Csizmadia Ervin
Mikor a Gyurcsány-kormány politikája kincsesbánya

Szerencsés történelmi fejlődésű országokban a szakszervezeteknek éppúgy megvan a maguk helye, mint a közélet egyéb szereplőinek. Történetesen az, hogy munkavállalói érdekeket fogalmaznak meg, és - ha kell - a szervezett utcai demonstrációk eszközével is élnek. Kevésbé szerencsés múltú országokban a szakszervezetek pontosan olyan suta közéleti szereplők, mint a jóval inkább szem előtt lévő pártok.

Nemhogy nagy tömegek érdekeinek látványos kifejezésére nem voltak képesek, de jószerivel még annak megfogalmazására sem, hogy valójában hol is állnak. Nem véletlen, hogy a legutóbbi időkig a szakszervezeti mozgalom tekintélyes hányadát a közvélemény a baloldallal azonosította, s úgy könyvelte el, hogy a szakszervezetek azért cselekvőképtelenek, mert nem akarnak „saját” kormányukkal szembemenni. Az utóbbi időkben azonban mintha változna a helyzet.
A múlt szombati demonstráció ugyan nem mozgatott meg nagy tömegeket, de a felvonuló öt szakszervezeti szövetség egyetértett abban, hogy amiért tiltakozik (nevezetesen az egészségügyi reform), annak megvalósítási módszerei rosszak. Szakszervezeti megújulás kapujában állunk? Vajon életre kelnek-e és komoly szerepet játszhatnak-e a jövőben a szakszervezetek?
Szögezzük le először is, hogy a sokat szidott Gyurcsány-kormány politikája a szakszervezetek számára „kincsesbánya”. Vajon mikor állhat össze robosztus erővé a széttagolt és célnélküli szakszervezeti mozgalom, ha nem akkor, amikor egy kormány látványosan szakít elődei politikájával, és kőkeményen diktálni kezd? Továbbá, vajon mikor, ha nem most történhet meg a szakszervezetek talpra állása, ha nem akkor, amikor egy baloldali önmeghatározással bíró kormány gazdaságfilozófiájában lényegében jobboldali programot valósít meg? Nyugat-Európában pontosan úgy történt, hogy a szakszervezetek akkor váltak önálló tényezőkké, amikor a kormányok nagyon keményen a kezükbe ragadták a kezdeményezést, és számos, addig érinthetetlennek vélt munkavállalói jogosítványt megnyirbáltak. Az utcákat és tereket benépesítő olasz és francia szakszervezeti megmozdulások mögött nagy munkavállalói tömbök elégedetlensége húzódik meg. Ezeket az elégedetlenségeket az ottani kormányoknak illik valamilyen módon elismerni, és tárgyalni a szakszervezetekkel.
Nem egészen így áll a helyzet Magyarországon, ahol - talán első hallásra furcsa - a kormányzat és a szakszervezetek viszonyát inkább a brit modell jellemzi. A brit politika nagy története, amikor az 1980-as évek elején Margaret Thatcher a végsőkig dacolva a bányászok követeléseivel, „leverte” a bányászsztrájkot, nem kis mértékben megnyirbálva ezzel az addig mindenhatónak vélt szakszervezetek monopóliumát. Nálunk mintha eddig ez a képlet élt volna. A Kádár-rendszerből megörököltük, hogy a szakszervezetek benne vannak a döntésekben, a hivatalos hatalom érdekeit favorizálják. A kilencvenes évek elején felvillant, hogy kialakulhat a francia-olasz modell, ám a szakszervezeti szféra átalakulása megrekedt. A Horn-kormány idején nagyjából helyreállt a korábbi rend: az „utódszakszervezetek” megtalálták a helyüket az MSZP holdudvarában, amelyre - 1998 után - egy nagyon markáns, „angolos nem” volt a Fidesz válasza. A Fidesz-kormány a legkeményebben visszaszorította a szakszervezeti lobbit. 2002 után persze valamelyest ismét visszafordult a helyzet, de a régebbi rend többé nem állt helyre.
Ennek döntően az a magyarázata, hogy egy rövid epizódtól eltekintve a baloldali-liberális kormány többé már nem tudta helyreállítani a „kisembervédő” politikát. Ne felejtsük el ugyanis, hogy egy meghatározó oka volt annak, hogy a szakszervezetek 2002-ig nem indultak el az önállósulás útján. Nevezetesen az, hogy a baloldali kormányok ezt a kisembervédő szerepet nem tagadták meg látványosan. Medgyessy száznapos programja volt az utolsó a sorban, amely egyáltalán - mint tömbhöz - a közalkalmazottakhoz szólt. A Medgyessy-kormány második két éve, valamint a Gyurcsány-kormányok elmúlt három éve feladta a kisember-központú politikát, s ezáltal kihúzta a hagyományos baloldal-szakszervezet együttműködés alapját.
Szeretném megismételni: ezt akár pozitív fejleménynek is tekinthetjük, már ha a szakszervezeti autonómia felől nézzük a kérdést. Egyetlen szakszervezet sem folytathat érdemi tevékenységet ugyanis anélkül, hogy elszakadna a (párt)politika köldökzsinórjától. A Gyurcsány-kormány mai - sokak által színtiszta neoliberalizmusnak tekintett - kormányzati filozófiája tehát valójában „megágyaz” a szakszervezetek megújulásának. Más kérdés persze, hogy a szakszervezetek mellett a Gyurcsány-kormány a társadalmi ellenállás egyéb mozgalmi formáinak életre kelését is serkenti, s könnyen meglehet, hogy a szakszervezetek ezen új csoportokhoz képest ismét csak alulmaradnak. Gondoljunk csak arra, hogy a múlt szombaton a Miniszterelnöki Hivatal előtt megjelenő néhány ezres nagyságrendű tömeg igazán nem mondható nagynak. Különösen nem, ha a már említett olasz és francia szakszervezeti tiltakozó mozgalmakhoz hasonlítjuk. A hazai vezető szakszervezetek harapófogóban is vannak: frazeológiájuk szinte az egyéb tiltakozó mozgalmak frazeológiáját követi.
Akárhogyan is van azonban, egy komoly tanulságot talán levonhatunk. Ez pedig a baloldaliság mai értelmezésére vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy egy olyan helyzetben, amikor a baloldali kormánypolitika kevéssé érzékeny (legalábbis rövid távon) az alul lévők érdekeinek védelmére, megerősödhet azok társadalmi érdekvédelme. A szakszervezetek megélénkülhetnek, miközben az újonnan képviselt baloldaliságban váratlan szövetségeseik lesznek. Például jobbról. Nyilvánvaló, hogy a mai magyar közéletben baloldaliság és jobboldaliság értékei teljesen összekeverednek, s a keveredés nyomán a korábban baloldalinak vélt szakszervezetek akár a jobboldali politikai térfélen is találhatják magukat. De hogy a dolgot még jobban összekeverjük: lehet, hogy ez a jobboldali térfél valójában mégiscsak (az igaz hagyományos) baloldal.
Borsik János és a többi tapasztalt szakszervezeti vezető azonban bizonyára tisztában van ezzel. S talán az olvasók is.