Az UNESCO és a Nemzetközi Zenei Tanács által kezdeményezett rendezvényt első alkalommal 1954-ben, Párizsban rendezték meg - akkor még mindössze tizenkét rádióállomás részvételével. Mára már több mint harminc ország képviselteti magát Amerikától Ázsiáig. A kortárs zene propagálása mellett a Tribune egyik legfontosabb célja, hogy felkutassa az egyes nemzetek tehetséges zeneszerzőit, illetve elérhető közelségbe hozza az egymástól távoli kultúrák művészetét.
A fesztiválon az egyes közszolgálati rádiók bemutatják az elmúlt öt évben készült, legszebbnek tartott kortárs zenei felvételeiket. A műfaj tekintetében nincsen megkötés, de a rendelkezésre álló idő rádióállomásonként mindössze 35 perc lehet. A fesztivál végén a résztvevő rádióállomások pontozzák az elhangzott műveket, figyelembe véve azok zenei, esztétikai és felvételtechnikai paramétereit is. Az így kiválasztott tíz művet (oeuvres sélectionnées et recommandées) a világ számos pontján sugározzák és előadják. A legjobbnak ítélt darabok sikere tehát biztos; mutatja ezt az a hosszú lista, melyen a díjazott szerzők és műveik szerepelnek: Henri Dutilleux, Luciano Berio, Benjamin Britten, Witold Lutoslawski, Luigi Nono, a magyarok közül Ligeti György (osztrák színekben: Lontano, 1969), Szőllősy András (3. concerto, 1970), Balassa Sándor (Requiem Kassák Lajosért, 1972), Durkó Zsolt (Halotti beszéd, 1975), Kurtág György (A boldogult R. V. Truszova üzenetei, 1983).
Bánkövi Gyula kezdetben Kocsár Miklós, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Bozay Attila irányítása alatt folytatta zeneszerzés-tanulmányait. 1994-től a Magyar Rádió Bartók adójának zenei szerkesztője. Nyitott fül - kitáruló világ című sorozatában a kortárs zene legkiválóbb darabjait tárja a közönség elé, melyeket főként a Tribune során ismert meg. Sorozatának címe találóan utal saját zeneszerzői habitusára, ugyanis egyaránt foglalkoztatja a nagyzenekari és kamarazene, a legkülönbözőbb öszszeállítású kórusok, a fúvós- és ütős együttesek, számos szólóhangszer és az elektronikus zene világa is. Ezüstszárnyú lepkék című művében - mely 2000-ben szintén bekerült a tíz kiválasztott mű közé - egyformán használja a tradicionális (fuvola, cselló) és az elektronikus hangszereket. Ugyanabban az évben ő volt az első, aki megkaphatta a Magyar Zeneszerzők Egyesülete által alapított Istvánffy-díjat. Nagy hatással volt munkásságára George Crumb, Peteris Vasks, Arvo Pärt és Giya Kancheli.
A Tribune történetében nemcsak mint zeneszerző vett részt több alkalommal, hanem Kroó György halála után (1997) átvette a Magyar Rádió által delegált zsűritag szerepét is.

- 2001 tavaszán keresett meg a Magyar Zeneművészeti Társaság - meséli -, hogy írjak egy művet vonós zenekarra, hárfára és harmonikára. Örültem a felkérésnek, hiszen mindig is foglalkoztattak a szokatlan hangszínek. A darabot azonban csak később kezdtem el komponálni, és bevallom őszintén, elfelejtettem, milyen hangszerösszeállításban állapodtunk meg. Így készült el öt hét alatt Balatonlellén az Accord(ion) concerto nagyzenekarra és harmonikára, életem első nagyzenekari kompozíciója. S mikor a Magyar Zeneművészeti Társaság megkapta a kész kottát, csak akkor derült ki, hogy apparátusa túl nagy, így nem tudják bemutatni. 2002 tavaszán azonban Lázár Eszter szerkesztő kolléganőm, a kortárs magyar zeneszerzés terjesztésének, népszerűsítésének egyik legodaadóbb híve jóvoltából bekerült a mű a Hangversenyciklus 2002 című sorozatba, így 2002. május 29-én az Olasz Intézetben lezajlott a mű ősbemutatója. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Vajda Gergely vezényelte, harmonikán pedig Ernyei László játszott, akinek a mű ajánlása szól.
- A mű címe a harmónia és a harmonika szójátékkal él. Valóban concertóról van itt szó, vagy valami más elgondolás bújik meg a mű mögött?
- Az Accord(ion) nem a harmonika és a zenekar concertója, mint ahogy azt a közönség elvárná. A mű ötletét a harmonika négy alapharmóniája adta: a dúr, a moll, a szűkített és a szeptimakkord. A négy harmónia egymásra épüléséről van szó; a kompozíció fő módszere a hangzatok egymásra csúsztatása, egymásra "montírozása". Erre utal a cím is: Accord(ion) concerto, azaz Harmoni(k)averseny.
- Milyen szerep jutott a zenekarnak, illetve hogyan lehet jellemezni a harmonika és a zenekar viszonyát?
- A mű előadása során a szimfonikus zenekar minden egyes tagjára mint szólistára gondoltam, természetesen túl azon, hogy a harmonikának is különleges szerepet szántam. Bár együttesen hatalmas hangtömböket szólaltatnak meg, mégis mindenki más dinamikai jelzések szerint játssza a szólamát, biztosítva ezzel az örökösen változó harmóniák belső lüktetését. A négy harmónián kívül a mű alapvető strukturális eleme a félhanglépés és a glissando játékmód. Ez a három elem ostinatószerűen vonul végig a teljes művön. A harmóniák néha úgy szólnak, mintha versengenének egymással - máskor a konszonáns és a disszonáns akkordok harcáról van szó. A néha egyforma intenzitású hangzatok súlyos hangtömböket formálnak, olykor pedig mintha egymás mögül tűnnének fel. A vonósok is többszörös osztásban játszanak, állandó dinamikai mozgást biztosítva. Ezzel a kompozícióval egy hatalmas freskót akartam festeni.
- Freskót, melyet a legkülönfélébb színek tarkítanak. A harmonika mellett milyen különleges színfoltok szerepelnek még?
- Főként az ütőhangszerek között vannak kevésbé megszokott hangszerek; a vibrafont, a marimbát, a xilorimbát és a csőharangot említeném, melyeknek különleges elhelyezése érdekes térjátékot tesz lehetővé.
- Úgy tűnik, divatja lett ezeknek a hangszereknek...
- Feltétlenül. A különleges hangszerek használata révén az új hangszínek eddig nem látott hangerdők felfedezését teszik lehetővé. Úgy gondolom, minden egyes zenemű egy adott probléma felvetése és annak megoldása. Egy kevésbé használatos hangszer alkalmazása, amilyen a harmonika az Accord(ion)ban, sajátos szituációt teremt, amelyben a zeneszerzőnek újra és újra fel kell találnia magát. Egy ilyen hangszer megjelenésével alapvető strukturális építményeket lehet létrehozni. Ezért látok fantáziát az elektronikus zenében is, ahol olyan hangszíneket keverhetek ki, amilyeneket semmilyen más hagyományos apparátussal nem lehet. Ha nem bolygatjuk meg az alapvető zenei szabályokat, nagyszerű elektronikus művek születhetnek. A Tribune-ön is kifejezetten kedvelik az új hangzás megjelenését, a szokatlan hangszerösszeállítást. Az elmúlt évben Anders Hillborg svéd zeneszerző például azzal nyerte el az első helyezést, hogy zenekari művében két kínai oboát használt; ha hagyományos oboák lettek volna, akkor nagy valószínűséggel nem ő lett volna az első helyezett.
- A verseny zsűritagjaként (és kortárs zenei szerkesztőként egyaránt) megannyi színfoltját láthatod a kortárs zene palettájának. A zenetörténet során eddig soha nem születtek ennyire egyedi struktúrájú és tematikájú művek, mint a 20. században. Többnyire nem is a megszólaló mű esztétikai értékéről formál véleményt a közönség, hanem arról az ötletről vagy elgondolásról, amely a mű mögött meghúzódik. Mit gondolsz, milyen irányba halad a zenetörténet további útja; milyen irányzatok, hatások gyengülnek-erősödnek?
- Úgy látom, az "agyzene" korszaka lejárt. Ennek igazán örülök, hiszen számomra a zenében az a legfontosabb, hogy üzenete legyen. Ne csak matematikai kombinációk és számsorok alapján keletkezzék a zenemű, hanem fejezzen ki érzelmeket, legyen megrázó, figyelemfelkeltő. Nem tagadom, a kortárs zene ambivalens érzéseket kelt a közönségben, és sokan inkább Mozartot választják. Magam úgy vélem, a mai zene megértése, bár fáradságot igényel, mégis izgalmas szellemi kaland, melyet érdemes vállalni. Nagyszerű kortárs darabok születnek, melyek biztosan helyes utat mutatnak, és meghatározóak a zenetörténet további folyamatában. A kortárs zene alapvetően jó úton halad, és bíznunk kell abban, hogy a világ kiválasztja az igazi értékeket. Érdemes tehát "nyitott füllel" hallgatózni, hogy az elsők közt lehessünk, akik a remekműveknek örülni tudnak.