Kulcsár István
Haldokló glasznoszty
Putyin irányított demokráciájában nincs helye az újságíróknak

Oroszországban ma veszedelmesebb dolog újságírónak lenni, mint a Brezsnyev-korszakban volt. Akkor ugyanis a szamizdat kiadását vagy terjesztését meg lehetett úszni néhány év gulággal vagy pszichiátriai kényszergyógykezeléssel. 1993 óta viszont - a Nemzetközi Újságíró Szövetség adatai szerint - 289 újságíró vesztette életét Oroszországban, közülük több mint 80 közvetlenül az általa végzett újságírói tevékenység miatt.

Toby Harnden és Julian Simmons brit újságírók. Bilincsbe vert szabadság

Az orosz újságírás áldozatai között persze nem kis számban vannak olyanok is, akik vitatható okok, köztörvényes bűncselekmény vagy baleset következtében, megint mások frontriporterként, harci cselekmény közepette veszítették életüket (például Csecsenföldön), sok esetben azonban bizonyítható a bérgyilkosság. És tucatjával, ha ugyan nem százával akadnak olyan tényfeltáró riporterek, akiket szakmai tevékenységük miatt „csak” zaklattak, fizikailag bántalmaztak, letartóztattak, elítéltek. Oroszországban ma ismét kockázatos kibányászni, kimondani, megírni az igazat.
1993 után az orosz média felpezsdült, a Gorbacsov-érában egyre bővülő glasznoszty folytatásaként beköszöntött a sajtószabadság. Igaz, a jelcini időszakban sem kevés újságíróval végeztek ellenfelei, de azokban az esetekben a kezdeményezés rendszerint nem a központi vagy a helyi hatalom gyakorlóitól, szerveitől indult ki. Ugyanakkor a televízió, a rádió, az írott sajtó fenntartás nélkül, bátran bírálhatta a kormányzatot és politikáját.
A putyini struktúra megszilárdulásával a média állami kezelése is „megszilárdult”. Az ismert publicista és lapszerkesztő, Vitalij Tretyakov már 2003-ban megállapította, hogy „a média helyzete Oroszországban összhangban van az orosz gazdaság, politika és közvélemény általános helyzetével”. A kilencvenes évek eleje óta a közvéleményt döntő módon formáló és befolyásoló eszközök - az országos televíziócsatornák, rádióállomások - sorra kerültek közvetlenül állami ellenőrzés vagy állami tulajdonú óriáscégek kontrollja alá. Érintőlegesen beszámolnak ugyan még a kormányzat számára nem túl kellemes külföldi megnyilatkozásokról, itt-ott hazai ellenzéki megmozdulásokról is, viszont a tévéhíradók rendre Putyin látogatásaival, tárgyalásaival kezdődnek, és szinte naponta mutatják, amint az elnök íróasztala mellett minisztereinek osztja az észt. A televíziók sorsára jutott számos országos napilap is, köztük az Izvesztyija és a Kommerszant.
A szovjet időkben hivatalosan is létezett előzetes cenzúrát (csaknem lefordíthatatlan nevén Az Államtitok Sajtóban Való Védelmének Hivatalát) ugyan formálisan nem állították vissza, de működik helyette az úgynevezett Roszohrankultúra, a tömegtájékoztatás állami ellenőrzésének szerve, gyakorlatilag az utólagos cenzúra. Állítólagos „szélsőséges” megnyilvánulásokért (ami ugyan valóban lehetett faji uszítás, de a Mohamed-karikatúrák közlése vagy állami szervek bírálata, ne adj isten, kigúnyolása is) ez a szerv csupán tavaly 22 esetben részesített figyelmeztetésben médiumokat. Az ellenzékiségében magára maradt helyi rádió, az Eho Moszkvi alig két hónap alatt 15 figyelmeztető levelet kapott a Szövetségi Biztonsági Szolgálattól és az ügyészségtől. A hatóságok például arra kértek a rádiótól magyarázatot, hogy miért sugárzott interjút Garri Kaszparov, illetve Eduard Limonov ellenzéki vezetővel. Eltűri még a hatalom a független hírportálokat, sőt nyíltan az ellenzéki Novaja Gazetát is. Ez a hetenként kétszer megjelenő újság azonban legfeljebb százezer olvasóhoz jut el. Munkatársait így is fenyegetik, zaklatják. Nemrégiben a lap Nyizsnyij Novgorod-i, korábban pedig szamarai tudósítói irodájában tartott a rendőrség házkutatást, a számítógépeket elkobozták stb.
A Novaja Gazeta munkatársa volt a Putyint személyében is élesen bíráló, a szövetségi hatóságok csecsenföldi garázdálkodását leleplező újságírónő, Anna Politkovszkaja is. Az ő egy évvel ezelőtti meggyilkolása aztán külföldön is nagy visszhangot váltott ki: erőszakos halálát ausztriai, németországi sajtókonferenciákon számos alkalommal kérték számon Vlagyimir Putyintól. Az orosz hatóságok állítólag valóban igyekeznek megtalálni a bérgyilkost és felbujtóit. Az eddigi nyomozás eredményeképpen több ízben több gyanúsítottat - köztük csecseneket, de magas állású szövetségi rendőrtiszteket is - tartóztattak le, aztán egy részüket, akik biztos alibivel rendelkeztek, szabadon bocsátották. A cui prodest? (kinek az érdeke?) kérdésre válaszolni próbálók szerint a szálak feltehetőleg nem annyira a Kremlhez vezetnek, mint inkább a Kadirov-féle Moszkva-barát csecsen vezetéshez (vagy állítólag éppen az azt kompromittálni próbáló szeparatistákhoz).
A Politkovszkaja elleni merénylet korántsem az első, de nem is az utolsó volt a tényfeltáró orosz újságírók elleni bosszú- és figyelmezető hadjáratban. Ezeknek a merényleteknek az elkövetői közül azonban csak minden tizediket sikerült kézre keríteni, ám többnyire még ezekben az esetekben sem az értelmi szerzőket, csak a végrehajtókat. 2004 júliusában a Forbes magazin orosz kiadásának amerikai állampolgárságú főszerkesztőjét, Paul Klebnyikovot Moszkvában, a nyílt utcán lőtték le. Az ügyet egyelőre lezárták, mivel az egyetlen gyanúsítottnak nyoma veszett. Az idén márciusban „kiesett” lakása ablakából Ivan Szafronov, a Kommerszant című újságnak a külföldi orosz fegyvereladások ügyében kutakodó munkatársa. Ebben az ügyben a hatóságok azzal zárták le a nyomozást, hogy az újságíró öngyilkossági szándékból maga ugrott le a negyedik emeletről.
Sok újságíró elleni merénylet, támadás, zaklatatás arra vezethető vissza, hogy az áldozat a helyi hatóságok lábára lépett. Mihail Afanaszjevet, a hakásziai Abakánban megjelenő online Novij Fokusz szerkesztőjét magát rendőrnek kiadó két férfi azután verte félholtra, hogy az újságíró állítólag megrágalmazta a régió főügyészét. Korábban Afanaszjev ellen már öt ízben emeltek vádat rágalmazásért, a bíróság azonban mind az öt esetben felmentette. Baskortosztánban (Baskíriában) a hatóságok letartóztattak egy Viktor Smakov nevű lapszerkesztőt, mert újságjában korrupcióval és az emberi jogok megsértésével vádolta meg a helyi hatóságokat, és lemondásra szólította fel az autonóm köztársaság elnökét. Az ügyész ötévi börtönbüntetést kért a fejére. A helyi hatóságok tetteit leleplező murmanszki újságírónőt, Larisza Arapot - a klasszikus KGB-recept szerint - „pszichuskába”, azaz zárt intézetbe utalták kényszergyógykezelésre. Az Emberi Jogok Bírósága nemrégiben ítélt meg kártérítést két penzai és egy kurszki újságírónak, mert - a strasbourgi ítélőszék indokolása szerint - évekkel ezelőtti bírósági elítélésükkel Oroszország megsértette az európai emberi jogi konvenciónak a szólásszabadságot szavatoló cikkelyét.
Sorra végzi ki az őt leleplező újságírókat a maffia. Ilyen leszámolásnak lett az áldozata például Jevgenyij Geraszimenko szaratovi riporter vagy Jevgenyij Zimin, a moszkvai NTV tévécsatorna munkatársa. Az előbbi egy cég „lenyelésére”, az utóbbi a moszkvai éttermek higiéniai állapotára igyekezett fényt deríteni.
Gyakran ugyancsak nem éppen a glasznoszty szellemében járnak el a hatóságok a külföldi állampolgárságú vagy külföldi médiumot tudósító újságírókkal szemben, ha azok „kellemetlenkednek” nekik. Idén júniusban a szentpétervári G8-konferencia idején a rendőrség őrizetbe vette Boris Reitschustert, a német Focus munkatársát, aki a csúcs elleni tiltakozó gyűlésről tudósított. A nyár elején kért és - ami nem könnyű! - kapott is politikai menedékjogot az Egyesült Államokban Jurij Bagrov, a Szabadság rádió főmunkatársa, és Fatima Tliszova, a Regnum hírügynökség főszerkesztője, akiket állításuk szerint Oroszországban üldöztek a hatóságok. Nagy-Britanniába menekült ugyanerre hivatkozva Jelena Tregubova, egy Putyint és környezetét túl közelről ismerő és azt könyveiben leleplező sztárújságírónő.
Eközben az orosz vezetéshez egymás után érkeznek a nemzetközi emberi jogi és újságíró-szervezetektől a tiltakozások a sajtószabadság egyre elhatalmasodó megnyirbálása ellen. Moszkvában erre azzal válaszoltak, hogy felszólították az újságíró-szövetséget: költözzön ki a Zubovszkij bulváron álló patinás székházából (Dom zsurnaliszta), mert arra egy állami televíziónak van szüksége.
És szinte bizonyosra vehető, hogy a hatóságok ennek a trendnek a decemberi parlamenti és a márciusi elnökválasztás után sem vetnek véget. Kevesen kétlik ugyanis, hogy az „irányított demokrácia” tovább mélyül, és hogy Vlagyimir Putyin utódja - ilyen vagy olyan formában - Vlagyimir Putyin lesz.