Evviva, Maestro!

Szerző: Kocsis Zoltán
Lapszám: 2013 március

 

     Jeney Zoltán - Felvégi Andrea felvétele

Első gondolatként okvetlenül ez a szó jut róla eszembe: mester. De még ma  is oly furcsa ezt kimondani a magyar zene egykori élcsapatának egyik vezéralakjáról, a hetvenes évek muszáj-botrányhőséről, a mindent uniformizálni és beskatulyázni próbáló irányított kultúrpolitika mindenkori szándékával tudatosan, sőt nem ritkán anarchisztikusan szembemenő, végtelenül jámbor, sőt angyali külsőbe rejtett daredeviljéről. Pedig a titulust vele kapcsolatban egykori mentorunk, Simon Albert már a hetvenes évek közepétől különös előszeretettel használta. És valóban: ha csakis és kizárólag a kompozíciók felől közelítünk Jeney Zoltán munkásságához, rögtön előtűnnek azok a kritériumok, amelyek a valódi mestert megkülönböztetik a szemfényvesztőktől, a sarlatánoktól, a semmitmondóktól. Az alkotói véna, a „könnyen írás tudománya" már színre lépésének pillanatától kezdve jelentős kompozíciókat eredményezett, akár Az áramlás szobra kiemelkedően érett faktúrájára, akár az Öt zongoradarab stíluslezáró, a bartóki örökséget sajátos módon asszimiláló összefoglalására, akár a Soliloquium No. 1, az akkori ízlést tekintve ugyancsak polgárpukkasztó, mai füllel hallgatva mégis „klasszikus" hangvételére gondolunk. Nyilván nagy szerepet játszhat ebben a lehető legjobb iskolákban elsajátított mesterségbeli tudás, de - mint minden jelentős zeneszerző esetében - hasonlíthatatlanul nagyobbat az, amit saját egyéni, félreismerhetetlen zeneszerzői invenciónak nevezünk. Az egyéniség erejének kisugárzását a legjobb iskola sem képes pótolni, és Jeney Zoltán éppen ez utóbbi révén tudja tipikussá nemesíteni egyéni stílusát. De az igazán nagy léptékű vagy korszakformáló művek megalkotásához talán ez sem elegendő. Ahhoz már több: egy olyan világnézeti és morális alapállás aranyfedezete kell, mint amilyen a Jeney Zoltáné.

Az Új Zenei Stúdió kísérletező éveinek objektív megítéléséhez talán még nem érkezett el az idő, a hatvanas-hetvenes évek időszakának különféle művészetújító tendenciáit valószínűleg nem is lehet feldolgozni egyetlen átfogó jellegű monográfia keretében. Nyilvánvaló, hogy ezeknek az esztendőknek jelentőségét nem szabad sem alá-, sem pedig túlbecsülni. Bizonyos az is, hogy az akkor érvényesnek tekintett hierarchia - akár a műfajokat, akár az alkotókat nézzük - ma már semmilyen szempont alapján nem állja meg a helyét. De így vagyunk ezzel más korszakok megítélésénél is. Az idő könyörtelenül kirostál a maguk korában mégoly fontosságú figurákat is, míg mások fönnmaradnak. Ôk azok, akik a kellő időben - saját belső törvényszerűségeiknek öntudatlanul engedelmeskedve - saját útra térnek. Ez az út sokkal kacskaringósabb, göröngyösebb, ködösebb, mint ami általában kínálkozik. De célhoz egyes-egyedül ez az út vezet. Nem csoda, ha sokan elfáradnak, elbizonytalanodnak rajta. Jeney Zoltán alkotó energiáit nem hogy felemésztették volna a céljai érdekében tett erőfeszítések, éppen ellenkezőleg: az új és új lehetőségekre való rácsodálkozás megsokszorozta azokat.

Tény, hogy az 1970-ben alapított Új Zenei Stúdió kötelékén belül eltöltött évek minden aktív résztvevőnek - így Jeney Zoltánnak is - felpezsdítették szellemi kapacitását, ami múlhatatlanul szükséges volt új távlatok, új dimenziók meghódításához. A kultúra „fura urai" az akkor leghaladóbbnak, legnaprakészebbnek számító műhely tevékenységét a hírhedt három T-s kategóriában (támogatott, tűrt, tiltott) a „tűrt" csoportba sorolták. Ez értelemszerűen nem akadályozta a tulajdonképpeni művészi tevékenységet, sőt a munka gyümölcsei nem ritkán a stúdió Rottenbiller utcai székházának falain kívülre is eljutottak. De mindenkor, minden szereplés alkalmával érezni lehetett valamiféle kontrollt, a hatalom megnyilvánulásait, ha nem is a legdemonstratívabb módokon. Az Új Zenei Stúdió majd' minden vidéki vagy külföldi hangversenyén ott vigyázott a mereven figyelő szem, a legmagasabb hangérzékenységre csavart fül és a megfelelő pillanatban lecsapni készülő kéz. Különösképp így volt ez azoknak a műveknek esetében, amelyeknek már a címével is „baj volt". A hatalom - a legtöbb esetben bornírt, ám néha meglepő empátiával rendelkező - képviselőivel folytatott, néha késhegyig menő viták során az egyébként örökké szelíd természetű Jeney Zoltán bizonyult a legmilitánsabbnak, különösképpen ha nem róla, hanem kollégáiról volt szó. Alapvetően kolerikus természete az ilyen alkalmakkor mutatkozott meg legélesebben, s nem ritkán eredményeket is hozott. Már önmagában is élmény volt megfigyelni, hogy hirtelen haragja az általa kimondott szavak révén hogyan változik át, mondhatni szublimálódik a legmagasabb intellektus által vezérelt vitastílussá. Az ilyesfajta „eligazítások" az Új Zenei Stúdiót egy idő után már nem akadályozhatták a szélesebb nemzetközi porondokra való kilépésben. A vasfüggöny túlsó, de innenső oldalán is egyre fokozottabb szakmai érdeklődés kísérte a Stúdió tevékenységét, amit letagadni a hatalomnak már bajos lett volna. Az 1974-es párizsi és az 1975-ös varsói bemutatkozás komoly - bár korántsem minden tekintetben pozitív - visszhangja egyértelmű üzenetet jelentett az akkori Magyarország kulturális vezetőinek: számolnak velünk. Pedig ekkor Jeney Zoltán még nem jutott túl a Quemadmodum, az Orfeusz kertje és A Szem mozgásai című kompozícióival fémjelzett korszakán.

De nem csupán a kultúra urainak felhúzott szemöldökét, rosszindulatúan kikerekedett szemeit, fölényeskedő kioktatásait kellett ebben az időben elviselni. Az Új Zenei Stúdió szerzőivel a kollégák sem bántak kesztyűs kézzel. A közös kompozíciók - Jeney-Sáry-Vidovszky: Undisturbed, Eötvös-Jeney-Kocsis-Sáry-Vidovszky: Hom­mage à Kurtág, Csapó-Dukay-Jeney-Kocsis-Sáry-Vidovszky: Hom­mage à Dohnányi - heves ellenállást váltanak ki a kezdeti szimpatizánsok egy részében is. Az Alef című szimfonikus mű rádiófelvételét a hazai zenei élet egyik prominens karmestere utasítja vissza, meglehetősen érdes szavakkal. Nyílt polémiák sorát indítja el a rendszerváltás idején megerősödött népnemzeti oldal, melynek valamilyen okból szintén az Új Zenei Stúdió lesz céltáblája. A szerző előadásában 1990 szilveszterén, a Stúdió fennállásának huszadik évfordulója alkalmából elhangzott Ha majd leírjátok, eljövök című pamflet elevenen példázza Jeney azonnali és az egyetlen lehetséges módon való reagálását az ilyesféle csipkelődésekre. A rosszindulat nyomán felhorgadó haragot iróniával fűszerezett humorba fagyasztani: nos, ez akkor is kivételes alkotói tett, ha az iniciatíva és a realizáció nem kifejezetten zenei természetű.

 

Csábító lenne - s különösen a művek vonzatában - végigkísérni az életpályát, de ezt hagyjuk meg az erre avatottabbaknak. A 12 dal, a Hérakleitosz-darabok, a Végjáték, az egyre növekvő számú Soliloquiumok, az Apollóhoz mind-mind számot ad arról a munkáról, ami egy, a hangokkal intenzíven foglalkozó zeneszerző műhelyében történik. És ami egyre simább és egyenesebb útra tereli azt, aki mondanivalóját nem kísérletezés, hanem kikristályosodott stílus révén közli a megcélzott hallgatósággal. S ennek révén törvényszerűen és akadálytalanul jut el az egyre nagyobb formátumú művek megalkotásához. Ehhez azonban önmagunkkal való állandó, könyörtelen szembenézés és mindenekelőtt őszinteség szükséges. A művészet fogalmába sok minden belefér, hazudni azonban lehetetlen. S aki így veszi föl a telefont: „Tessék, Jeney Zoltán", annak nincs takargatnivalója a világ előtt. Ez is mesteri vonás. Az ilyen ember pontosan tudja, hová és miként akar eljutni. Akár el is mondhatná József Attila szavaival: „Nem halhatok meg, nem szabad, míg meg nem találtam a tisztaságot".

Nem csoda tehát a hazai és nemzetközi elismerés. Az 1981-es olaszországi turné, az 1984-es svédországi Jeney-fesztivál, a vendégprofesszori címek, a számtalan kitüntetés, de főként maguk a művek adnak számot arról, hogy Jeney Zoltán immár az Új Zenei Stúdiótól függetlenül is megkérdőjelezhetetlen tényező a zenei életben. Sőt több is annál. Az alkotók azon - sajnálatos módon egyre ritkuló - csoportjához tartozik, akik képesek tudásukat rendszerbe foglalva új lökést adni a fiatalabb nemzedékeknek. Felbecsülhetetlen jelentőséggel bír ez korunkban, amikor a szinte végtelenre tágult közlési lehetőség és a beszűkült egyéni invenció fordított arányának paradoxonja lengi be világunkat, letagadhatatlanul mélyül a szakadék a kortárs alkotók és a széles közönség között. Nem kis feladat ebben a közegben kijelölni a haladás irányát, figyelmeztetve az egyéniség elsődlegességére. Ezt tette áldozatos munkával Jeney Zoltán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetőjeként, kevés híján két évtizeden keresztül.

Egyszóval Jeney Zoltán: mester, a szónak minden értelmében. Azt is mondhatnók, hogy az engesztelhetetlen forradalmár mára konszolidált mesterré érett. Csakhogy ez így nem teljesen igaz. Mesterünk koránt sem simul bele az általánosan elfogadott konvenciókba, továbbra sem köt semmiféle kompromisszumot művészete fenntartásának érdekében. Hogy eközben iskolát teremt, s nem zárkózik el a kritikai szemlélet elől? Összefér a fent leírtakkal. Mint ahogy az is, hogy lelke mélyén Jeney Zoltán ma is avantgardista, elkötelezett vezetőnk, akinek sem a zenéhez való viszonya, sem előítéletektől mentes, a mindenség befogadásra irányuló világnézete nem változott az elmúlt évtizedek folyamán. S talán a legfontosabb, ami csak nagyon-nagyon kevesekről mondható el: megmaradt a művészet erejébe vetett már-már gyermeki hite. Életpályája nagyszerű bizonyítékul szolgál arra, hogy elérheti valaki a legmagasabb rangot elveinek hajlíthatatlanságával is. Sőt: ez az egyetlen lehetséges alapállás, ami egyáltalán esélyt ad az egykori ideálok megvalósításához. A Halotti szertartás monumentális hangboltozatait csakis olyan alkotó emelhette, aki megingathatatlanul áll az őt körülvevő világ sodrásában, aki nem enged pillanatnyi trendeknek, divathóbortoknak, aki célja elérése érdekében nem ismer lehetetlent. Mit is mond Stravinsky, amikor a nála ifjabb zeneszerző-nemzedékről beszél? „Azok, akik egykor új utat törtek, gyakran az elsők között vannak, akik vívmányaikat berozsdásítják." Ha valami, akkor Jeney Zoltán munkássága e kijelentés ékes ellenbizonyítékául szolgál. Örökifjú zeneszerzőnk mesterségének arzenálja teljes pompájában csillog, alkotóereje töretlen, az életmű nem lezárt. Ô nem felejtette s nem felejti, hogy miért küzdött egykoron, hiszen pontosan ennek a célnak elérését szolgálja ma is. Nincs kétségünk afelől, hogy kompozícióinak sorát még sok-sok remekművel gyarapítja; s reméljük, még sokáig mutatja nekünk az utat.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.