Pálfy Gyula
Arena: Fele zárva, Fele TESCO
A fogyasztás bunkerében

Csütörtök este van. Ma nyílt az Arena Plaza. Odamegyünk megnézni, mit adnak. Sötét, pocsolyás az út a roppant betonkocka felé. Valahogy kevés itt a közvilágítás, igaz két metróállomás között nőtt ki a legújabb-legnagyobb pláza az Ügető helyén. A patinás elődre utalva a tribünszerű bejáratot meghagyták. Sötét van itt is, de átjutunk, s az udvaron máris ír zene sejlik egy sátorponyva alól. A résen látni, ahogy a színpadon zöld szoknyák libbennek, s a közönség fölött egy fémtálca egyensúlyoz. Mennénk be, de torpanunk máris a biztonsági őrök arcából olvasva: VIP-népnek vöröslik a lazachús a szendvicseken.

Fotó: Somorjai László

De nem is ezért jöttünk. A hely légkörét, a közösségi tereket, az egész dús látványt jöttünk felmérni - korunk egyik nagy kultúrházában, melynek elődei egy ismert vélemény szerint „orosz tankok helyett” szálltak meg minket a kilencvenes években. Az Aréna ráadásul tényleg nagyléptékű vállalkozás.
Nem elég, hogy világsztárok (Sir Alex Ferguson a Manchester-menedzser, John Terry focista, illetve a Corrs együttes) birtokolják, hogy akkora (majd fél kilométer), mint egy birodalmi cirkáló, hogy a miatta kivájt földből egy újabb Margitszigetre futotta volna (megfontolandó ötlet), de a futballpályányi vászonra ígért térhatású mozi kimeríti a kultúr-imperializmus cselekményét. Mert ki ballagna szombaton a táncházba, ha majd élő dinótól retteghet az űrhajós fotelben?
Mindez nagyrészt előzetes reklámanyag. Most saját szemeinkkel vetjük össze ígérvény és valóság viszonyát - mint régi barátunk a Moszkva téren, aki mindig egyből szétkapta a hamburgert: benne van-e minden, ami jár. Szemszögünk mégsem a revizoré. Hisz akkor szólnánk otthagyott cement- és mészcsíkokról, lábak közt tekergő kábelekről, hason fekve szerelő overallosokról. S a még lezárt csodamozit is listánkra tennénk, pedig a megnyitó így is két hetet csúszott. Nézzük inkább az építmény kompozícióját. Az ötletet keressük - és zavarba jövünk, pedig nem írunk építészmagazinba. Bejárjuk az összes útvonalat (itt aztán lehet dodzsemként bolyongani) az első, majd a második emeletet… és máris vége. Egyszerűen nem látni a „teret”, ami oldja a shoppingolás direktségét, s legalább illúziót ad. Pedig hozzá lettünk szoktatva, hogy vannak ilyenek. A Pólusban ott volt a mesebeli Western-udvar, meg a kis jégpálya. A Duna Plazában pálmafás szigetre leltünk (nem szólva a „dobozt” alkotássá emelő egyedi külsőről), a Mammut kettőben legalább a beltér légies, és óriási a szökőkút. Itt meg bunkerszerűek a folyosók, és igen szűkek a balkonok. Nem értjük, hogy lehet mégis a legnagyobb? Mert a Westend gigantikus ételudvara, három szintje és utcalabirintusa (plusz a fejfájdító zsongás) még megközelítve sincs. Majd rájövünk, hogy a beépített, külön épületnyi cégóriások: a hipermarket, a sportszerbolt és a műszaki áruház területei teszik rekorderré az Arenát.
Szemügyre vesszük az embereket is. Egy kamaszfiú értőn tereli anyukát túl a századik lufiosztó lánykán, tőle halljuk, hogy valamit „az emeleten ingyen osztanak”. Amott egy Don Corleone-fazonú férfi, lábán rózsaszín (de mégis krokodilnak ható) bőrcipőben az egyébként ritkán fellelhető térképet gusztálja. Fejünk fölött majmoknak öltözött emberek hintáznak - nyereményért kell megérinteni őket -, időnként gólyalábasok lépnek át rajtunk, a fehérre festett szobor-embereket meg mi kerülgetjük. A szürreális összképet az elektronikai boltnál magasló monitoremelvény fokozza: egy nyírt tarkójú öltönyös a benti tömeget tartja szemmel a nyilvánosság előtt, vagy hat LCD-n - hogy tudjuk mihez tartani magunkat. Az Arena Plaza, így első látásra nem az élményszerű fogyasztás színhelye. Inkább egy „hagyd a pénzt és fuss”-szerű üzemcsarnok a Keleti és a Stadionok között félúton.