„Összejön az ember élete”

Születésnapi beszélgetés Láng Istvánnal

Szerző: László Ferenc
Lapszám: 2013 március

 

 

 Láng István - Felvégi Andrea felvétele

- Nyolcvanévesen, egy teljes, de korántsem lezárt életmű megalkotójaként hogyan tekint vissza a saját pályájára?

- Nagyon furcsán alakult a pályafutásom, és annyi mindent csináltam az évek során, hogy mindig azt mondhattam: last but not least, I hope I remain a composer too... Így még be sem fejeztem a főiskolát, amikor 1957-ben, az ismert történelmi okokból, tanárhiány támadt a Színművészetin, s én, aki akkor már régóta filmes statisztálással egészítettem ki az ösztöndíjamat, és így sok filmes és színházi ismeretségre tettem szert, odakerültem Nádasdy Kálmán mellé. Az ő osztályában ugyanis volt két barátom, Pethes György és Turián György, s amikor Turián Kisfaludy-vizsgaelőadásához kísérőzenét írtam, s ezt az osztály előtt bemutattuk, Nádasdy váratlanul Alban Berg Wozzeckjéről kezdett kérdezni. Azután, a válaszaimmal megelégedve, arra bátorított, hogy járjak be az óráira. Végül '57-ben korrepetitor-tanársegéd lehettem mellette. Hihetetlenül sokat tanultam tőle, a színházról, a dramaturgiáról való tudásomat neki köszönhetem: a nem kizárólag zeneszerzői önarcképem ott markáns vonásokat nyert.

- S mindeközben persze diplomás zeneszerző lett, a ma már ritkán emlegetett Viski János és Szabó Ferenc növendékeként.

- A zeneszerzés szakra egy év karvezetés után kerültem be. Viski János vett föl, aki fantasztikus tanáregyéniség volt, s ő is életem egyik meghatározó személyisége. Észrevett bennem valamit, külön is foglalkozott velem, s így a vizsgák után is bennmaradtam. Igen ám, de egy idő után Viskivel néhányan már nem tudtunk kijönni: 1955-56 táján már kezdett beszűrődni hozzánk Webern és mások hatása, Ligetinek már neve volt a főiskolán, s akkor én harmadmagammal átkéredzkedtem Szabó Ferenchez. Nála, ki hinné, fölszabadult az ember, én egy év leforgása alatt megírtam egy huszonöt perces versenyművet, ez volt a Brácsaversenyem, s megkomponáltam a Pathelin mester című kisoperámat, ugyancsak diplomamunka gyanánt. Az előbbi munkámat a Zeneakadémia nyilvános hangversenyén, míg az operát az Operaház stúdiójában mutatták be. S ezzel megkezdtem zeneszerzői pályámat.

- S rá nem sokkal következett az 1958-as Varsói Ősz.

- Igen, ezt azóta nagyon sok helyen elmondtam: nekem valóságos szívgödörütés volt, amit oda kijutva tapasztaltam. Ott hallhattam például Stockhausent, Nonót és másokat. Elvittek bennünket az ottani elektroakusztikus zenei stúdióba is, s mindez jócskán átalakította a zeneszerzői gondolkodásomat. Amikor hazaértem, hamar írtam is erről egy beszámolót a Film Színház Muzsika számára, s a cikkemben megemlítettem, hogy legfőbb ideje lenne Magyarországon is létesíteni elektronikus zenei stúdiót. Ezért utána két évig nagyon nem szerettek.

- A Színművészeti említése, de a Pathelin mester is jelzi, hogy az Ön életében és egyszersmind életművében mennyire erős a színház, a színpad vonzása. Már-már szimbolikusnak tűnik, hogy az egyik tévéoperájának az a címe: Álom a színházról. Vagy ez már erőltetett jelkép lenne?

- Nem, maradjunk annyiban, hogy telibe találta. 1960 márciu­sában amúgy eljöttem a Színművészetiről, hogy „szabadúszó ze­­ne szerző" legyek, s elkezdtem újra megtanulni a szakmát, ami­ben hihetetlen segítségemre volt, hogy 1961-ben szinte meg­ma­gya­ráz­hatatlan szerencsével sikerült kijutnom az ISCM (Új Zene Nem­zet­közi Társasága) bécsi fesztiváljára. Akkoriban abból éltem, hogy kísérő- meg filmzenéket írtam, valamint könnyen előadható kórusműveket. Nem tömegdalokat. De közben Pécsett Eck Imre körül mozgásba lendült a balett, én is lejártam oda az előadásaikra, így aztán 1964-ben bemutatták a Hiperbola című balettemet, s alig több mint egy hónappal később pedig az Erkel Színház a már korábban elkészült Mario és a varázslót. A Hiperbola nagy siker volt, itt-ott, még külföldön is megfutotta a maga pályáját. 1966-ban azután a Bábszínháztól távozó Lendvay Kamilló beajánlott a maga helyére, én pedig 18 gyönyörű évet töltöttem ott, s azt hiszem, hogy a színház arculatának kialakításában nem jelentéktelen szerepet játszottam.

- Ez a maga korában valóban világraszóló Állami Bábszínház volt, Bródy Vera és Koós Iván bábjaival, meg Szőnyi Katóval, Szilágyi Dezsővel.

- Csodálatos csapat volt együtt, és olyan dolgokat csinálhattunk meg, mint a Mandarin, párban Brecht-Weill Hét főbűnével, vagy épp A katona története, Webern Hat zenekari darabja, valamint a Háry János, s ezekkel azután bejártuk a világot. Jöttek a darabok, amiket kitalálhattam, illetve kitaláltunk közösen: egy-egy elektronikus zenei darabot is készíttethettem Dubrovayval meg Maros Miklóssal, de a Ligeti-féle Aventures köré is rendeztünk előadást, ami szintén újdonság volt akkoriban, és már majdnem a kétszázadik előadásnál járt, amikor nemrég levették a műsorról.

- S mindeközben alakult az operaszerzői életmű is.

- Még a hatvanas évek elején írtam egy operát Karinthy Frigyes nyomán, ez volt A nagy drámaíró, azt mutogattam többfelé, de akkor senkinek nem kellett. Azután évekkel később jött Bánki László és az általa életre hívott Zenés TV Színház: a maga vagy 150 produkció­jával és benne másfél tucat új magyar operával, amelyek közül három az enyém volt. Először átírtam nekik ezt a Karinthyt, ami tisztes sikert aratott, majd a figyelmem Mándy Iván írásai felé fordult, akinek a művei számomra nagyon fontosak. Ebből született az említett Álom a színházról, ami nagyon személyes ügyem volt, ráadásul a közönségnek is tetszett, és még díjat is nyertünk vele. Közben nekem már régóta szívügyem volt Sarkadi Imre A gyávája, amiben persze nem a termelőszövetkezeti vonal érdekelt, hanem az etikai probléma, és ennek operai megjelenítése. Elkezdtem ezen a témán dolgozni, csak az Operaházban a mű elbukott Mikó  András ellenállásán, így a Rádiónak készítettem ebből három monológot és három közjátékot. Ezt fel is vették Szirmay Mártával, Erdélyi Miklós vezényletével. De nem hagyott nyugodni a téma, és harminc évvel később újra elővettem: az elejétől a végéig újraírtam A gyávát, csak egy prózai mondat maradt változatlan benne. Még inkább az etikai kérdésre és a három ember, a férj, a nő és a fiú gondolataira koncentráltam, s aztán 2001-ben ezt is felvette a Rádió.

Közben még Bächer Iván szövegére is született egy egyfelvonásos operám, a Bekerítve, amit 1990-ben mutatott be a Televízió. Hangsúlyozni szeretném, hogy az első operám kivételével a szövegkönyveket mindig magam állítottam össze, betű szerint megtartva az írók mondatait. Visszatekintve az is látható, hogy a Pathelin mester kivételével mindig arról beszéltem ezekben az operákban, hogy mi van ma. De erről szólt az Orbán Ottó versére komponált A barbárokra várva című darabom, az 1971-es holokauszt-kantátám (ez a Pilinszky nyomán komponált In memoriam N. N.) meg a Csillagratörők balettem is, amit Ágh István soraira újra Eck Imrével csináltunk, és amit nagyon nem szerettek. Egyetlen előadást ért meg.

- Az Ön nemzedéke a történelem által különösen sújtott generáció, s ez a művészpályákon is érződik. Az 1970-es évek közepén egy interjújában ezzel kapcsolatban a Thomas Mann-i „hatalom védte bensőség" kettős arculatáról beszélt.

- Ez a fogalom közhely volt akkoriban, a jelenség maga pedig az ernyőszerűségével mindannyiunkra ráborult. Ha kellene, én is jelentkezhetnék, hogy volt nekem betiltott művem: a Xilofonverseny, amelynek első tételét a rádiófelvétel után egész egyszerűen letörölték, s csak a könnyedebb második tételt szerkesztették be - név nélkül - reggeli tömegműsorokba. A zenei életben azonban mindez mégis egy kicsit másképp alakult: a hatalom olyan volt, amilyen, de a szakma a döntő pillanatokban többnyire összezárt. Persze voltak bizarr pillanatok. Például tisztáznunk kellett a zen-buddhizmus mibenlétét. Én erre szakértőt kértem fel, az e tárgyban járatos Miklós Pált, aki előadását utóbb könyv alakban is megjelen­tette. S miután 1978-tól én voltam
a Zeneművészek Szövetségének fő­tit­kára, azt hiszem, magam is tettem azért, hogy sokszálú legyen a magyar zeneszerzés, hogy ne érjék retorziók. És hogy erősödjön a magyar zene nemzetközi kapcsolatrendszere: 1981-ben a Nemzetközi Zenei Tanács kongresszusát tartottuk meg Budapesten, aztán '86-ban végre meg tudtuk rendezni azt az ISCM-kongresszust, amit még Bartók ígért meg egykor.

- Az első kérdésben teljes, de nem lezárt életművet említettem. Hogyan alakul Láng István életműve mostanában?

- Nézze, valahogy összejön az ember élete, életműve. Eddig leginkább a színpadi-drámai jellegű munkáimról beszéltünk, s a drámai hatások voltaképpen az összes hangszeres szerzeményemben erősek, még a virtuóz szólóművekben is. Idővel fontossá vált számomra az orgona, amit Szathmáry Zsigmond előadóművészi ösztönzésének köszönhetek. Ahogyan sok lehetőséget kaptam az EAR Együttestől is. Náluk többek között az érdekelt, hogyan lehet egy-egy hangszert a technika segítségével megmásítani, s ezzel a kifejezés erejét fokozni, ütköztetve a „natúr" módon megszólaló részekkel. Most januárban a Felkiáltásokat mutatták be a Mini Fesztiválon, klarinét-brácsa-cselló-trióként, októberben ugyanennek a kompozíciónak az elektronikus változata is elhangzik majd. S most egy utolsó nagy zenekari darabon is dolgozom: öt perc már elkészült belőle

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.