Pálfy Gyula
A nagy vikingföldi kaland
Isten terepasztalán

Izlandra fapados járattal elutazni, és csomagunk elvesztésén nem bánkódni. A kősivatagnak nekivágni kipróbált útitársunkkal, meg az eltört bankkártyával. Gyalogolni hetekig, északról délre átszelni a szigetországot, közben élelmet önuralommal porciózni. Tizenöt fokos nyári napnak igen örülni, ajándéknak látni a gejzíreket, a mesebeli fjordokat, és jégtiszta vizet inni, ám a tej ízére vágyni az első tehén láttán… nos ez az, amit elismerően kalandnak nevezünk, kipróbálni azonban kevesen mernénk. Pedig Horváth Tamás és Imre Gábor pontosan ezt tette.

Kezdhetnénk mesebeli módra. A fizikatanár és egykori tanítványa, a műegyetemista kedvelte a természetet. Szerették magukat próbára is tenni benne, hogy mennyit bírják hegyre föl, tűrnek-e hideget és fáradtságot. Mert túl lenni mindezen amolyan győzelemféle, s arra időnként szükségünk van. Így van ez a szenvedélyes vízitúrásokkal, országjáró bringásokkal, pecsétgyűjtő hegymászókkal, kik átlagos munkatársnak tűnnek, jórészt íróasztaloknál dolgoznak, de néha érzik, hogy az urbanizált létből ki kell szakadniuk.
Ők még így is hobbi-természetjárók. A „keményebb arcok” már katonai teljesítménytúrákra, erdélyi, szlovák csúcsokra és olasz háromezresekre járnak, az igazán „hard” változatot pedig az önkéntes „számkivetettek”, a bushcraftosok jelentik. Például a tanár úr múlt ősszel egy hétig a skót felföldet járta - sátor nélkül, egyedül. Az augusztusi izlandi túléléshez azért kissé felszerelkeztek, de az első próba hamar megjött: a reptérre már nem érkezett meg Gábor hátizsákja, benne az élelemmel és a sátor felével. Egy nem várt sárga lap, s még pályára se léptek!
Egy hét kényszerű városnézés tehát a tizenhatezres „nagyvárosban”, Akureyriben. Színes faházak, skandináv jólét mindenfelé. Gábor halászhajókat nézve feketemunkán tűnődik, ám a csomaghajsza közben hallgatott műhangot („please hold the line”) elunva, némi pótlást szereztek be (kisebb hátizsák, gyerek-polárpokrócok, mert „Izland a világ legdrágább országa”), és belevágtak. Leszállva a robosztus buszról - itt átlagszint a terepjáró, még a postásé is nagyzolásnak tűnne Pesten - ott álltak kora délután a Godafoss (istenek vize) vízesésnél, ahová a pogányságot elhagyó vikingek a fabálványaikat hajították. Előttük dél, hátuk mögött észak. Sehol egy fa, a holdra szállást is errefelé gyakorolták az amerikaiak. Hinnénk, nagy beszélgetések jöttek a Sprengisandur kősivatagon át, de hamar elfogy a téma, s az ember a megteendő távra koncentrál, majd kiderül, hogyan áll monotóniatűrés tekintetében. „Az elején óránként megálltunk, a zsákok még tele voltak, és a combizmok jeleztek” - mondja Tamás, pedig eledelük csupa „hegymászókajából” állt: müzli, rizs, szárított hal, krumplipürépor, olyasmik, amiknek nincs nagy víztartalmuk. A napi porció tíz deka müzli, egy hagyma, fél csík szárított hal, egy adag rizs és hat kocka csokoládé, egész napra elosztva, hogy az éhségérzet mindig csillapodjon. A „tövis az oldalukban” mégis a viaszfőző (egy kövérebb gyertya) kormozó lángja volt, mely tűzhelyükön (két sátorvas köveken) lábosukat (egy konzervdoboz) melegítette. A marsbéli tájon helyenként „zsebvulkánok”, hőforrások és steinmannok (nem Karinthy hősei: kőből emelt útjelzők) mellett vitt az útjuk. Ritkán egy-egy terepjáró is jött, utasaik barátsággal, bár kérdő arccal intenek: rendben van-e minden? Nem gyakori látvány két hátizsákos gyalogos a sziget közepén, a maguk harminc kilométeres napi sebességével. Igazi menedékházat kétszer láttak a pusztaságban, de vízből volt elég: a legjobb ásványvíz-ízekben. Csak feljebbről kellett venni a patakból, mint a birkák. „Az egyik fő tanulság - emeli ki a tanár úr -, hogyan változik az igényszint a civilizációtól eltávolodva. Átmenetileg a tudat beszűkül, csak teszi az ember az egyik lábát a másik után, majd elő a sátrat, legyen vége a napnak.” Elaludni könnyű volt, pedig csak egyiküknek jutott hálózsák, Tamás pokrócba csavarva az egyik kiürített zsákon aludt az 5-6 fokos nyári éjszakákban - ezért társa ma is hálás.
A mélypontok leküzdésében a félgenerációs korkülönbség is segített (Gábor mindig elfogadta a mentor-túratárs döntéseit), és hogy amiben megállapodtak (napi táv, csomagelosztás, pihenők és élelem beosztása), azt betartották; nem túl gyakori ez ma nálunk.
„Máshogy fárad el ilyenkor az ember, mint a főleg fejével végzett munkanap után” - mondja Tamás. „Az izmok átszoknak a folyamatos terhelésre, a szervezet működése hatékonyabb lesz”, a vándorok egy-másfél kilót fogytak az egész út során, bár érezték idővel, hogy testük tartalékai helyett már csak abból élnek, amit megesznek. A vége felé így is állandóan éhesek lettek. „Öngól ilyenkor jó ételekről hangosan fantáziálni, abba is hagytam hamar, mikor Tamás leállított” - emlékezik Gábor, de a „mindennapi kenyér” kifejezés azóta is mélyebb értelmű szószerkezet a számukra. Egy gleccserpataknál esőben volt a holtpont. „Bakancs le, tartalékcipő fel, és át az egyfokos vízen. Ezernyi tűszúrás a lábban, majd jön a zsibbadás” - idézik fel. Épp akkor találkoztak egy túrakerékpáros brit házaspárral, akik mentolos csokigolyóval kínálták őket: „Borzalmas íze volt, de pszichésen jól esett.” Az út kétharmada után civilizációba botlottak a Fjallabak Nemzeti Park bejáratánál. A büféként szolgáló zöld iskolabuszból egy egész kiló kenyeret vettek (amit Gábor ott helyben majdnem el is tüntetett). Végre „szombatnap” jött: csak pihenés, evés, olvasás. Találtak itt hőforrást, így végre melegvízben fürödtek, és gőzforrást, mely főzésre kiváló.
„Úgy mondtuk, ez Isten terepasztala, mert a fennsík széléről lenézve mintha egy nagy makettet bámulnál: egy kis hegy hósipkával, apró vízesések, szikrázó obszidiánmezők, minikanyonok. Amint egy völgybe leértünk, hirtelen elárasztott minket a parfümillat, a virágmező csapást mért az érzékeinkre.”
A túra egy vulkánon átkelve Skógar városkában ért véget, egy utolsó próbatétellel: Tamás sérült bankkártyáját elnyelte a készülék. A helyi recepciós hölgy felismerte helyzetüket, és közel sem a borostás, csapzott kalandorokat látta bennük. Egyebek közt ingyenes járatot szervezett nekik Reykjavíkba, svédasztalhoz hívta hőseinket, „jószívűsége gazdagsága” az idegenekhez a sokak megélte erdélyi szívességet idézte bennük.
A két útitárs leült végül az Atlanti-óceán partján. Kicsit elnyűtten csaptak egymás kezébe: ezt megcsináltuk. De a Mont Blancról hallott mondás útjukra is igaz: „ez már túl nagy volt, hogy csak úgy jókedvből. Utólag viszont felejthetetlen élménnyé lesz a dolog.”