Hechs László, Morvay Péter
Fordulópont

Hét év szünet után a héten újrakezdődtek az Egyesült Államokban a magas szintű tárgyalások az izraeli-palesztin békekötésről. Az annapolisi konferencia célja nem maga a megállapodás, hanem az 1991-ben Madridban elindított, majd Oslóban részleges megegyezést hozó folyamat felelevenítése és egy új tárgyalási menetrend kialakítása volt. Az alku bonyolultságát jelzi, hogy a főszereplőkön kívül további 48 állam - köztük 16 arab ország - képviseltette magát a rendezvényen.

A sok bába közt nem sok mozgásterük maradt az amúgy is gyenge hazai támogatással rendelkező izraeli és palesztin vezetőknek. A házigazda, George W. Bush igyekezett Bill Clintonhoz hasonlóan bátorítóan megerősíteni Ehud Olmert és Mahmúd Abbász kézfogását, ám kérdés, hogy a baráti gesztusok és bizakodó nyilatkozatok elegendőek lesznek-e ahhoz, hogy elérjék a kitűzött célt, a palesztin állam felállítását 2008 végéig.

Az amerikai kormányzat történelmi helyszínt és történelmi időpontot választott a konferenciához. A Maryland állambeli Annapolisban írták alá 1783-ban a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti háború lezárásáról szóló békeszerződést. A békekonferenciára pontosan a közel-keleti brit mandátumterület felosztásának 60. évfordulóján került sor. Az 1947. november 29-én meghozott ENSZ-döntés két államra osztotta a Jordántól nyugatra fekvő területet. Ám a döntést a palesztin arab vezetőség azonnal elutasította, és fél évvel később kirobbant az első arab-izraeli háború. A hat évtizeddel ezelőtti döntést 56 állam hozta (33 szavazott Izrael létrehozása mellett, köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió), most Annapolisban szinte ugyanennyi nemzet próbált megoldást találni ugyanarra a problémára.
George W. Bush - elődjétől, Bill Clintontól eltérően - eddig távol tartotta magát attól, hogy személyesen közvetítsen az izraeliek és a palesztinok között. Bush elnöksége alatt egyszer sem járt Izraelben. Azóta, hogy Clinton 2000 nyarán még egy utolsó - sikertelen - kísérletet tett arra, hogy megegyezést hozzon létre az izraeli és a palesztin vezetők között, hét éven keresztül nem került sor amerikai közvetítéssel csúcstalálkozóra a két fél között. Személyes részvételét 2002 júniusában elmondott beszédében ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a palesztinok új, „a terrorizmusban való részvétel miatt nem kompromittált” vezetőket választanak. Bush a közel-keleti rendezést alárendelte a szeptember 11-ei támadás után megindított terrorellenes háború céljainak. Később az amerikaiak az intifádáért és az izraeliek ellen indított terrorhullámért felelős Jasszer Arafat halála után igyekeztek egy „békeútitervet” felállítani, amelyhez megnyerték Ariel Saron támogatását is. Úgy tűnt, hogy Mahmúd Abbász személyében Izrael rugalmasabb partnert talál a megegyezéshez, aki azt ígérte, hogy felszámolja a terrorizmus hátországát, és összegyűjti az illegális fegyvereket a Palesztin Hatóság területén. A volt izraeli kormányfő ezek után saját népével szemben is vállalta a gázai kivonulást, ám betegsége és a terrorizmust nyíltan vállaló Hamasz választási győzelme elsöpörte az éppen csak meginduló békekezdeményezést.
Újabb két év elteltével - elsősorban Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter kitartó fáradozásainak köszönhetően - a felek végre tárgyalóasztalhoz ültek. A The Washington Post értesülése szerint Rice azzal a feltétellel vállalta, hogy még 2008 vége előtt megpróbál tető alá hozni egy izraeli-palesztin megegyezést, ha Bush - aki 14 hónap múlva távozik hivatalából - „teljes mértékben elkötelezett emellett”. Az elnök végül felvállalta a közvetítést, és ennek eredménye lett az annapolisi konferencia.

Százezrek tüntettek a konferencia ellen Jeruzsálemben...

...és Gázában is

Bush megnyitó beszédében elmondta: „A palesztinoknak meg kell mutatniuk a világnak, hogy nemcsak a palesztin állam határai, de annak természete is épp olyan fontos.” Felszólította őket arra, hogy számolják fel „a terror infrastruktúráját”, míg Izraelnek meg kell „mutatnia a világnak, hogy kész véget vetni az 1967-ben megkezdődött megszállásnak tárgyalásos megállapodás útján”. Izraelnek demonstrálnia kell a palesztin állam megalakításának támogatását „azzal, hogy felszámolja az engedély nélkül létesített határtelepüléseket, és véget vet a telepek bővítésének”. Bush a palesztinok korlátlan visszatérési jogát tagadva kijelentette, hogy „az eljövendő palesztin állam a palesztinok, míg Izrael a zsidók számára jelent otthont”. Bush felszólította az arab világot, hogy fogadják el: Izraelnek állandó helye a Közel-Keleten van.
Abbász reményének adott kifejezést, hogy az Annapolisban elkezdett folyamat „elvezet az összes, 1967-ben megszállt arab terület felszabadulásához, beleértve Kelet-Jeruzsálemet, de a Golán-fennsíkot és Libanonnak még Izrael kezében tartott részét is. A végső rendezéshez tartozó kérdések közül a legfontosabb a palesztin menekültek helyzetének teljes körű rendezése, ideértve annak politikai, emberi és egyéni dimenzióit is”. Felszólította Izraelt, hogy fagyassza be a települések fejlesztését, tegye lehetővé a palesztin intézmények újranyitását Kelet-Jeruzsálemben, távolítsa el az ellenőrző pontokat, engedje szabadon a foglyokat, és könnyítse meg, hogy „a Palesztin Hatóság helyreállítsa a jogrendet”.
Ehud Olmert részletesen elemezte a Gázai övezetben uralkodó állapotokat, a szünet nélküli Kasszám-rakétatámadásokat, és azt, hogy az övezet a Hamasz hitbizományává vált. Ezek a tényezők arra intik Izraelt, hogy ne cselekedjen elhamarkodottan. „Békét akarunk - közölte Olmert. - Követeljük, hogy legyen vége a terrornak, az uszításnak, a gyűlöletnek. Készek vagyunk fájdalmas kompromisszumokra, kockázatot is vállalunk annak érdekében, hogy e törekvéseket megvalósíthassuk.” Az arab országokat felszólította, hogy vessenek véget a bojkottnak, és létesítsenek hivatalos kapcsolatot a zsidó állammal.
Az annapolisi konferencia zárónyilatkozatát a két fél nevében Bush elnök olvasta fel: „Kifejezzük eltökéltségünket, hogy véget vessünk a vérontásnak, a szenvedésnek és a népeink között évtizedek óta tartó konfliktusnak, hogy a szabadságon, a biztonságon, igazságon, méltóságon, tiszteleten és kölcsönös elismerésen alapuló béke új korszakát vezessük be; hirdessük a béke és az erőszakmentesség kultúráját; szembeszálljunk a terrorizmussal és az uszítással, kövessék el azt akár a palesztinok, akár az izraeliek” - hangzott el a nyilatkozatban.
A két fél egyetértett abban is, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy még a 2008-as év vége előtt létrejöjjön a megállapodás. A nyilatkozat szerint beleegyeztek abba, hogy küldöttségeket állítanak fel minden lényeges kérdés tárgyalásos rendezésére. A következő izraeli-palesztin békecsúcsot Oroszország rendezi Moszkvában. A tárgyalások első fordulója december 12-én kezdődik, ahol már terítékre kerülnek az olyan lényegi kérdések is, mint a határok, a menekültek, a biztonság, a vízmegosztás, a zsidó települések és persze a legfontosabb, Jeruzsálem jövője.
Bár a konferencia kapcsán sokan áttörésről beszélnek, kérdéses, hogy a tárgyalásokról látványosan kizárt palesztin szervezetek - elsősorban a Hamasz, amely előre leszögezte, hogy semmilyen Abbász által aláírt békemegállapodást nem tekint kötelezőnek magára nézve - hogyan viselkednek majd. A radikális palesztin szervezetek legjelentősebb külföldi támogatója, Irán, bejelentette: két hét múlva Teheránban ellenkonferenciát szervez. Az egyik nyugati kommentátor szerint Annapolisban Irán volt az az „ötezer tonnás elefánt”, amelynek az említését mindenki kínosan igyekezett elkerülni. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök mindenesetre közölte, hogy bárki bármiről is tárgyal, „a cionista rezsim úgyis megsemmisülésre van ítélve”. Teherán másik fő szövetségese, Szíria az utolsó pillanatban elküldte ugyan képviselőjét a konferenciára, de csak azért, hogy a Golán-fennsík visszaadása is kerüljön fel a nemzetközi keretek közt zajló tárgyalások napirendjére. John Bolton volt amerikai ENSZ-nagykövet szkeptikus: emlékeztetett arra, hogy az 1967-es hatnapos háború óta közel negyven amerikai diplomáciai kezdeményezés történt, ráadásul most mindkét fél olyan gyenge, hogy belebukhat a próbálkozásba.
A konferencia a minimumcélt teljesítette: megtörtént, és az előzmények fényében ez is eredmény. Erre utalt Bush elnök, amikor kijelentette: „Ez csak a kezdet, nem a vég.” Annapolis fordulópontot jelent, de csak az idő dönti el, hogy mi következik utána.