Hajdú Sándor
Kutyák a disznóólban

Magyarország nagyhatalomnak számít az unióban: kutyatenyésztésben mi visszük el a pálmát. A kedvtelésből tartott kutyák szaporításában annyira élen járunk, hogy még a svéd, angol, olasz piac is magyar kiskutyáktól hemzseg. A hajdani hobbikutyázásból mára egyre növekedő, új „háztáji ágazat” jött létre, ami komoly, adózatlan jövedelmet biztosít a „fekete” szaporítóknak.

„Kutya egy világ van Magyarországon” - mondja Zsolt, akivel a kutyapiac aktuális kérdéseit tárgyaljuk meg, miközben az egyik eldugott csongrádi kistelepülésre autózunk. Zsolt állás nélküli tanár, aki gyerekkorának hobbiját emelte keresőtevékenységgé: kutyákat tart, és kereskedik is velük. A kutyavilág alatt az adóhivatalt érti, amely mint egy képzetlen vadászkutya szagol bele mindenbe, amiről feltételezi, hogy eltitkolt adóforintokat rejteget. Az évtizedes ismeretség és a feltétel nélküli anonimitás miatt vállalta a kalauz szerepét a kutyapiacon, no meg, ahogy ezt utólag bevallja, büszke is kapcsolataira, melynek révén már New Yorkban is van általa kiközvetített kiskutya, pontosabban egy csivava. Félelme jogos, hiszen, ahogy mondja, már falun is feljelentik egymást az emberek minden kis apróságért, nem beszélve a kutyatartásról, aminek szaga és zaja van, nem is kicsi.
Zsolt a karácsonyi fuvart szervezi a német fővárosba, oda veszi meg most a kiskutyákat. Egy átlagos falusi kockaház előtt állunk meg. Mielőtt belépünk a tenyésztőhöz, egy kis viselkedési eligazítást tart: nincs kérdés, nincs csodálkozás, ő alkuszik, én hozom a kutyákat. István gazdával a porta végébe igyekszünk, ahol a disznóólak sorakoznak. Az ólakban azonban nem malacok röfögnek, hanem nápolyi masztifok hörögnek. A brutális kinézetű kutyák nyálukat folyatva ugatnak, őrjöngenek a betonrácsnak ugorva, törnének ránk. Zsoltit különösen nem kedvelik, mert ő az, aki a hat-hét hetes kölykeiket elviszi rendre, most is ezért tombolnak, nem sejtvén, hogy nem az ő kölykeikért jöttünk, ugyanis azokra az elmúlt időkben megcsappant a kereslet. Most az ölebek, a kistestű díszkutyulik a kedvencek, ilyet tartani manapság a trendi. Francia buldogokért jöttünk, Istvánnak van belőle két alomra való éppen, amit ötvenötezerért veszteget, persze darabonként. Az üzlet olyan, mint a piacon, hamar megegyeznek: Zsolti diszkrét, megbízható vevőnek számít, aki azonnal kápéban fizet, ami igencsak jó „pedigrének” számít a kutyás világban. A kutyák - szám szerint hat - átkerülnek eddigi infralámpás dobozukból az autóba helyezett műanyag ketrecbe, miközben Zsolti diszkréten megjegyzi: olcsón megúsztuk, nagyon. István is elégedett lehet, a sertésekkel nem keresett ilyen jól. Az ebek ugatnak, sivalkodnak, kicsit úgy érzem magam, mint Szörnyella de Frász a Százegy kiskutyából, de mese nincs, indulunk haza.
Közben Zsoltot faggatom az árakról és a piacról, na meg a törvényekről. Egy kutyán a dupláját is lehet keresni, mondja szerényen, amúgy tanárosan szakemberünk, majd merengve elemzi a vidék sanyarú sorsát: valamikor a háztájizás volt a falusiaknak az eldorádó, egyfajta kitörés a magánszféra felé, de a disznótartásnak vége, egyszer és mindenkorra, helyette a hobbik léptek elő jövedelemszerzéssé, mint például a kutyázás.
Azt is megtudom, hogy a kutyástársadalom kasztokra oszlik. Vannak a csúcstenyésztők, a kizárólagos elit kör, ahová csak súlyos pénzekkel, illetve kutyák megvásárlásával kerülhet be az ember. Aztán következnek a hobbikutyások, az örök vesztesek, akiknek marad a versenyek különdíja, a második-harmadik helyezés. Ők soha nem tudnak az elitbe bekerülni, a versenyek le vannak zsírozva, a bírók más néven futtatott kutyái nyernek, na meg a pénzes hobbitenyésztők. A piramis legalján azok vannak, akik ezt megunták. A szaporítók, akiket az elit megvet, akik nem kérnek a pedigréből. „Százötvenezer forinttal el lehet kezdeni a tenyésztést, és már a második évben nyereséges a vállalkozás, nem beszélve a kis takarmányigényről: egy kutya egy zsák táp per hónap” - mondja Zsolti. Ha valaki komolyan veszi a munkát, akkor kiépíti a tartás feltételeit, és befektet, egyszerre több anyával dolgozik. A kereskedők akár házhoz jönnek, de vannak piacok is, amelyeket az érintettek pontosan ismernek. Az állatvédők maffiáról beszélnek, mondván, a párhetes kölyköket élelem és víz nélkül szállítják fél Európán át, persze törvénytelenül. Uniós jogszabály írja elő ugyanis, hogy kutyaútlevél, azonosító chip és a veszettség elleni védőoltást igazoló irat nélkül kutya nem lépheti át a határt.
„Ma már szinte megállás nélkül lehet közlekedni az unióban, bárhová el lehet juttatni húsz-harminc kiskutyát normális, emberi módon. Ha papírok kellenek, egy kicsit drágább a dolog, de egy ismerős állatorvos hamar megoldja az ügyet. Ezek a kutyusok valóságos házi kedvencek, néha bálványok lesznek ott, ahová kerülnek. Ha ez így van, akkor miért baj, hogy én ezzel üzletelek?” - teszi fel a kérdést Zsolti. Majd hozzáteszi, hogy nála még alig pusztult el kutya szállítás közben. A kutyák iránti kereslet szerinte az elmúlt tizenöt évben nőtt meg, mert Nyugaton divatosabb egy öleb, mint a házasság vagy az élettársi kapcsolat. „Kutyulit, cicát tartani egyszerűbb, olcsóbb, mint gyereket nevelni, de a lelkük rajta, nekem jó boltot csinálnak” - mondja némi cinizmussal. Közben hazaérkezünk, és komoly elővigyázatossági intézkedések után visszük a kutyákat a garázs egy elkülönített részébe, ketrecekbe, ahol már húsz másik kölyök várja az indulást Nyugatra.