Ruff Tibor
Közállapotok Jézus korában

Sokan azt hiszik, hogy Jézus és az apostolok idejében a mózesi Törvény hatásának köszönhetően a júdeai társadalom erkölcsi állapota összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint napjainkban. Azonban, jóllehet a korabeli iratok, az Újszövetség, Josephus Flavius, a qumráni tekercsek és a rabbinikus irodalom nagyon kevés dologban értenek egyet, abban teljes az összhang közöttük, hogy az 1. századi Júdeában az egyéni és a közösségi morál egyaránt a legsúlyosabb válságban volt.

A mai szemmel nézve szinte anarchikusnak mondható közállapotok előzményei kétszáz évvel korábbra, Nagy Sándor hódításainak idejére nyúltak vissza, aki megkezdte a Közel-Kelet átnevelését a hellén világnézetre és kultúrára.
A hellenizmus nemcsak az elnyomó hatalom erejénél fogva késztette igazodásra a júdeaiak tömegeit is, hanem önmagában, kulturális erejénél fogva is nagyon vonzó volt, különösen a fiatalok számára. A test szépségét és a lélek kifinomult művelését egyesítő felfogás, mely ugyanakkor erkölcsileg jóval szabadabb életfelfogást hirdetett, mint a Tóra, tömegeket ragadott magával. A jeruzsálemi papok gyakran otthagyták a templomi áldozatokat, hogy időben odaérjenek a lóversenyre; számos fiatal görög módra meztelenül edzett a többiekkel a hatalmas tornacsarnokokban; a papság, az írástudók uralkodó osztálya körében is híveket hódított magának a görög kultúra.
A mózesi Törvényhez hűséges, az erkölcsi romlás miatt aggódó körök ellentámadásba lendültek, hirdették a megtérés szükségességét, és különböző csoportokba szerveződtek. Az egyik ilyen - konzervatív papok által vezetett - közösség súlyos konfliktusba keveredett a korrupt és törvénytelen, hellenista jeruzsálemi főpapsággal, és miután e küzdelemben alulmaradt, i. e. 150 körül kivonult a társadalomból, a sivatagban ütve fel főhadiszállását: ők a holt-tengeri tekercseket ránk hagyó qumráni közösség.

Egy másik csoport ugyanebben az időszakban a társadalmon belül maradva kísérelte meg a Törvényhez való hűséget, az erkölcsi tisztaságot megőrizni és terjeszteni. ők fő célkitűzésükké azt tették, hogy a törvényhű írástudók által javasolt módon elkülönítsék magukat a társadalom bűnös módon élő tagjaitól (innen a nevük: elkülönülő, párús - azaz farizeus), és így minden körülmények között megőrizzék erkölcsi és szellemi tisztaságukat. Eredendően jó szándékú mozgalmuk fő jelszava ez volt: „Építsetek védőkerítést a Törvény köré!” Ezen azt értették, hogy a Mózes által adott parancsokat értelmezni kell az újabb kor kihívásaira, és pontosabban meg kell határozni, mi tilos és mi nem egy zsidónak. Annak érdekében, hogy a Törvény parancsait még véletlenül se hágják át, újabb rendeletekkel szigorították meg azokat, és egészen részletesen szabályozták, szinte a nullára csökkentve az egyéni lelkiismeret szabadságát értelmezésükben. Újabb és újabb védelmező parancsok százai születtek a vének, az írástudók és a bírák részéről, hogy megvédjék a népet a hellenizáció, az elvilágiasulás befolyásától. Mivel őket, különösen a vének legfelsőbb tanácsát, a 71 fős Szanhedrint erre maga a mózesi Törvény hatalmazta fel (5Móz 17:8-13) halálbüntetés terhe mellett előírva a nekik való engedelmességet, ezért a népre nagy erkölcsi nyomás nehezedett, hogy parancsaikat meg kell tartani. Részletesen szabályozták a tisztességes öltözködést, a nem-zsidókkal vagy engedetlen zsidókkal és kultúrájukkal való érintkezés engedélyezett és tiltott módjait, az istentisztelet menetét, a családi, közösségi, gazdasági, kulturális és társadalmi élet és érintkezés minden részletét. Fenntartották maguknak a Szentírás egyedül helyes értelmezésének jogát is.
Jóllehet a farizeusok létszáma Jézus és az apostolok korában mindössze hatezer főnyi volt, ami elenyésző kisebbség a két és fél milliósra becsült lakossághoz képest, az 1. századra mégis uralkodó befolyásra tettek szert (korábban üldözött kisebbség voltak). E hatalmuk kiépülését annak köszönhették, hogy erős konzervativizmusuk, erkölcsi-szellemi tisztaságuk (vagy legalábbis annak látszata) és az Írás iránti elkötelezettségük, abban való jártasságuk miatt elsősorban ők töltötték be az egyes városok bírói posztjait, és többnyire ők voltak a zsinagógák és általában a vallási élet vezetői. Mivel a mózesi Törvény nem választja el egymástól az államot és az „egyházat”, hanem erkölcsi-szellemi alapon szabályozza a politikai élet, államigazgatás, gazdaság stb. területeit is, ezért a mindössze 0,24 százaléknyi farizeus e döntéshozó pozíciókba kerülve legalábbis Júdea társadalmi életét sikerrel lefedte. Galileában és a többi periférián ez jóval hézagosabb volt, ezért aztán a farizeusok nyomása elől menekülő „szabadabb szellemek”, illetve bűnösök ezekre a helyekre települtek át. A farizeusok fegyelmezése elől elszökők igen nagy része Szamariában telepedett le, így amikor Jézus ottani tevékenységéről olvasunk, ezt is figyelembe kell vennünk.
A gazdasági, vallási, közösségi és egyéni ügyekben egyaránt ítélkező bírák, a hitéletet szabályozó zsinagógavezetők, valamint a legfelsőbb tanácsban, a Szanhedrinben többségbe került farizeusok befolyása így a köz- és a magánélet minden szférájába behatolt. Valamennyi korabeli iratból kiderül, hogy a Törvény köré épített „védőkerítésük”, azaz rendelkezéseik és bibliaértelmezéseik számonkérése így súlyos, megfélemlítő teherként, vallási terrorként nehezedett a népre. Ugyanis aki nem fogadta el ezeket, hanem kizárólag a Szentíráshoz kívánta szabni magát szabad lelkiismerete szerint, az - legalábbis Júdeában - gazdaságilag is, emberileg is, kapcsolataiban is ellehetetlenült. A farizeusok és a nép nekik - félelemből - feltétel nélkül engedelmeskedő része ugyanis radikálisan megszakítottak minden gazdasági, társadalmi, hitéleti és emberi kapcsolatot az „engedetlenekkel”. A zsidó társadalom ekkor végletesen és végzetesen kettészakadt két egymással alig érintkező részre: a „bűnösökre” és a „megbízhatókra”.
Ennek pedig mindkét oldalon további súlyos személyiségkárosodás lett az eredménye. A bűnösök súlyos bűntudat alatt éltek, amint ez jól látszik például a galileai Péter első reakciójából Jézus csodájára: „Menj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok!” A farizeusok oldalán azonban még mélyebb problémát okozott, ha minden igyekezetük ellenére mégis törvényszegésbe kerültek. Ha ugyanis elismerték ezt a többiek előtt, akkor elvesztették hitelüket, ám ezzel elvesztették megélhetésüket, kapcsolatrendszerüket is. Különösen a családfőkre nehezedett nagy nyomás, mivel őket családjuk eltartásának felelőssége is terhelte. Ilyen helyzetben az egzisztenciális félelem igen nagy úrrá válik, különösen egy olyan közegben, ahol a vallási és az intézményi-gazdasági-állami élet ennyire szorosan eggyé válik. Tekintettel arra, hogy a farizeusok nagy többsége sem volt képes hiánytalanul megtartani sem a mózesi, sem a rabbinikus törvényeket, és legtöbbjük nem vállalta fel a nyilvános beismerés következményeit, a mozgalmat egyre jobban áthatotta a képmutatás, majd pedig - miután másképp nem lehetett a lelkiismeretet elhallgattatni - a rejtett vagy nyílt cinizmus.
Sokan azt hiszik, csak az Újszövetség ad ilyen képet a farizeusokról. Ez nem igaz. A qumráni iratok jóval szigorúbb véleménye szerint a farizeusok és a szadduceusok („a cinikus férfiak, akik Jeruzsálemben a népen uralkodnak”, „a Verem Fiai” stb.) reménytelen figurák, akik már nem is képesek megtérni, a kárhozat fiai, akiket nem is szabad megtérésre inteni. Josephus Flavius pedig olyan súlyos korrupciós ügyekről számol be, amelyek az egész Szanhedrint áthatották: egy ízben például maga a Nagytanács farizeus elnöke vesztegette meg ajándékokkal a tagok többségét, köztük magát a főpapot is (!), hogy azok az ő barátját válasszák meg egy fontos posztra. A korrupció tehát a legfelsőbb szintig átitatta a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Még a rabbinikus irodalom is ilyen történetekkel jellemzi azt az időszakot: „A bölcs elmagyarázza nyilvánosan a kamatszedést tiltó parancsot, ő maga pedig kamatra adja kölcsön a pénzét; tanítja, hogy »Ne rabolj!« ő maga pedig rabol; tanítja, hogy »Ne lopj!«, ő maga pedig lop… Egyszer egy embernek ellopták a köpenyét, elment a bíróhoz, és látta a köpenyét kiterítve annak az ágyán… Egyszer egy embernek ellopták a lábosát, elment a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, és ott találta a lábosát annak a tűzhelyén.” Pál apostol, aki maga is farizeus volt korábban, szintén hasonlóan jellemzi a közállapotokat.

De vegyük szemügyre a másik meghatározó, nagy politikai és vallási befolyással rendelkező csoportot: a főpapokat és pártjukat, a szadduceusokat (cáddúkím, vagyis „cádókisták”). Mindenki tudta, hogy a főpapi arisztokrácia dúsgazdag családjai immár mintegy kétszáz éve pénzért és politikai alkukért cserébe adják-veszik a jól jövedelmező főpapi tisztséget. Amióta pedig a rómaiak uralkodtak az országon, a helytartók gyakran tetszésük szerint váltották le, illetve jelölték ki a főpapokat - amiből nyilvánvaló volt, hogy azok a megszálló hatalom bábjai. A makkabeusi háború óta a legfelsőbb elitet képező réteg legtöbb tagja a görög kultúra erős befolyása alatt állt, olyannyira, hogy a Szentírás könyvei közül csak Mózes öt könyvét fogadták el (mivel ez biztosította hatalmukat), a prófétákat nem (mivel ezek a könyvek kritikával merték illetni a papok korrupt tevékenységét). Nem hittek a halottak feltámadásában, helyette hajlamosak voltak a görög filozófusok nyomán a reinkarnáció irányában értelmezni a feltámadást. Erkölcstelenségük és eretnekségük szintén közismert volt a nép körében. Mivel származásuk miatt a főpapi hivatalból mindezek ellenére sem lehetett elmozdítani őket, jóm kippurkor, az engesztelés napján a Szanhedrin esküvel kényszerítette a főpapot arra, hogy amikor a Szentek Szentjében egyedül lesz, nem mond és tesz ott valami eretnekséget. Ekkoriban hozták a farizeus rabbik azt a határozatot is, hogy kötelet kell kötni a főpapra: ha bűnei és eretneksége miatt meghalna a legszentebb helyen, ki tudják húzni a holttestét. Bár nincs hír arról, hogy ez valaha is bekövetkezett volna, elképzelhetjük az ünnep hangulatát, amikor egy olyan ember ment be az - egyébként tragikusan üres - legbensőbb szentélybe bűnbocsánatot szerezni, aki tagadta a prófétai könyvek hitelességét, a görög filozófiai materializmust követte, és a feltámadás helyett legfeljebb a reinkarnációban hitt.
Ez a szadduceus főpapság ráadásul erőszakos összecsapásokig menő konfliktusokban állt ebben az időben magával a papsággal is, anyagi okokból. Ezt szintén több egymástól független forrás is megerősíti: „Ebben az időben Agrippa király a főpapi méltóságot Izmaelre, Fabi fiára ruházta. Ekkoriban a főpapok a jeruzsálemi papokkal és elöljárókkal viszálykodásba keveredtek, úgy, hogy mindkét fél egész csapat elszánt és izgága embert gyűjtött maga köré, és ha ezek találkoztak, mindenütt szidalmazták és kövekkel dobálták egymást. Nem akadt senki, aki megfékezte volna őket… Végül a főpapok durvaságukban és elbizakodottságukban annyira vetemedtek, hogy nem átallották szolgáikat kiküldeni a szérűkre, és ellopatni velük a papoknak járó tizedeket; ennek az lett a következménye, hogy a szegényebb papok éhen haltak” - írja Flavius. Ugyanerről az Izmael főpapról és a többi főpapi családról a rabbinikus irodalom is így ír: „Az áldozati állatok bőreit… esténként elosztották a szolgáló papi család tagjai között, de az erőszak emberei el szokták venni erővel. Akkor úgy határoztak, hogy csak szombatévenként osztják szét őket egyszerre, ezért az összes papi család eljött, hogy együtt vegyék át a részesedésüket. De a főpapok így is elvették erőszakkal… Jaj nekem Chánin családja miatt, jaj nekem az intrikáik miatt!... Jaj nekem Jismáél, Fábi fia családja miatt, jaj nekem az ökleik miatt! Mert ők a főpapok, fiaik a Szentély kincstárnokai, vejeik a gondnokok, szolgáik pedig botokkal verik a népet.” Az itt említett Chánin azonos azzal a Hananiással, akit a Szanhedrin elé állított Pál apostol keresetlen szavakkal így minősített: „Megver téged az Isten, te kimeszelt fal!” ő végeztette ki Jakabot, Jézus testvérét is, ami közfelháborodáshoz, sőt a leváltásához vezetett.
Nem mintha a farizeusok ebben jobbak lettek volna. Jézus gyermekkorában a mozgalom kettészakadt Sámmáj és Hillél követőire, és kevéssé ismert, hogy a két csoport között szintén előfordult még fegyveres vérontás is. Eközben azonban gondjuk volt arra, hogy kötelezővé tegyék az evés előtti rituális kézmosást, amelyről még ők maguk is elismerték, hogy semmiféle alapja nincs a mózesi Törvényben - mégis kifejezetten isteni parancs tekintélyével erőltették át. A források megemlékeznek arról, hogy elsőre ez nem is sikerült, mert a nép egyszerűen nem fogadta el, még a farizeusok egy része sem - a második kísérlettel azonban, legalábbis farizeus körökben, elfogadtatták. Pontosan ebben a vitában nyilvánított véleményt Jézus, amikor élesen konfrontált a rendelkezés erőltetőivel, mivel emberi parancsukat isteni tekintéllyel igyekeztek érvényesíteni, miközben valóban isteni parancsokat pedig érvénytelenítettek.

A Szanhedrin elnöke ugyanis ebben az időszakban két mózesi törvényt is hivatalosan hatályon kívül helyezett: a kideríthetetlen gyilkosság esetében alkalmazott rituális eljárást (5Móz 21:1-9), valamint a házasságtörés bizonyíthatatlan gyanújakor a „keserű víz itatását” (4Móz 5:11-31). Előbbi esetben az indoklás az volt, hogy a kideríthetetlen gyilkosságok annyira elszaporodtak, hogy a szimbolikus eljárást már képtelenség volt ilyen sokszor lefolytatni. Ez pedig összefüggött egy „keresztapa”, Eliézer ben Dínáj tevékenységével, aki a 30-as években lépett fel, és nyomdokain a közbiztonság szinte teljesen összeomlott a közutakon, „az ország megint csak úgy hemzsegett a rablóktól és a csalóktól” - írja Flavius is. Az irgalmas szamaritánus történetében leírt bűntény hétköznapinak számított.
És ne gondoljuk, hogy a köznép egészében jobb állapotban volt! A házasságtörés gyanújába került asszonnyal kapcsolatos gyakorlatot szintén az esetek rendkívüli gyakorisága miatt függesztette föl a Szanhedrin. Indoklásukban emellett az is szerepel: a férfiak körében is annyira elszaporodott a házasságtörés, valamint a prostituáltak látogatása, hogy igazságtalan lenne csak a nőket büntetni tömegesen. A társadalom széles rétegeit átjárta ez az erkölcstelen gyakorlat. Az 1. század 20-30-as éveitől a 70-ben bekövetkezett teljes pusztulásig tartó időszakban, vagyis éppen Keresztelő János, Jézus és az apostolok fellépése idején a köznép életét így jellemzi a zsidó emlékezet: „Elszaporodtak az élvhajhászok, az igazságot elhajlították, a vezetés megromlott… Elszaporodtak azok, akik részrehajlást mutatnak az ítélkezésben… Elszaporodott a bírák befolyásolása az ítélethozatal során, nagy harag támadt Izrael ellen, és a Sechíná (Isteni Jelenlét) eltávozott… Elszaporodtak azok, akiknek nyereségük után jár a szívük, egyre többen vannak azok, akik a jót rossznak, a rosszat jónak mondják… Egyre több az erőszakos ember, a tanítvány pedig egyre kevesebb, és a Tóra elment keresni valakit, aki tanulmányozza. Mióta az erőszakos emberek elszaporodtak, Izrael lányai erőszakos emberekhez mennek férjhez, mert a mi nemzedékünk már csak a külső megjelenést nézi… Elszaporodtak azok, akik erőszakkal kényszerítik rá áruikat a családfőkre, egyre több lett a vesztegetés éppúgy, mint az igazságosság kudarca, és megszűnt az öröm… Mióta elszaporodtak azok a bírák, akik így szólnak: »Elfogadom a szívességedet«, »Nagyra értékelem a szívességedet«, azóta mindenki azt csinálja, ami helyesnek tűnik a szemében; közönséges emberek nagy méltóságra emelkedtek, míg kiváló emberek alacsony sorba kerültek, és az ország egyre jobban megromlott. Amióta elszaporodtak az irigyek és harácsolók, egyre többen lettek, akik megkeményítették a szívüket, és bezárták a kezüket, hogy ne adjanak kölcsönt… Mióta elszaporodtak azok a nők, akik nyújtogatják a nyakukat, és enyelegnek a szemükkel, egyre nagyobb szükség lenne a keserű vízre, de megszűnt annak gyakorlása… Amióta a szív kevélysége elszaporodott, egyre több a viszály Izraelben. Amióta Hillél és Sámmáj tanítványai elszaporodtak, akik nem szolgáltak, egyre több lett a viszály Izraelben, és a Tórából két Tóra lett…”
Flavius is alátámasztja mindezt: „Akkoriban a zsidók közt javában burjánzott mindenféle aljasság; nem volt bűn, amit el ne követtek volna, és ha valaki akárhogy megerőltette volna az eszét, nem tudott volna már újabbakat kieszelni. A magánélet és a közélet egyformán ebben a nyavalyában szenvedett, és versengve igyekeztek túltenni egymáson az Isten ellen elkövetett bűnökben és a felebarátaik elleni jogtalankodásban. A hatalmasok sanyargatták a köznépet, ez viszont mindenáron ki akarta irtani a hatalmasokat; amazoknak zsarnoki uralomra fájt a foguk, a népnek pedig az erőszakoskodásra és a gazdagok kirablására…”
Ilyen közállapotokhoz vezetett a hellenista kultúra és a vele szemben szerencsétlen eszközökkel fellépő farizeus mozgalom patthelyzete. Ebben a légkörben lépett fel a názáreti rabbi, hogy a bűn és a farizeizmus két szakadéka, a törvénytelenség és a törvénykezés tátongó mélységei között egyedül járható keskeny ösvényre vezesse népét - elsőre még sikertelenül.