnuszt porlasztod, emlékezzél egy percre a Székely Hadosztályra is, amelyik megnyitotta a frontot a románok előtt.

Hja, a történelem nem fekete-fehér ám…

Aztán a vesztett II. Világháború után Sztálin vasmarkában már csak vergődni lehetett, majd halála után elindulhatott az erjedés.

Lett Petőfi kör, az egyetemisták is elkezdtek politizálni, a munkásság is elégedetlen volt a hidegháborús állapotokkal, de a világtörténelmi körülmények is szerepet játszhattak abban, hogy ismét lett egy forradalmunk, mely 1956. október 23.-án délután kettőtől hatig tartott, mert ami utána következett, az már mindennek volt nevezhető, csak forradalomnak nem. Az eredeti követelések feledésbe mentek, megjelentek a Horthy-restauráció képviselői, kommunistákat gyilkoltak, romboltak, fosztogattak – de hát persze, egy forradalom csak távolból szép, közelnézetből leginkább hányingert lehet kapni a látványtól. Tulajdonképpen a Szovjetunió teljesített volna bizonyos követeléseket, de a kialakult helyzet miatt erre már módja sem volt, hiszen az államhatalom felbomlott, irányítás nélkül maradt, így politikai megoldás helyett törvényszerűen bekövetkezett a bukás.

Szánalmas forradalmaink egytől-egyig elbuktak, mégis azt mondom, hogy lehetett volna hasznuk.
A nemzeti összetartozás, a közös célok akár össze is kovácsolhatták volna a magyar népet, de nálunk ez valamiért soha nem sikerül.

1956 esetében a Horthy-restauráció szorította ki a demokratikus elképzeléseket, 56-ban a hazatérő nagybirtokosok, 1989 után pedig a nosztalgiázó dzsentrik és csemetéik tették lehetetlenné, hogy ez a nap a nemzet összetartozását és közös céljait szimbolizáló nap legyen. A pontot az i-re a forradalom ötvenedik évfordulója tette fel, amikor a nemzet tiszteletére összegyűlt ötven állam és kormányfő jelenlétében puccskísérletre került sor, mely nem a hatalom határozottsága, hanem a tömegtámogatás hiánya ítélt halálra.

De arra jó volt, hogy 1956 eszméjét szarba tapossa az a beteg ember, aki szeretné bizonyítani, hogy a történelem vele kezdődött.

Ma már ott tartunk, hogy az ünnepen sem a kormányfő, sem az államelnök nincs jelen, ami tulajdonképpen derék dolog, hisz nincs annál szánalmasabb, mint amikor a maffia lengeti a szabadság zászlaját.

Itt állunk ma forradalom nélkül, a hajdani forradalmárok és ellenfeleik sírjai előtt, többségüket csak az különböztette meg egymástól, hogy az egyiken egyenruha volt, a másikon meg civil, de mindketten egy szebb, jobb, demokratikusabb, békés Magyarországot szerettek volna. Ahogy elnézem, ez a vágy a fülkeforradalom után sem jött össze… Ma, amikor Rákosi pocakos szelleme itt flangál közöttünk és Horthy hangján szól a néphez, el kellene gondolkodnunk azon, hogy nem lenne-e időszerű elkezdeni levonni forradalmaink tanulságait.

Még mielőtt már megint késő lenne…

Ps. Magam részéről a vitát lezártam, ehhez sem volt sok kedvem – nem kedvelem a bunkókat.