Erényei ellenére a könyvben számos tartalmi és szerkesztési hibát fedezhetünk föl. A problémák kapcsán úgy vélem, komoly felelősség terheli az Akadémiai Kiadót, amely nem a téma értékéhez s a munka kivételesen magas színvonalához méltó módon végezte feladatát. Meggyőződésem, hogy az elméleti részben szinte valamennyi hiba kijavítható lett volna, ha a munkát lektorálja egy olyan szakember, aki pontosan érti és követi az érintett szakterületek modern irodalmát; vagy legalább két szakember: egy kreativitáskutatással foglalkozó pszichológus és egy zenetudós-zeneesztéta. A könyv következő, javított kiadásának már lektorált változatban kell megjelennie.

Vitányi és Sági a zenei alkotókészséget igen eredeti nézőpontból közelítette meg a három évtizeddel ezelőtt megkezdett kutatómunka megtervezésekor, és módszerük is egyedinek tekinthető a modern kreativitáskutatásban. Az empirikus vizsgálat elméleti hátterét és eredményeinek értelmezését a kétkötetes munka első kötete tartalmazza; a terjedelmes második kötet a vizsgálat eredményeit dokumentálja.

A megközelítésnek az ad egyedi értéket, hogy a szerzők nem a nemzetközi zenepszichológiában domináns kutatási programok mentén indították vizsgálatukat a magyar lakosság zenei tudásának föltérképezésére. A zenei tudást nem passzív formájában vizsgálták: nem csupán ítéleteket, véleményeket kértek adatközlőiktől, s nem is az agyi aktivitás költséges mérését választották módszerüknek. Megadott szövegekre vagy akkordsorokra kértek improvizációkat különböző társadalmi csoportba tartozó személyektől. Véleményem szerint kutatásukat részben az tette egyedivé, hogy az aktívan alkotó emberre irányították figyelmüket; részben pedig az, hogy a zenei alkotókészség (generativitás) külföldi vizsgálataiban szinte mindig figyelmen kívül hagyott társadalmi vetületet is elemezni kívánták, s a tanulságokat ennek alapján fogalmazták meg.

A könyv különösen értékes része a kreativitás kutatásának elméleti áttekintése, amely nemcsak négy tudomány (pszichológia, zeneesztétika, filozófia, szociológia) alkotókészséggel kapcsolatos régi és legújabb elméleteinek mély és szigorú átgondolásáról, hanem az elméletek összeegyeztetését tekintve eredetiségről is tanúskodik. Vitányi Iván az elméleti-kutatástörténeti bevezetőben, a kisebbik (első) kötet első száz oldalán vállaltan a saját kutatás szemszögéből tekinti át e tudományok eltérő szemléletű iskoláinak szakirodalmát - logikus, egymást kiegészítő tárgyalásban. Külön erénye a munkának, hogy sok régi, tudománytörténeti értékű irodalmat is - melyre ma már bizonnyal nem hivatkozna egy fiatalabb kutató - szervesen, értő módon és logikusan integrál a legújabb kutatási eredmények ismertetésébe. A könyv pszichológiatörténeti áttekintése a nemzetközi lélektani szakirodalomban is egyedülállóan eredeti.

A szerzőpáros a zenei alkotókészséget a nagy alkotók személyiségét és alkotófolyamatait vizsgáló kreativitáskutatás felől kiindulva közelíti meg; a kutatástörténeti áttekintés innen jut el a generativitás kérdésköréhez: a hétköznapi ember alkotó tudásának (vagyis nyelvhasználatának, zeneértésének s így tovább) kognitív pszichológiai vizsgálatához. Az új, az eredeti, az értékes alkotására való képesség (kreativitás) és a mindennapi cselekvésekben, nyelvhasználatban, zeneértésben stb. megnyilvánuló, új minőséget nem eredményező, automatikus alkotókészség (generativitás), valamint az ezek közötti fokozatok tudományos elemzését Vitányi saját, eredeti elméleti keretbe ágyazza; a szaktudományos megközelítéseket saját rendezőelve szerint jellemzi, értékeli: megkülönbözteti a kreativitás "minéműségét" (quidditas), "minőségét" (qualitas) és "mennyiségét" (quantitas). Az alkotókészség minéműsége Vitányi interpretációjában a generativitás természete - vagyis azé az egyetemes képességé, amelynek segítségével az ember működtetni képes a birtokában lévő gondolattartalmak (sémák) összefűzésének szabályait. A nyelv esetén például a generativitás azt az általános képességet jelöli, hogy birtokában vagyunk a nyelv lexikai elemeinek és összefűzésük alapvető szabályainak. A 20. század legtöbbet hivatkozott ma is élő tudósa, Noam Chomsky megfogalmazásában: véges számú lexikai elem és véges számú nyelvtani szabály felhasználásával végtelen számú helyes, értelmes mondatot vagyunk képesek létrehozni (más szóval: generálni). Míg az alkotókészség minőségének jellemzői a gondolkodás, az alkotás módszere, stílusa, Vitányi szerint a mennyiségi jellemzők két dimenzióval volnának jellemezhetők (azzal, hogy mennyi új elemet tartalmaz az alkotás, valamint hogy mennyire automatikus vagy éppen mennyire tudatos az alkotófolyamat).

Vitányi azonban a kreativitás "minéműségének", "minőségének" és "mennyiségének" részletes tárgyalásakor véleményem szerint számos esetben ellentmond eredeti meghatározásának. A generativitás "minéműségi szintjeinek" tárgyalásakor Basil Bernstein híres szociolingvisztikai elméletét ismerteti, melyet - véleményem szerint - a minőségi jellemzők tárgyalása során volna indokolt szerepeltetni. ¹ Ugyanakkor Vitányi a minőségi jellemzők tárgyalásakor Piaget fejlődéslélektanának konkrét és formális gondolkodási szakaszait a pszichológiai kreativitáskutatás úttörője, Guilford által leírt "konvergens" és "divergens" gondolkodási stratégiák jellemzőivel állítja párhuzamba, s nem említi Bernsteint - holott szerintem itt volna a helye. Amit pedig Vitányi a mennyiségi jellemzők részletes tárgyalásakor említ ("A kreativitás mennyiségi szintjei: generatív és konstruktív alkotókészség" című fejezetben), az nem fedi a mennyiségi jellemzők eredeti meghatározását (36. oldal), s ráadásul számos olyan jellemzőt tartalmaz, amelyek szerintem egyértelműen minőségi kategóriák, nem pedig mennyiségiek. A kreativitás mennyiségi szintjeként jellemzett "konstruktív" alkotókészség például ebben a fejezetben - saját kifejezésemmel - már az alkotó embernek saját alkotómunkájáról való tudatosságát is magában foglalja. Ez számomra jellemzően nem mennyiségi kategória. A szerző mentségére legyen mondva, hogy néhány oldallal később maga is elismeri (75.), hogy az általa jellemzett generatív és konstruktív alkotókészség eltérése nem csupán mennyiségi természetű. Bár a szerző az alkotókészséget mindenképpen saját rendezőelve: a minéműség, a minőség és a mennyiség filozófiai kategóriái mentén kívánja jellemezni, inkább többfajta "minőségi" szembeállításról beszélhetünk.

Az elméleti áttekintésben hasonlóképpen problematikus, hogy Vitányi az Alkotás és befogadás című fejezetben (132.) amellett érvel, hogy "a befogadás színvonalát a generatív képesség színvonala határozza meg". Ebben a formában ez téves megállapítás: a zenei jelentés modern elméletei igen részletesen tárgyalják a befogadás, a zeneértés számos alternatív lehetőségét. ² Vitányi tézise kapcsán hiányosságnak tartom azt is, hogy nem hivatkozik Meyer - vagy a generativitás kapcsán Lerdahl és Jackendoff - alapvető, a 20. század zenepszichológiájában iskolateremtő munkájára (helyette a zene megértésének folyamatáról kizárólag Arisztoxenoszra utal, aki már az ókorban fölvetette a Meyer - s számtalan későbbi kutató - által korunk tudományos apparátusával kibontott gondolatokat). ³

Az elméleti munka általános problémája a számos megalapozatlan analógia és következtetés. Csak egy szemléletes példát ragadok ki ezek közül. Erőltetettnek, s egyben hibásnak tartom azt a következtetést, hogy bármilyen oksági kapcsolat volna fölfedezhető a rövid távú emlékezés egyes igen speciális formáiban megjelenő négyes határszám ("kétdimenziós rendszerben egy bináris oppozíció") és a zenei funkciós gondolkodásban - legalábbis történetileg - föltételezett kettőség (bináris oppozíció) között, vagy utóbbi és Chomsky nyelvi generatív rendszerében állítólagosan érvényes kettősség között. Érvelése során itt egyébként két hibás állítást is tesz a szerző: "A rövid távú emlékezetben a ⁴ ugyanolyan határt alkot, mint a hosszú távúban a ⁷" (90.; valójában közismert, hogy a hét [plusz/mínusz egy] egység a rövid távú emlékezet kapacitását jellemzi, és semmi köze nincs a hosszú távú emlékezéshez); "Chomsky analízise is mindenekelőtt két részre bontja a mondatot: alanyi és állítmányi részre, aztán azokat bontja tovább" (90.; valójában a generatív nyelvészet nem az alany-állítmány megkülönböztetést használja, és generatív nyelvészeink Chomsky módszerével éppen a magyar nyelv mondatait elemezték oly módon, hogy az itt hivatkozott kettősség nem volt érvényes).4

A "közérthetőség struktúráját" tekintve a szerző binaritás melletti érvelését nem tartom előremutatónak a több mint három évtizede publikált, nemcsak úttörő, de valóban korszakalkotó könyvében, A zene lélektanában vallott gondolathoz képest; utóbbiban - a dialektika értelmében - Vitányi még a hármasság mellett érvelt. ⁵ E példán kívül számos hasonlóan problematikus megállapítást említhetnék még az elméleti fejezetekből. Ugyanakkor kár, hogy a könyvben hivatkozottak közül igen sok új, izgalmas elméletet nem részletez a szerző; legtöbbjüket csak utalásszerűen említi. A visszásságok ellenére rendkívül értékes és kreatív, valamennyi érintett tudományterület szakirodalmának mély ismeretét tanúsító eszmetörténeti áttekintés sokat nyert volna a bővebb kifejtéssel.

Az elméleti bevezető tartalmi kérdéseinek bírálata után röviden szükséges kitérnem néhány módszertani problémára. A nagyszabású empirikus vizsgálat során a szerzők a hetvenes évek magyar lakosságának tíz társadalmi rétegéből húsz-húsz főt, összesen tehát kétszáz adatközlőt vizsgáltak. Feladatuk többek között az volt, hogy versrészletekre improvizáljanak dallamot (Petőfi: Falu végén kurta kocsma; Ady: A Krisztusok mártírja; József Attila: Óda című verseiből); folytassanak egy megkezdett melódiát (egy pentaton, egy dúr és egy akusztikus hangsorú dallamtöredéket); valamint megadott harmóniasorokra (például zongorán játszott I-IV-V-I sorra) improvizáljanak dallamot. Azonban nem hallgathatom el, hogy a mintavétel a szerzők bevallása szerint nem volt reprezentatív (106.; tehát nem teljesült az alapvető statisztikai kritérium, hogy az egyes csoportokba, mintákba az adott társadalmi réteg bármely tagja egyenlő eséllyel kerülhessen be), ezért valójában igen kicsiny esélye van annak, hogy a kutatás megbízható képet ad az egyes társadalmi csoportok zenei alkotókészségéről. Az eredmények számos esetben torzíthatnak. Ugyanakkor fontos leszögeznünk: az adatok értékes nyersanyaggal szolgálnak a nem szociológiát érintő (zenetudományi, lélektani) következtetések, elemzések számára.

A könyv szerkesztési hibáira sem térhetek ki részletesen; csak egy példát említek: a 110. oldalon, a dallamfolytatásos feladat ismertetésekor a három dallamból kettő forrása hibásan van megadva. Az első nem pentaton népdal, hanem A kékszakállú herceg vára bevezető dallamának kezdete; a harmadik dallam pedig - a közölttől eltérően - Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára című zenekari művéből a fúgatéma IV. tételben megjelenő, diatonikus változatának kezdete. Ami pedig az első kötet gondozója: az Akadémiai Kiadó munkáját illeti, ⁶ szomorúan kell megállapítanom, hogy a könyv korrektúrája - mind a téma presztízséhez, mind pedig az Akadémiai Kiadó rangjához képest - méltatlanul gyenge színvonalú, oldalanként átlagosan legalább 3-4 helyesírási, illetve egyéb korrektúrahibával (tulajdonnevek elírása stb.).

Vitányi és Sági könyve nem könnyű olvasmány. A szerzőknek a téma összetettségéből és tudományközi voltából adódóan vállalniuk kellett, hogy mindegyik érintett tudományterület követelményeinek megfelelnek (ahogyan ők megfogalmazták a pszichológiával s a zenetudománnyal kapcsolatban: "Nem volt más lehetőségünk, mint hogy mind a két úrnak egyenlőképpen szolgáljunk" [13.]). A kreativitáskutatás áttekintése egy zenetörténész számára meglehetősen bonyolult, a megszokottól eltérő gondolkodásmódot igénylő eszmefuttatásokat tartalmaz; az első kötet elsősorban annak számára követhető, aki legalább két diszciplínában: a zenetudományban és a lélektanban egyformán járatos. Ma Magyarországon alig akadhat e könyvnek ideális olvasója, s ennek kapcsán a magyar zenetudománynak komoly törlesztenivalója van.

A könyv megjelenése fordulópont a hazai zenetudományban és társtudományaiban. Ezentúl nem lehet elzárkózni a több tudományterületet érintő zenetudományi kérdésektől, kutatásoktól. Bízom benne, hogy a szerzők munkája kutatásokat fog inspirálni a magyar zenetudományban és lélektanban. Bár a fölvetett problémakör tárgyalása nem tekinthető lezártnak, újszerűsége, eredetisége, összefoglaló és hiánypótló volta révén a két kötetet a magyar zenetudomány nagy nyereségének tartom.

JEGYZETEK

1 Leegyszerűsítő magyarázattal: Bernstein az 1960-as évek Angliájában megállapította, hogy míg a középosztálybeli emberek logikusan meg tudják szervezni a mondandójukat - mondataikat gondosan megválogatva, lehetőséget teremtve a mondottak minősítésére -, a munkásosztálybeliek erre többnyire nem képesek.

2 A magyar szakirodalomban lásd: Stachó László, A zeneértés szemantikai szintjeiről: velünkszületett, mélylélektani és kognitív útirányjelzők a zenék jelentéseinek kibontásában. Magyar Pszichológiai Szemle 56/3 (2001), 465-477.

3 Leonard B. Meyer, Emotion and Meaning in Music, Chicago: Chicago University Press, 1956; Fred Lerdahl, Ray Jackendoff, A Generative Theory of Tonal Music, Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1983.

4 Vö. É. Kiss Katalin, Kiefer Ferenc, Siptár Péter, Új magyar nyelvtan, Budapest: Osiris, 1998, 102. stb.

5 Vitányi Iván, A zene lélektana, Budapest: Gondolat, 1969, 218.

6 A második kötet a Művelődéskutató Intézet házi kiadásában 1980-ban megjelent anyag fakszimiléje.