Hetek XI. évfolyam, 51. szám, 2007. december 21.

Szorgalom, sikerorientáltság, céltudatosság, kitartás. Tulajdonságok, amelyek mind a versenysport világában, mind a civil, üzleti életben tagadhatatlan előnyt jelentenek. Cikkünk olyan, ma is aktív, illetve már visszavonult magyar bajnokok történetét mutatja be, akik az élet mindkét területén megtalálták a számításaikat…

Ma már nem lehet megélni csak a sportból - vallják egyöntetűen a Heteknek nyilatkozó bajnokok. Nem így volt ez azonban 20-30 évvel ezelőtt... „A Kádár-rendszer idején, akinek számottevő sportolói pályafutása volt, többnyire hivatásos sportolóként élt. Megélhetését a ténylegesen a sportolásért kapott juttatások mellett a bekalkulált mellékes is támogatta - ami többnyire a csempészet nyújtotta lehetőségekben jelentkezett. Sokan szereztek ekkor olyan indulótőkét és kereskedelmi képességeket, amelyeket később jól kamatoztattak” - részletezte lapunknak a múlt rendszer nyújtotta sportolói létformát Dénes Ferenc sportközgazdász.
Néhány évtizeddel ezelőtt a borozók, sörözők tulajdonosai, majd a butikosok között találkozhattunk sok hajdani bajnokkal, de voltak, akik egyetemet végeztek, és később „vízilabdás orvosok” vagy éppen „öttusás ügyvédek” lettek. „A többség esetében azonban mégis a sportágban való munkavállalás, az edzői, sportvezetői karrier nyújtotta polgári életút valósult meg” - konstatálta a szakértő.

Kovács „Kokó” István

Régebben élénken élt a köztudatban, hogy az a kissrác, aki a barátaival látogat le a bokszklubba, jellemzően sokkal rosszabb élethelyzetből, valamint szociális és kulturális háttérből indul, mint az, akit apukája visz el egy vívóterembe. Habár Kovács István valóban egy nehéz sorsú család második gyermekeként indult el pályáján a Pongrácz-telepről, ami utána következett, az egyszemélyes cáfolata lett a bokszolókkal kapcsolatos előítéleteknek.
Alig 20 évesen érte a rendszerváltás, 21 évesen az Európa-bajnoki cím, és ő rögtön „alkalmazkodott”. Miután Kokó 18 éves kora óta a „maga ura”, 1992-ben már elkezdett dolgozni az üzleti szférában. Egy kétéves marketingképző után Németországba ment öklözni, ahol a nyelvet is elsajátította, majd hazatérve közgazdasági diplomát szerzett az IBS-en. Mindeközben fel-feltűnt néhány tévéműsorban, majd menedzserével, Dámosy Zsolttal megalapították Boxutca nevű éttermüket is. Sokak szerint ekkor kicsit fejébe szállt a dicsőség, és ennek tudható be 2001-es csúfos világbajnoki veresége is az argentin Julio Pablo Chacon ellen. Ő azonban, szégyenét legyőzve, a visszatérés mellett döntött, és fél év múlva a 8. menetben, pontozással kiütötte Jose Alfonso Rodrigezt.
Kovács Kokó - bevallása szerint - sokat köszönhet edzőjének, „Öcsi bácsinak”, aki pályája kezdetétől fogva ellátta józan tanácsokkal, és nem engedte, hogy „burokban nőjön fel”. Kokó ma már inkább sportdiplomatának tartja magát, mintsem médiasztárnak vagy sportolónak. Habár az üzleti életben tett próbálkozása „jobban sikerült, mint várta”, ma már ez is csak egy önműködő, biztos alapot jelent ahhoz a tevékenységhez, amit igazán szeret: a sporthoz. „A civil élet nem tud olyan célokat adni nekem, mint a boksz” - mondja, és hihetünk is neki, hiszen ma ideje nagy részét azzal tölti, hogy kedvenc sportágát képviseli a WBO-ban (Boksz Világszervezet) és egyéb fórumokon.

Nem véletlen, hogy az eredendően katonai sportok, mint a vívás és az öttusa nagyobb mértékben termelik ki a jogász és közgazdász végzettségűeket. Dénes Ferenc szerint ennek oka, hogy ezek a sportágak „nem üzletiesedtek el, hanem megmaradtak valamennyire amatőr szinten”. Szemben az olyan látványsportágakkal, mint a tenisz, amely mellett szinte fizikai képtelenség elvégezni egy-egy valamirevaló egyetemet. Ezt támasztják alá a Heteknek nyilatkozó sportolók is: tapasztalataik szerint a vívók, illetve az öttusázók könnyebben állnak át a civil életre, és sokkal nagyobb arányban vesznek részt közülük a felsőoktatásban is.
Kulcsár Krisztián karrierje is ezt a papírformát igazolja - egy kis ráadással. A családi tradíciót követve akár az öttusa is lehetett volna a választott sportág, lévén hogy felmenői között tudhatja dr. Móna István öttusabajnokot is. Habár 8 évesen már rendszeresen látogatta az uszodát, a vívást csak viszonylag későn, 14 évesen kezdte el. Az eredmények viszont annál korábban jöttek: 20 évesen válogatott, 21 évesen olimpiai ezüstérmes. Eközben - mintha mi sem történt volna - lediplomázott, és 25 évesen munkába is állt mint közgazdász. „Egy úszó vagy öttusázó nehezen tudna munka mellett versenyszerűen sportolni, míg egy vívó esetében ez összeegyeztethető” - magyarázza. Habár a külföldi ösztöndíj lehetősége számára is adott volt, úgy érzi, az Egyesült Államokban ma sem lehet olyan nívós vívásszakmai képzést kapni, mint itthon. „Akik ma kimennek, nem a vívás miatt teszik.”
A bajnoki címekkel együtt jött a jogi egyetem, majd a feleség és az egyre népesebb család is. Így dr. Kulcsár Krisztián 2004-ben úgy döntött, hogy visszavonul, és már csak mint a CIB Bank projektfinanszírozási osztályának vezetője szerez hírnevet magának. A történetnek azonban nincs vége: 2 évnyi szünet és belső vívódás után, győzött a „vadon szava”! Visszatérését bravúros sikerrel koronázta meg: 16 évet várt idei világbajnoki aranyérmére. „Még 10 hónap. Pekingig tervezek, utána már nem.”

Attilát - ahogy a nagykönyvben meg van írva - volt öttusa-edző édesapja vitte le először a helyi uszodába 9 éves korában, hogy „valamit mozogjon ez a gyerek”. De ma már nem ugyanazt jelenti a sport, mint évtizedekkel ezelőtt. „Annak idején kevés lehetősége volt egy fiatalnak a kitörésre, de a sport ilyen volt. Bár én pusztán az atyai intelem hatására lettem sportoló.” A versenysportról a rendszerváltás óta sokan úgy gondolkodnak, hogy nagy energiabefektetés, de minek? „Ma sokkal több a sportolási lehetőség, mint régen, mégis egyre kevesebben élnek velük.”
Attila az úszás után hamar rátalált az öttusára, és 16 évesen már magyar bajnok lett. Számára kezdettől fogva összeegyeztethető volt a sport és a tanulás. Saját bevallása szerint mindig is reál beállítottságú volt, ám ez irányú tanulmányai a katonaság miatt kicsit várattak magukra. A TF-re viszont könnyűszerrel bejutott - válogatott kerettagként. Úgy emlékszik, környezete már elég korán nyilvánvalóvá tette számára: ezt a műfajt legfeljebb 35 éves koráig űzheti, utána pedig „más foglalkozás után” kell néznie. Ennek megalapozását segítette - másoddiplomaként - a Külkereskedelmi Főiskola elvégzése. „A sporton keresztül gyakorlatilag az egész életet meg lehet tanulni” - vallja Attila, aki jelenleg főosztályvezetőként dolgozik az UniCredit Bankban. A céltudatosság, az alázat, az eredménycentrikusság és a jó fizikai állóképesség csak hasznára volt „második életében”. Kitartásért pedig nem kellett soha a szomszédba mennie: Melbourne-ben úgy lett világbajnok, hogy az utolsó 800 méteren egyik lábán volt csak futócipő, a másik ugyanis útközben beleragadt a sárba… Attila szerint az élsportolók életében kulcskérdés az értékrend és annak egészséges változása. „Ma a fiatalok alapvetően nem hajlandóak semmiért küzdeni. A mai tizenévesek többsége csak tingli-tanglizik, és várja, hogy az ölébe hulljanak a dolgok. Nincs olyan ügy az életükben, amit teljes szívvel tudnának szolgálni.”

Illés Béla mióta „az eszét tudja”, focista szeretett volna lenni. Nem is kellett szülői presszió ahhoz, hogy 6 évesen kimenjen a grundra. 8 évesen már igazolt játékos volt, és hamar úgy érezte: ő bizony ebből fog megélni. És így is tett: érettségi után sem tágított a „szakmája” mellől… A középpályás csatár ma már másfél éve visszavonult, ezt azonban egy kétéves „átmeneti időszak” előzte meg. „Tudatosan készültem a befejezésre, így az utolsó években már amatőrként játszottam: csak heti 3 edzésen és a mérkőzéseken vettem részt.” Béla emellett már 7 éve tulajdonostársa egy fuvarozó cégnek, amely biztos anyagi bázist jelent a mindennapokban.
Illés Bélát nemrég egy futballakadémia alapítására kérték fel Szombathelyen, amely az ő nevét is viseli. Tapasztalatai szerint a rendszerváltás óta egyre kevesebb pénz jut a sportra, és ez meglátszik a minőségén is. Bár ő szerencsésnek mondhatja magát, hiszen ahol megfordult, mindig kifizették a „jussát”, de ma is sok klub tartozik a futballistáknak elmaradt pénzekkel.
Ma már ideje nagy részét a szombathelyi iskola ügyei kötik le: heti két alkalommal jár le Szombathelyre, ahol tervei szerint olyan műhelymunkát szeretne megvalósítani, melynek eredménye már 3-4 év múlva meglátszódhat a magyar mezőnyben. Illés Béla szerint a hazai „futballállomány” az utóbbi években jelentősen felhígult: ma már sokkal könnyebb bekerülni az I. osztályba, mint az ő idejében. „Ma olyan fiúk rúgják a bőrt a válogatottban, akiknek mindössze 1-2 komoly meccs van a lábukban. Amikor én voltam 17-18 éves, ez elképzelhetetlen lett volna. A válogatottságért nagyon meg kellett küzdeni.”
A Szombathelyre kerülő gyerekek többsége jó tanuló - ami egyben általános felvételi követelmény is. A kéttannyelvű gimnáziumi képzés után lehetőség nyílik számukra a továbbtanulásra. A kevésbé jó eszű, de kiemelkedően tehetséges viszont szakmát adna az iskola. „A lényeg az életrevalóság.” Az akadémia 4 korosztályban indít egy-egy osztályt, ami azt jelenti, hogy folyamatosan mintegy 100 fő tanulna az intézményben. „Magyarországon sok a tehetséges játékos. A hiányok inkább a mentalitásban és a hozzáállásban keresendők.” A motivációt - az Illés Béla Akadémián - pedig elsősorban a rendszeres nemzetközi megmérettetések jelentik majd.

Az 1971-es születésű Horváth Gábor - karrierjét tekintve - egy igazi self-made man. Minden szülői indíttatást nélkülözve 14 évesen úgy döntött: beáll kajakozni, ha már úgy is „annyit lógott” a Margitszigeten… Habár viszonylag későn kezdte a sportot, 19 éves korában már egyértelmű volt: ez nem csak hobbi. Mint mondta, edzői is folyamatosan „józan életfelfogásra” oktatták, így 1993-ban, mindössze 22 évesen nyomdai vállalkozásba fogott egyik gyermekkori barátjával - nem eredménytelenül. Gábor hivatása mellett az extrém sportok nagy rajongója, amit legtöbbször egy száguldó motorkerékpár nyergében ülve élt meg. Egészen addig, amíg az atlantai olimpia előtt balesetet nem szenvedett egy defekt miatt. Fiatalos hevületében hol norvég hajóra vágyott dolgozni, hol kiöregedett sportolóknak kívánt közvetítő irodát nyitni. Családalapítása óta azonban már másképp gondolkozik a jövőről: habár Peking után kiszáll a versenyzésből, egy kezdő szakedzői fizetésből nem lehet eltartani egy családot. A nyomdai vállalkozás mellett Gábor néhány évvel ezelőtt beszállt az egyik legsikeresebb, exsportolók által fémjelzett vállalkozásba, a Champs Sport Pub étteremcsoportba. Az alapítók, Darnyi Tamás, Szabó Bence, Fábián László, Gyulay Zsolt még Szöulban lettek jó barátok. Később, kiegészülve az autóversenyző Szalay Balázzsal, arra gondoltak, hogy kellene „egy olyan kocsma Magyarországon, amilyen még nincs. Olyan, ahol nagyobb társaságok meccset nézhetnek, vannak kivetítők, és minden a sportról szól, a falakon pedig az ereklyéink lennének” - emlékezett vissza a kezdetekre a kétszeres olimpiai bajnok kajakos Gyulay. Ehhez a csoporthoz csatlakozott később Horváth Gábor, aki azóta is jó befektetésnek tartja ezt a döntését.