Washington dilemmája

A Musarraf által bevezetett statárium komoly kérdéseket vet fel Washington számára a pakisztáni elnökkel kötött szövetség jövőjével kapcsolatosan. A CNN amerikai hírcsatorna elemzése szerint az amerikai külügyminisztérium számára már a szombati események előtt is egyre nagyobb fejtörést okozott, hogy mit kezdjenek Musarraffal, ha az beváltaná fenyegetéseit. A választ akkor se tudták, és most se tudják, mivel csak rossz megoldás létezik.

Bár az Egyesült Államok többször figyelmeztette az elnököt, hogy a terror elleni háborúban való együttműködésük nem helyettesíti a demokratikus reformokat, Washington tisztában van vele, hogy szüksége van Musarrafra az al-Kaida ellen folytatott küzdelmében ő pedig tudja, hogy Washington tisztában van ezzel. Ez pedig hatalmas előnyt jelent a számára Washingtonnal szemben, mivel hazardírozásaira Washington nem adhat kemény válaszlépést.
Washington kilátásba helyezte, hogy a szombati események fényében átgondolja Pakisztánnak nyújtott segélypolitikáját (2001 óta mintegy tízmilliárd dollár érkezett az országba), ám egy esetleges segélymegvonás többet árthat Amerikának, mint Pakisztánnak. A segély nagy része ugyanis a terrorizmus elleni katonai együttműködés formájában valósul meg, így annak megvonása a katonaság lehetőségeit rövidítené meg az al-Kaida elleni harcában. Az Egyesült Államok pedig semmi olyan lépést nem fog megtenni, ami veszélyezteti a terror elleni háború kimenetelét.
Ezért nem valószínű tehát, hogy a Bush-kormányzat büntető intézkedéseket foganatosítana Pakisztánnal szemben. Ezt ugyanis egyik fél sem engedheti meg magának. Már csak azért sem, mert Pakisztán ma az egyik legnagyobb kockázatot jelentő ország. Az atombombával rendelkező országban ugyanis mind nagyobb teret nyernek az iszlám szélsőséges erők. A jelenlegi rendszer bukása a katonaság kettészakadásához vezethet. Akkor pedig felmerül a kérdés: ki szerzi meg az atombombát? Ki szerzi meg az előállításához szükséges eszközöket? Ki mellé állhatnak az atomtudósok? A legfőbb NATO-n kívüli szövetséges így a legborzalmasabb nukleáris rémálommá válhat, és nem csak az Egyesült Államok számára.
A legnagyobb kérdés Washingtonnak az, hogy meddig képes Musarraf fenntartani a kialakult helyzetet, és mi fog történni ezután. A választ Washingtonnak meg kell találnia ahhoz, hogy dönteni tudjon a következő lépéseket illetően.
Tudva, hogy az amerikai nemzetbiztonsági érdekek biztosítása Musarraf személyéhez - és nem Pakisztánhoz - kötődik, a Bush-kormányzat egyelőre semmilyen olyan lépést nem akar megtenni, amely a szélsőségesek megerősödését eredményezhetné, vagy amely forradalmat robbanthat ki az országban, megfosztva Musarrafot a hatalomtól - és ezzel Amerikát egyik legfontosabb szövetségesétől.
Washington eddig nem gondolkodott egy elnökváltás utáni Pakisztánban. A Benazir Bhutto által képviselt ellenzékkel való együttműködés szorgalmazásával is az elnök hivatalban tartása volt a fő cél, több legitimitást adva hatalmának, miközben a mérsékelt politikai erők is közelebb kerülhetnek a hatalomhoz.
Ám a mind nagyobb tömegeket megmozgató tiltakozások miatt egyre világosabb, hogy Musarraf hivatalban töltött napjai meg vannak számlálva. Ugyanakkor távozása csak tovább növelné az országban az instabilitást. Bárki - akár Benazir Bhutto, akár Nawaz Sharif - kerülne is hatalomra utána, kérdéses, hogy mennyire tudna hatékony lenni az al-Kaidával szemben, hiszen nem áll mögötte úgy a hadsereg, mint állt Musarraf mögött, ráadásul várhatóan komoly ellenérzéseket táplál majd az Egyesült Államokkal szemben, mivel az olyan hosszú ideig támogatta az elnököt.
Washington tehát könnyen arra az álláspontra juthat, hogy - minden hibája ellenére - még mindig jobb Musarraffal, mint nélküle. Ennek ellenére jól tenné, ha Musarrafon és hadseregén kívül más barátokat is keresne Pakisztánban - vagy más országban próbálna meg szövetségesre lelni a terror elleni háborúhoz.