Tihanyi Péter
Tízmillió kis Nietzsche
Tamás Gáspár Miklós a megújulás egy lehetséges útjáról

Ránk tartozik, hogy a honfitársaink megtévesztettek, szegények és boldogtalanok. A nyolcvanéves nénike veszi a színes gagyi magazint. Abból akarja megtudni a valóságot. Ez szívbe markoló. Ez így nem mehet tovább. Lépni kell valamit.

Fotó: Vörös Szilárd

Mondja, miért van az, hogy ön is olyan politikusok tetteivel és szavaival foglalkozik, akik munkájának „eredményeképpen” - önt idézem - földszintes, pitiáner országban, világban élünk. Miért, hogy újabban Morvai Krisztinák és hasonló kaliberű emberek tematizálják a közbeszédet? Miért nem ön, például?
- Abban az esetben, ha cikkem címében benne van Orbán vagy Gyurcsány, ötvenszer annyian olvassák el. Ma három témával lehet Magyarországon figyelmet kelteni - egy: Orbán, kettő: Gyurcsány, három: a zsidók.
Mellesleg engem Orbán Viktor mint személyiség abszolúte nem érdekel, csakhogy történt az elmúlt hetekben valami, amit senki nem akart észrevenni.

Mi volt az a lényeges dolog, ami az Orbán-beszédből kiderülhetett?
- Az, hogy többéves Amerika-ellenes propaganda után a jobboldal Amerika védőszárnya alá helyezi magát; hogy több évtizedes Nyugat-ellenes propaganda után kijelenti, hogy a magyar nép nyugati nép; hogy harmadik utas alternatívakeresések után deklarálják, hogy a fő ellenség - Oroszország. Kijelentik - a liberálisokkal egyetértésben -, hogy egyrészt éljen a szabadság-egyenlőség-testvériség, másrészt éljen a szabad vállalkozás és a NATO.
Félreérthetetlenül és cáfolhatatlanul világossá vált, hogy nincs alternatíva, mert a magyarországi politikai pártok valójában minden alapkérdésben egyetértenek. És aki azt akarja, hogy az ország megújuljon, annak valahova máshova kell fordulnia.
Harmadik erőt kell keresnie?
- Nincs harmadik erő. Hiszen második sincs. Éppen arról beszélek, hogy a két nagy párt: egyetlen erő. Halálosan küzdenek egymással. A hatalomért. De a magyar nép jövője szempontjából ez majdnem közömbös.
Biztos, hogy új párt hozza majd a megoldást?
- Nem biztos. Valamilyen megoldáson kellene törnie a fejét a magyar népnek, ez a lényeg. Mert már senki nem gondolja, hogy vannak olyan közös, országos érdekek, amelyek miatt érdemes volna a honpolgároknak áldozatot hozniuk: szabadidőt és pénzt áldozniuk. Senki nem gondolja, hogy az embernek érdemes egynémely véleményét elhallgatnia csak azért, hogy evvel másokat ne bántson. És azt se gondolja senki, hogy érdemes önkorlátozást gyakorolni a közjó érdekében.
Mondana egyszerű, hétköznapi példákat?
- Az az ország, ahol ha fémcölöpökkel, tehát kifejezetten fizikai kényszerrel nem zárják el a járdákat, akkor az autók mindenképpen ott fognak illegálisan és antiszociálisan parkolni, már nem ország. Budapest utcái csöndes polgárháború színterei. Ahol fizikailag (tehát nem jogi, azaz szellemi tiltással!) kell visszatartani az emberek egyes csoportjait attól, hogy ne kövessenek el egészen brutális szabály- és törvénysértéseket. Honfitársaink a legdurvábban figyelmen kívül hagyják mások legitim érdekeit. Van egy két és háromnegyed éves kislányom, akit nemrég még babakocsiban toltam. Budapest székesfőváros ötödik kerületében, ahol lakom, le kellett mennem az úttestre, mert a járdán nem tudtam tolni a kocsit az ott parkoló autóktól.
A Roosevelt téren, a Bazilikánál, a Szabadság téren mélygarázsok épültek az autósok kérésére, de mégis teljesen üresen állnak, mert a bankcenterekben dolgozó fiatalemberek Lexusai, Volvói és Range Roverei az épületek előtti járdán, a sétálóutcák fémkorlátokkal, fémoszlopokkal valamiért nem védett szögleteiben parkolnak.
A játszótéren hatalmas táblák hirdetik: kutyát sétáltatni tilos. Mégis kutyák, köztük életveszélyes vérebek százai nyargalnak a játszótereken. A fiatal anyák és apák a kutyaürülék bűzétől és vírusaitól nem féltik a gyerekeiket, de a nyomorult, szerencsétlen hajléktalanokat ki akarják üldözni a belterületekről. Magyarországon a fajkutyákat sokkal jobban, mélyebben, bensőségesebben szeretik, mint a kisgyerekeket. A BKV kommandósokat kénytelen alkalmazni, hogy az emberek megfizessék a jegyet. Fizikailag kell kikényszeríteni, ott kell állniuk az ellenőröknek a lejáratnál, különben nem lehet bízni benne, hogy valaki hajlandó szakaszjegynyi pénzzel támogatni a tömegközlekedést. Ezek szimpla, hétköznapi tapasztalatok, de mutatják, hogy az emberek nem gondolják, hogy honfitársaik, azaz mások érdekei legitim érdekek. Láthatóan nincsenek olyan intézményrendszereink, amelyek a társadalmat bizonyos mértékben összetartanák.
Ilyen intézmény szokott lenni a modern társadalmakban az egészségügyi rendszer. Nagy-Britanniában ez olyan rendszer, amelyet a legtöbb brit a nemzet lényegének tekint, s ebből soha nem fog engedni. Ugyanis ez közös műve a politikai közösségnek, érte nemzedékek sora hoz közös áldozatot, és ráhagyja az utódokra. Közreműködik benne minden adófizető.
A cél nem bizonyos csoportok vagy adófizetői, tehát jövedelmi kategóriák haszna, hanem olyan emberek egészsége és méltósága, akik - közvetlenül - semmilyen hasznot nem hajtanak, mert túl fiatalok vagy túl öregek vagy betegek, munkaképtelenek, alkalmazhatatlanok, a szokványos életvitelre nem képesek. Apák és anyák adják fiúnak és lánynak, a gazdagabb adófizetők a szegényebb adófizetőknek, az aktív, egészséges fiatalok az inaktív, idős betegeknek. Azaz a nemzet áldozatot hoz szükséget szenvedő tagjaiért. Olyanokért, akiket személyesen nem is ismer. Ez a normális. Ellentétben avval az egészségügyi rendszerrel, amely nálunk van készülőben. Ez utóbbinak az a lényege, hogy a közös felelősségvállalást elhárítsa: hogy az erősebb embert erősebbé, a gyöngét gyöngébbé tegye, hogy a szabad és független ember szabadabbá és függetlenebbé, a kiszolgáltatott még kiszolgáltatottabbá váljék. És mikor az evvel szembeni fölháborodásuk miatt az emberek az utcára mennek, nem azt mondják, hogy adóemeléssel tessék megteremteni a nemzeti kockázatközösséget, hanem ezt: „Mocskos zsidók!” Kész. Ez a vég.
Ugyanúgy, ahogy egy szociális indokú elégedetlenségnél meg azt skandálják: vesszen Trianon?
- Pontosan. Ez nem csak nevetségesen logikátlan, de azt is mutatja, hogy nincs rá nyelvük a közösség aktív tagjainak, hogy elégedetlenségüket áldozatkész, nagylelkű, patrióta módon képesek legyenek kifejezni. A közösség nem reagál többé közösségként, mert nem érzi magát annak. Egymással mélységesen összefüggő szociális, gazdasági és morális válságban élünk.
A morális válságra milyen értelemben gondol?
- Saját magától és a jelen pillanattól kell eltekintenie annak, aki morálisan akar gondolkodni. Vagyis gondolnia kell más időre (ősei múltjára és ivadékai jövőjére) és más személyekre (felebarátaira). Ez az, amire pillanatnyilag képtelen a hazánk. Intézményrendszerünk is azt sugallja a maga diszfunkcióival, hogy másra gondolni, mint saját magunkra és a jelen pillanatra egyenlő az őrültséggel: maga az irracionalitás. Mert egyetlen realitás van, te magad.
Ilyesmit sokan és sokszor prédikáltak már.
- Persze. És néhány különleges egyéniség lázadó figyelmeztetése, fölbujtása, izgatása, eretneksége nem is volt haszontalan. De mikor ez az emberek magatartásában tömegessé válik, mikor tízmillió kis Nietzsche áll velem szemben - ez azért elég furcsa.
A kulturális gagyi mennyiben és hogyan gerjeszti - ha gerjeszti - az ön által említett morális válságot?
- A ránk ömlő kulturális szennyet a nép láthatóan minden ellenkezés és lázadás nélkül, passzívan elfogadja, akár az elnyomás más formáit. Nagyon sokan szabadidejük fontos részét - ahelyett, hogy szeretteikkel, sétával vagy könyvvel töltenék - ennek a kétségbeejtő szemétnek a fogyasztásával töltik. És nem gondolják, hogy közben katasztrófa történik velük.
Nem túloz a katasztrófa kifejezéssel?
- Egyáltalán nem. Gondoljon csak bele, milyen ítélőképességet tulajdoníthatunk olyan embernek, aki évente több mint ezer órát tölt elmondhatatlan színvonalú gagyi fogyasztásával. Hogy fog az ilyen ember eldönteni technikai vagy egyéb szakmai, igazgatási, logikai, rendszerezési kérdéseket a munkahelyén; hogyan dönt politikai dolgokról a szavazófülkében; és hogyan fog dönteni szerelmi ügyben két ember között, akikhez egyaránt vonzódik. Hidegszívűvé váltak a honfitársaink. Ezt a hidegséget a sekélyes, hazug, repetitív tartalmakkal próbálják melegíteni, amelyeket a szórakoztató médiák közvetítenek. Láttam egy hajlott hátú, kopott kabátos, kötött sapkás, nehéz szatyros idős asszonyt, kezében a Sikeres Nők bulvármagazinnal. Tanácsok lelhetők benne, hogy feszes testtel, kurta szoknyával, dögös tetkóval hogyan jussunk előre a vállalati ranglétrán.
Vajon miért vette meg a nénike ezt az újságot?
- Mert ezek a rendelkezésre álló eszmények, és egy nyolcvanéves öregaszszony számára sincs más. Mert még ő is, aki nyilván nem szeretne és nem tudna így élni, azt kell hogy gondolja, ha szórakoztató módon értesülni akar róla, hogy a kortársai mit csinálnak, mi felé törekszenek, akkor ilyen vacakot kell vennie. Egységessé lett a rendszer, amelyben minden ugyanazt sugallja. Tessék csak megnézni a metró mozgólépcsőjén állva a szembejövő arcokat. Ordít róluk a boldogtalanság. A mindenkire kiterjedő általános utálat.
A sikítófrász határán lévő dögunalom.
Elmondta a kórképet. Mi lenne az első lépés a változtatás útján?
- Azoknak, akik nem csupán kétségbeesettek és nem csupán elégedetlenek, hanem azt is gondolják, hogy képesek a valamelyest elvont (tehát a „most”-tól és a „személyes én”-től legalább időlegesen elvonatkoztatott) gondolkodásra, rendkívüli türelemmel fölvértezve magukat, cselekedniük kell. Valamit újrakezdeni rettenetesen nehéz, nehezebb, mint legeslegelőször elkezdeni, pláne amikor a bizalmatlanság elmondhatatlan mértékű.
Fontos funkciója lehet a racionális és morális társadalombírálatnak, amelynek birtokában a cselekvésre képesek és hajlamosak bátorítva érezhetik magukat a döntésre.
Mi lehet a társadalombírálat célja?
- Új - illetve persze ősrégi - módon való gondolkodás, az elvonatkoztatásra és általánosításra való képesség viszaszerzése, az elmélet presztízsének visszaállítása, új társadalmi mozgások beindítása. Ezen akkor is érdemes dolgozni, ha a rövid távú eredmények bizonyosan kiábrándítóak lesznek.
Miért? Rövid távon mi dönt leginkább?
- Az erő. Pontosabban csak az erő. Az pedig most ennek a rossz berendezkedésnek az oldalán áll.
Tehát gondolkodni kell, írni kell, és beszélni kell. Mi lenne a következő állomás?
- Az, hogy az értelmiség tudjon és merjen komoly reformot végrehajtani saját magán. A sztálinizmus és a többi izmus következményei okozta krízisből kievickélve a huszadik század végén az értelmiség többsége azt mondta magának és a többi értelmiséginek: „Mi ezentúl nem fogunk világot megváltani, nem fogunk a nép nevében a népért beszélni, hanem szerényen végezzük majd a munkánkat. Végük a nagy narratíváknak, a nagy metafizikáknak. Mindannyian szerény polgárai vagyunk ennek a szerény és prózai országnak, és nem képzeljük, hogy missziónk lenne vagy megbízatásunk vagy küldetésünk. És azt se képzeljük, hogy bárki másnak az érdekeit képviselnünk kellene vagy lehetne, nem hisszük, hogy bárki képviselhet bárki mást, hogy bárki vagy bármi megtestesíthet bárki vagy bármi mást.”
Mára a jelentősebb értelmiségiek saját értelmiségi kedvteléseik, rutinjaik, bravúrjaik, technikai-esztétikai programjaik, rosszabb esetben poénjaik világában élnek, s azt gondolják, hogy nem tartozik rájuk, mi történik másokkal. Ez így nem mehet tovább. Ezt meg kell változtatni.
Jelesül?
- Jelesül azoknak az embereknek, akiknek idejük és módjuk van közügyekkel foglalkozni, azoknak nemcsak a saját külön (bármennyire nemes és nélkülözhetetlen) céljaikat, a műgondot és a virtuozitást kellene hajszolniuk, hanem nagylelkű, altruisztikus és patrióta megfontolásból - politikai cselekvéssel, nem (nemcsak) jótékonykodással! - segíteniük is kellene azokon az embertársaikon, akik szenvednek. Bizony ránk tartozik, hogy a honfitársaink megtévesztettek, szegények, betegek és boldogtalanok. Akinek van kis ideje, hogy hátradőljön és gondolkozzék, az most nem nyugodhat.
Hány ember csatlakozna önhöz közös gondolkodásra, közös cselekvésre?
- Tudok néhány tucatról. Ki fog derülni hamarosan.
Összefogná ezt a csapatot?
- Meglátjuk. Ez még körvonalazatlan. „Gazsikám, valamit most már kellene csinálni, üljünk le beszélgetni” - néhány barátommal még csak itt tartok, de már ez is jó jel. Csak a nyugtalanság és a jó szándék biztos, a részvét, az együttérzés. És az, hogy lépni kell valamit.
A nyolcvanéves szegény, beteg nyugdíjas veszi a humánerőforrás-menedzser kőkemény popóját, aloe vera-testápolóját és degesz pénztárcáját magasztaló magazint. Belőle akarja megtudni, hogy mi a valóság. Ez szívbe markoló. Ez szívettépő.