Kapsza Ágnes
Különcből példakép
Hundertwasser, a 20. század képzőművésze

Élete során mindig kerülte a sztereotípiákat, a skatulyákat, a megszokott, „bevett” dolgokat. A bécsi szépművészeti akadémiát három hónap után, a párizsit egy nap után hagyta ott. Amikor harmincegy évesen meghívták vendégelőadónak a hamburgi szépművészeti akadémiára, és megrajzolta a „végtelen vonalat”, az előadásáért járó tiszteletdíjat nem vette fel a botrány miatt, ami az előadást követte… Hundertwasser munkásságáról nemrégiben nyílt nagyszabású kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, Egy varázslatos különc címmel.

Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser 1928-ban született Bécsben Friedrich Stowasser néven. (Művészneve magyarul „Béketeli Esősnap Sötéttarka Százvíz”.) Szülővárosához, Bécshez ellentmondásos vonzalom fűzte. Művészete egyértelműen Kampmann, Schiele, Klimt gyökeréből táplálkozik, ugyanakkor a nemzetiszocializmus réme viszszássá tette az amúgy szeretett városhoz való viszonyulását. Ennek ellenére még későbbi lakhelyéről, Új-Zélandról is vissza-visszatért szülővárosába, egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig.
Festőművészként kicsit mindig építész is volt: képeinek visszatérő motívuma a ház, vagy még inkább az ablak. Saját bevallása szerint az ember festőként bármit megfesthet, az építészetben viszont (legalábbis egyelőre) sokkal több a korlát. Korán kialakult az építészethez való tudatos hozzáállása, kritikai hangja festményein is megjelenik („Vérző házak”). Legfőbb ihletője a természet volt, az ember és a természet harmonikus viszonyát kereste: „Az ember nem létezhet természeti környezete nélkül. Az ember Isten földi mása. Isten pedig kreatív, hiszen megteremtette a világot, a sok madarat, pillangót. Nem csodálatos teremtmény egy tarka lepke? Az embernek is alkotó módon kell gondolkodnia és élnie. Ha az ember és a természet kreativitása egymásra talál, akkor minden probléma megoldható, ami a világunkat nyomasztja. Az építészetet is alá kell rendelni a természetnek. Az ember ugyanis a legnagyobb kártevő a természetben, pedig csak vendégségben, átutazóként vagyunk a földön. Ehhez mérten kellene viselkednünk” - fejtette ki egy ízben.
Hundertwasser szenvedélyes módon üzent hadat a modern irányzatoknak, a kockaházak személytelen világának: „az egyenes vonal istentelen; se isteni, se emberi szellem nem lakozik benne” - hirdette. Ennek megfelelően az általa tervezett épületeken jellemzően csak organikus, girbegurba vonalakat használt. Az építészek inkább festőművésznek tartották őt, mivel homlokzatai rendkívül dekoratívak, festményszerűek, színesek. Korábban a katalán Gaudí alkotott hasonlóan mozgalmas, meseszerű épületkülsőket.
Valóban, Hundertwasser festő is, sőt több; kísérletező kedvű képzőművész, aki mindig a gyakorlatban sajátította el azt, ami éppen igazán érdekelte. Például az Olaszországban látott japán fametszetek után Tokióba utazott, és amellett, hogy kitanulta és alkalmazta a fametszés technikáját - európai művészként először -, új színt is vitt a 18. században virágzó, de ekkorra már hanyatló japán művészeti ágazatba. Más keleti eredetű nyomdai technikákkal is sikerrel próbálkozott, vagy fogadásból saját kezűleg szőtt szőnyeget - minden előzetes terv nélkül. Ugandából hozott termeszhangyavár darabkából keverte egyik különleges barna színét, de a fűszerpaprikát is a festékei között tárolta…
A holokauszt során elvesztett hatvankilenc családtagja miatti fájdalom, valamint két rövid és sikertelen házassága méltán tehette volna boldogtalanná - alkotásai azonban derűt, életigenlést sugároznak, játékos képzeletvilága mindmáig lenyűgözi a nagyérdeműt. Hundertwasser felépített magának egy külön álomvilágot, számára a művészet jelentette a valóságtól való menedéket. Erről különösen érzékletesen vallott filmjében, melyet saját építésű hajóján, a Regentagon 1972-ben forgatott. Elmondta, hogy menynyire szereti az esős napokat - ezt jelzi a Regentag név, mellyel a hajóját nevezte el, és amelyet saját nevében is szerepeltetett. A borús napokon festett legszívesebben, mivel ilyenkor kénytelen volt az „álmokba menekülni”. Szeretett hajón lakni, elvonulni a világtól oda, ahol „a horizont az egyetlen biztos dolog”. Amikor festett, elmondása szerint mindig álmodott, sőt azt tartotta, hogy a festőnek magának is meg kell lepődnie a saját képein. A festészet volt a vallása: „A kép nem is tőlem van, csupán én lettem a kiválasztott, hogy hozzásegítsem létrejöttéhez. Persze, ha egy művész dolgozik, az önkielégülés-terápia is egyben. És ha egy alkotással csak egyetlen lépéssel közelebb férkőzhetünk Istenhez, miért is ne tennénk azt?!”
Ugyanakkor nem ragadt bele az álomvilágba, művészeti tevékenységét egy élhetőbb világ megteremtésére összpontosította, azaz kiterjesztette a hétköznapi valóságra is - ez jelentette az átmenetet a festészetből az építészet felé. Tervezett többek között bélyeget, templomot, papírsárkányt, repülőgépet, dunai hajót, egymásba rakható dobozokat, telefonkártyát, nyilvános vécét, citadellát, vasútállomást, hulladékégetőt, lakóházat, óvodát, kórházat. Kiállításai bejárták a világot, számos díj, elismerés birtokosa lett. Népszerűségét és befolyását többek között arra is felhasználta, hogy a környezetvédelmet népszerűsítse vagy éppen a közel-keleti békét előmozdítsa. 1978-ban például békezászlót tervezett zöld arab félholddal és kék Dávid-csillaggal, és ugyanebben az évben publikálta Béke-manifesztumát is.
Tény, hogy Hundertwasser korát megelőzően ráérzett valamire. A maga botránykeltő módján a kollektív felelősségvállalás, az ökomozgalmak, a környezetvédelem előhírnöke volt. A mindenfajta klisétől és „trendi” irányzattól zsigerileg idegenkedő művész naturista ideológiája a 20. század végére rendkívül divatos, már-már elcsépelt művészi és társadalmi hitvallássá nőtte ki magát. Ő maga 2000-ben, szívrohamban hunyt el, hetvenkét éves korában.