Konrád György
Inga

„A napi észlelések halmaza végtelenül többszörös a följegyezhetőkhöz képest, ahogy a vonatablakban elfutó városok vagy a társaságban körülöttem elhangzó szavak is ott maradnak a megtörténtével megsemmisült időpontsorozatban, ki tudja, hol.”

Csak mindig a hegyet nézni az akácpadról, a kőbástyának támaszkodva, csak mindig a szabadban egy füzettel és egy tollal, sohasem véglegesen, mindig csak a kezdet és a születés állapotában szélsusogás alatt, a könyv felelőssége és a múlt raktározásának gondja nélkül, földet érezni a talpam alatt, elviselni a napfényt, ne legyen semmim sem, hagyjam magam mögött a házat, ne befelé bújjak, kifelé rejtőzzem, itt még béke van, ne azon keseregjek, hogy talán majd nem lesz, üljek nyugodtan a kerti asztalnál, amíg nem jönnek értem, lehet, hogy már nem is jönnek, a pad számít, és nem az, hogy bejöhetnek, szurokeső is hullhat az égből, maradjak meg a zajtalan létezés igyekezetében annyira észrevétlen, amennyire csak bírok.

Az ablakon át helikoptert látok, mire ezt leírom, nincs többé, az ablakomból a helikopter átrepült a tudatomba, a valóság csak volt, az esemény, ahogy megtörténik, emlékképpé változik át, ha volt éppen tanúja. A valóság: történés, konfiguráció, és csak egy pillanatra van. Hol van a tegnap? Ellopták. Nem felejtem el, hogy néznek, akkor is néznek, ha egyedül vagyok a szobában, színpadon, akkor is, ha elrejtőzöm. Ha felállnék ettől az asztaltól, akkor az első stációm a terasz volna, ahol tudok úgy leülni az egyik székre, hogy csak fakoronákat lássak, nyár és nyír, fenyő és kőris áll körül. Kószálok, véletlenekre bízom magamat, peregjen a képsor, amely csak egyszer történik meg. El tudnám képzelni a városnak egy olyan térképét, amely aszerint sötétül és világosodik, hogy mennyit jártam ott.
Hogy mire várok? Az életem értelmére. Jöjjön be a kertkapun, vegye le a kalapját és köszönjön. Mondja: „Tisztelt uram, én vagyok az Ön életének az értelme”. Milyen jogon igényelem a megmaradást? Válasz nincs, menni kell, helyet adok az utánam érkezőknek. Kell, hogy legyen valakim, akinek örülök, akivel törődöm, akiért dolgozom, és majd ő is továbbadja valakinek. A falon túl a feleségem szó nélkül is tudja, hogy mi van velem. Nagy szerencse, ha a feleség is és a férj is olyan matatós.

A saját agyam olyan raktár, amelybe mindig betérhetek. Ami oda bekerül, több, mint amennyi elmondható. Mindig találok olyat, amiről azt hittem, hogy nem emlékszem rá, és íme mégis. A napi észlelések halmaza végtelenül többszörös a följegyezhetőkhöz képest, ahogy a vonatablakban elfutó városok vagy a társaságban körülöttem elhangzó szavak is ott maradnak a megtörténtével megsemmisült időpontsorozatban, ki tudja, hol. Néha azt képzelem, hogy az élet már megtörtént velem, és ez a mai nap csupán örvendetes, de nélkülözhető ráadás. Ezt nem szoktam huzamosan gondolni, mély lélegzetet veszek és besétálok a tóba. Hetvenegynéhány évesen lépkedek, úszom, fogalmazok, azt teszem, amit régen is tettem.
Az, hogy egy cipő régi, még nem ok arra, hogy kidobjam, minél többet viseltem, annál inkább a barátom, oktalan sietségemben azonban én is sok megbízhatót valami kevésbé megbízhatóra cseréltem fel, és így a mának a holnap lett a gazdája, a mai nap pedig kicsúszott az ujjaim közül. Sejtettem, hogy az embert előbb-utóbb kivezetik, én meg belekapaszkodom a lépcsőkorlátba, és maradni próbálok mindenáron. Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok?
Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha. Van-e a valóság és a fikció között valami más? Talán az inga, az ide-oda, az összenevetés. Hogy minek az eljövetelében reménykedem? Az én piszmogásom mondhatni semmilyen külső változást nem igényel. Nem akarok semmit sem a többiektől, még azt sem, hogy velük szemben magamnak adhassak igazat. Hordozó, láncszem, postás vagyok, átmennek rajtam a szavak. Megmunkálom a szemérmetlen nyersanyagot, mások elé tehetővé sűrítem, szavanként tapogatom a hagyatékomat, a saját fejemre állok. Az elme csak dolgozzon, futását semmilyen tervnek nem szabad megakadályoznia. A kényelmetlen helyzet is kényelmes nekem, a hideg sem hideg, a meleg sem meleg, s hogy az ember fázik-e vagy izzad, az nem annyira hőmérséklet, mint inkább önfegyelem kérdése. Teremben is, kamrában is jól vagyok, nem igényelek gyakori megszólítást. Aki nem szeret a műhelyében matatni, az a többieket nyúzza.