Szobota Zoltán
Ötletbörze egyházügyben

Az egyház-finanszírozás legmodernebb csatornájának részbeni átalakítását célozza a kormány az egyszázalékos szja-felajánlások egyházakat érintő szabályainak módosításával. Törekvését meglehetős zűrzavar övezi, és félő, hogy tovább mélyülnek a finanszírozási rendszerben lévő ellentmondások.

A jelenlegi egyház-finanszírozási rendszer tíz-éves múltra tekint vissza. Megalkotásának az volt a célja, hogy megalapozza a vallás szabad gyakorlásának, az egyházak szabad működésének anyagi feltételeit. Mindezt azért, hogy egy hosszabb átmenet után megszűnjön az egyházak függősége az állami költségvetéstől, illetve a mögöttes politikai alkuktól, és az egyházi tevékenység döntően a társadalom, a hívek anyagi szerepvállalására alapozódjon. A sok kompromisszum eredményeként azonban a rendszerbe mind a függetlenedés, önfenntartás irányába, mind pedig a további vaskos állami szerepvállalás irányába mutató elemek is bekerültek. Nagy kérdés, hogy a kormány miért éppen egy előremutató finanszírozási megoldás szűkítésére koncentrál, az olyan visszahúzó „találmányok” helyett, mint például az egykor államosított egyházi ingatlanok kapcsán évente kifizetésre kerülő sokmilliárdos örökjáradék; vagy a vidéki lelkészek állami fizetéskiegészítése.
Tény, hogy a kormány mozgásterét beszűkítik a Vatikánnal, továbbá a tradicionális egyházakkal kötött kétoldalú megállapodások azon rendelkezései, amelyek a megkötésükkor hatályos törvényi állapot érinthetetlenségét garantálják. A felek között aktuálisan dúló értelmezési viták arról szólnak, hogy sérül-e ez a garancia vagy sem, amikor a kormány az adófizetők által felajánlott egyszázalékos szja hányadhoz adott állami kiegészítés mértékét tervezi karcsúsítani.
Talán még ennél is aggályosabb az az elképzelés, amely az állami kiegészítés egyházak közötti felosztásának módját érinti. Eddig ugyanis az állampolgári rendelkezések darabszámának arányában zajlott a felosztás, a tervek alapján viszont a jövőben az egyházakhoz irányított összeg nagyságának arányában történhetne. Ez egy olyan elemet vinne a finanszírozási rendszerbe, amely ezentúl az egyházak társadalmi támogatottsága helyett támogatóik vagyoni helyzetét mérné. A még formálódó ötlet nemcsak a társadalmi igazságosság követelményével megy szembe, hanem azzal az alkotmányos elvvel is, hogy a személyek között nem tehető különbség vagyoni helyzetük alapján. A vagyonosabb adózók „szavazatának” felértékelődése miatt vannak, akik a kevesebb, de jobb módú támogatóval bíró felekezetek lobbitevékenységét is a folyamatok hátterében sejtik. Ha a felosztás módja megváltozna, az hosszú távon az egész finanszírozási rendszerre károsan hatna, és nem utolsósorban értelmetlenné tenné azt a párhuzamos kormányzati elképzelést is, amely szerint az egyházi kiegészítő támogatások elosztásánál lehetővé válna a nullaforintos adó megállapításához kapcsolódó rendelkező nyilatkozatok számbavétele is.