Hetek XI. évfolyam, 40. szám, 2007. október 04.

A 2004-es „narancsos forradalom” fő erői - Juscsenko elnök a Mi Ukrajnánk pártszövetsége és Julija Timosenko Tömbje - együttesen ismét hajszálnyi többségbe kerültek az ukrán parlamentben, az új kormány megalakulása azonban még várat magára. A tavalyi választások után négy hónap is kevés volt ehhez. Azt, hogy a decemberben esedékes orosz parlamenti választás után ki lesz az Oroszországi Föderáció miniszterelnöke (a jelek szerint Vlagyimir Putyin), nagyobb biztonsággal lehet megjósolni, mint azt, ki áll Kijevben a kabinet élére.

Az elmúlt néhány évben Ukrajnát már érte néhány meglepetés. A 2004-es elnökválasztás győztesének a központi választási bizottság a Régiók Pártjának vezérét, Viktor Janukovicsot hozta ki. Amikor aztán a csalások miatt a voksolást megismételték, a másik Viktor, a Mi Ukrajnánk pártszövetség vezetője, Juscsenko győzött. Ő első kormánya élére szövetségesét, Julija Timosenkót nevezte ki. Alig egy év múlva azonban a narancsos forradalom két vezére öszszekülönbözött, és a „gázhercegnőnek” mennie kellett. A következő menetben, a tavalyi parlamenti választásokon a verhovna radában (a legfelső tanácsban) a Régiók Pártja és szövetségesei kerültek többségbe, és az elnök kénytelen volt fő ellenfelét, Janukovicsot megbízni a kormányalakítással. Csakhogy ez az „együttélés” sem tartott sokáig. Miután Juscsenko hívei a parlamentben elkezdték otthagyni a süllyedő hajót, és egymás után léptek át a másik táborba, az államfőt az a veszély fenyegette, hogy ellenfelei megszerzik az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmadot. Az elnök ekkor lapot húzott 19-re: nagy keservesen feloszlatta a verhovna radát, és előrehozott választásokat írt ki.
A kockázatos lépés a jelek szerint kifizetődött: Ukrajna új kormánya (csaknem százszázalékos bizonyossággal) a Mi Ukrajnánk részvételével jön létre, noha ez a pártszövetség csak a győztes Régiók Pártja és Julija Timosenko Tömbje mögött, a harmadik helyen végzett. A csaknem biztos variáns szerint az ismét Juscsenko-szövetséges, a választási programjában teljesen lehetetlen dolgokat is ígérő Julija Timosenko alakít kétpárti (vagy esetleg a volt parlamenti elnök, Volodimir Litvin liberálisainak bevonásával hárompárti) kormányt. Lapzártánkkor azonban még egy nagykoalíció (a Régiók Pártja+a Mi Ukrajnánk) létrejöttének is van némi - igaz, rendkívül csekély - esélye. Addig azonban, amíg az új kabinet megalakul, a tendenciózusan hiányos névjegyzékekre, a szavazatszámlálás és szavazatösszesítés során elkövetett csalásokra való hivatkozások, óvások miatt még sok vita várható. (Szomorú kuriózum, hogy bár erőszakra nem került sor, a szavazás óráiban mégis két rendőr és egy civil meghalt. Egy választópolgár pedig a szavazatszedő bizottságtól értesült arról, hogy ő - a dokumentumok szerint - már évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából.)
Egyszóval bizonyára még viszonylag sok víz folyik le a Dnyeperen, míg annak mindkét partján a közvélemény elfogadja a szeptember 30-ai választások eredményét, és beletörődik az új összetételű kormány felállításába. A hangsúly itt a „mindkét parton” van. Az ukrán politikai osztály, az egész lakosság megosztottsága ugyanis itt érhető tetten: a két fő politikai tábor mozgatórugói hagyományosan „földrajzi” indíttatásúak. Az alapvetően ukránul beszélő, az inkább Európához, az EU-hoz húzó narancsosok bázisa, a jobb parti Nyugat-Ukrajna évszázadokon át Lengyelországhoz, Ausztria-Magyarországhoz, Romániához tartozott, míg az ország iparosítottabb, bal parti, korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó része, ahol a lakosság többsége etnikai orosz vagy oroszul beszélő ukrán, a Régiók Pártját támogatja. Az elmúlt években tartott választások egyaránt ezt - az egyesek szerint akár szakadással is fenyegető - megosztottságot tükrözték.

Viszont éppen az egymást sűrűn követő heves kampányokba belefáradt a lakosság. A Majdanon (a Függetlenség terén) és Kijev más pontjain narancssárga, illetve kék zászlók alatt sátrat verő aktivisták lelkesedése, száma is jóval alacsonyabb volt az idén, mint az elmúlt években.
A megélhetési gondok lassan enyhülőben vannak, a GDP évi 7-8 százalékkal növekszik, az ukránok nyugalomra vágynak. És nemcsak az utca embere, hanem a gazdasági hatalmasságok, az oligarchák is. Természetesen mindkét politikai tábornak megvannak az érdek-összefonódással odakapcsolódó milliárdosai. Közismert, hogy például a leggazdagabb ukrán, a System Capital Management gazdája, Rinat Ahmetov a Régiók Pártját támogatja, a bank- és hitelüzletben érdekelt Konsztantin Zsevaho Timosenko tömbjét finanszírozza, míg a „földgázos”, a magyar érdekeltséggel is bíró Dmitro Firtas alighanem két vasat is tart a tűzben. Több bennfentes véleménye szerint azonban ezek is, azok is arra jutottak, hogy Ukrajnának ma mindenekelőtt stabilitásra van szüksége.
Közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy egyik párt sem eszi olyan forrón a kását. Janukovicsék tavalyi kormányra kerülésük után sem teljesítették azt az ígéretüket, hogy második hivatalos nyelvvé teszik az oroszt. Viszont kiderült, hogy ők sem ellenzik az ország EU-tagságát, míg a narancsosok sem ragaszkodnak már az ország NATO-tagságához. Oroszország, amely három esztendeje még erőnek erejével támogatta Janukovics elnökké választását (és amelynek keze állítólag benne volt Juscsenko megmérgezésében), a mostani kampányba nem avatkozott bele, és nyíltan hirdette, hogy elfogadja az ukrán nép választását. Ugyanakkor a Nyugat sem áll már ki olyan vehemensen a narancsosok, mint az ukrán demokrácia egyedüli letéteményesei mellett. (Igaz, hogy Timosenkóék választási tanácsadói között amerikai szakemberek is voltak, ám Janukovics táborának első számú píárosává Dole szenátor hajdani kampány-főtanácsadóját, Paul J. Manafortot fogadták fel.)
Az ellentétek persze nem tűntek el, alighanem a hosszú ideje tartó politikai válság folytatása is borítékolható Ukrajnában, de narancsos és egyéb forradalmak nélkül. A következő szembetűnő konfrontációnak a 2009. évi elnökválasztás ígérkezik. A Kijevben előbb vagy utóbb megalakuló kormánynak a javuló gazdasági mutatók mellett is olyan problémákkal kell szembenéznie, mint a súlyos államadósság, a reformok csaknem teljes hiánya és - nem utolsósorban - az orosz és türkmén importgáz árának gyors növekedése. A Gazprom egyébként (véletlenül?) éppen a választások utáni napon emlékeztette Ukrajnát adósságára. Amit, úgymond, ha záros határidőn belül nem törleszt, következményei lesznek.
Az ukrán belpolitika számunkra számottevő vonása lesz a magyar képviselet teljes hiánya a kijevi parlamentben. Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Tóth Mihály ugyan befutó helyen szerepelt a Szocialista Párt listáján, ám maga a párt nem futott be: nem érte el a 3 százalékos bejutási küszöböt. Pedig ha bejut, a mérleg nyelveként, a Régiók Pártjához csatlakozva esetleg még kormányra is segíthette volna Janukovicsékat.
A magyar-ukrán államközi kapcsolatok pedig szemmel láthatóan sínen vannak, és aligha változnak számottevően attól, hogy ki van hatalmon Kijevben.