Hetek XI. évfolyam, 40. szám, 2007. október 04.

1957. október 4-én Nyikita Hruscsov Ukrajnában járt. Este a tiszteletére adott ünnepségen türelmetlenül várt egy telefonhívásra, amely végül nem sokkal éjfél előtt meg is érkezett. A hívást követően Hruscsov széles mosollyal bejelentette: „fantasztikus dolog történt”.

Tizenegy nappal később Eisenhower elnök tizennégy vezető amerikai tudóst és műszaki embert hívott a Fehér Házba, hogy véleményüket kérje a kialakult helyzetről. Aznap este ugyanis az SZKP főtitkára Szergej Koroljev hívását várta, aki a nap végén arról számolt be, hogy sikerült fellőni a Szputnyik-1 nevű mesterséges holdat, megnyitva ezzel az űrkorszakot.
Eisenhower aggódása érthető volt. A Szovjetuniónak az Egyesült Államok technológiai és anyagi fölénye ellenére sikerült az amerikaiak előtt mesterséges holdat küldenie az űrbe. Az elnök kíváncsi volt arra, hogy az oroszok miért jártak sikerrel. Edwin Land, a Polaroid kamera feltalálója és egyben a cég vezérigazgatója szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a szovjetek számára a tudomány egyben életforma, szemben az amerikaiakkal, akik elsősorban a háború utáni gazdasági szárnyalás luxusát akarják élvezni. Eisenhower gyors döntést hozott, és még ugyanebben az évben aláírta azt a törvényt, amely egymilliárd dollárt pumpált a természettudományos oktatásba, és megváltoztatta az amerikai felsőoktatást. Mint később kiderült, a Szputnyik fellövése nem a szovjet tudomány felsőbbrendűsége miatt járt sikerrel, hanem elsősorban Szergej Koroljev megszállottságának köszönhetően. Mindeközben Werner von Braun és csapata már hónapokkal korábban készen álltak egy műhold fellövésére.
A német V2-es rakéta birtokában az Egyesült Államokban már a negyvenes évek második felében felvetődött egy műhold fellövésének ötlete, amely tudományos vizsgálatokat (is) végezne. A légierő 1946-ban elkészített egy tanulmányt arról, hogyan lehet egy közel 200 kilogrammos mesterséges holdat Föld körüli pályára állítani. A tanulmány - amely 1951-re prognosztizálta az első műhold fellövését - nem sokkal később Moszkva kezébe jutott. A szovjet titkosszolgálat Mihail Tyihonrahov rakétaspecialista véleményét kérte a terv megvalósíthatóságáról. Tyihonrahov Szergej Koroljevet, a Szovjetunió rakétaprogramjának vezetőjét kérte fel segítségül a projekt kivitelezéséhez.
Bár Koroljevet sikerült meggyőznie, tervüket eleinte elutasítás fogadta. Eközben az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa 1955. május 20-án áldását adta egy kísérleti műhold megépítésére. A nagy kérdés csak az volt, hogy milyen hordozórakétával lehet egy műholdat Föld körüli pályára állítani. Kézenfekvő megoldásnak ígérkezett a Hitler csodafegyverét, a V2-t megalkotó Werner von Braun által tervezett Jupiter hordozórakéta, amely hivatalosan a szárazföldi haderőkhöz tartozott. Létezett ezenkívül egy kidolgozatlan projekt, amelynek gazdája a tengerészet volt. 1955 szeptemberében a hivatalos vezetés váratlanul a tengerészetet bízta meg a műholdprojekt megvalósításával, a rossz nyelvek szerint azért, hogy ne a német tudós vigye el a pálmát. Von Braun pedig már ekkoriban közel állt a megoldáshoz, az 1951. szeptember 21-én fellőtt Jupiter rakéta már majdnem elérte a Föld körüli pályára álláshoz szükséges sebességet.
A szovjet mérnökök időközben változtattak a kezdeti koncepción, és a korábban becsült mintegy 1000 kilogramm helyett egy mindössze 80 kilogrammos szonda fellövését tervezték. Első próbálkozásuk sikertelennek bizonyult, 1957. május 15-én az R-7 hordozórakéta 103 másodperc után felrobbant. Alig két héttel később Werner von Braun újabb sikeres fellövést hajtott végre, vagyis az Egyesült Államoknak még ekkor is lehetősége lett volna elsőként fellőni a műholdat. 1957. október 4-én azonban a verseny véget ért: a bajkonuri titkos bázisról este tíz óra huszonnyolc perckor a szovjetek egy 280 tonnás R-7 rakétát lőttek fel, amely öt perccel később Föld körüli pályára állította az emberiség első mesterséges holdját. Az amerikaiak csalódottsága tovább fokozódott, amikor a haditengerészet 1957. december 6-án fellőtt Vanguard-1 nevű szatellitje élő adásban robbant fel. Ezt követően kapott Werner von Braun és stábja zöld lámpát - ők nem hibáztak, és 1958. január 31-én sikerrel állították pályára az Explorer 1-et.

Fiaskók és sikerek

Az űrkutatás nagyon drága műfaj, ennek megfelelően rendkívül alapos tervezést és kivitelezést igényel minden egyes fellövés, különben drága műszerek, sokévi munka veszhetnek kárba. Mindezek ellenére számos látványos fiaskó emberi mulasztás eredményeképpen következett be.
Az egyik legismertebb ilyen eset a Hubble-teleszkópé, amelynek optikai rendszerét rosszul szerelte össze a gyártó Perkin Elmer cég, aminek következtében a mintegy 2,5 milliárd dollár értékű műszer eleinte csak homályos képeket tudott közvetíteni. A műszer mára az űrkutatás egyik legfontosabb eszközévé vált, ehhez azonban arra volt szükség, hogy az űrsikló legénysége elvégezze a megfelelő javításokat, melyek összköltsége 630 millió dollárra rúgott.
Az egyik legcsúfosabb kudarcot szintén a NASA könyvelhette el. 1998-ban a vörös bolygó atmoszféráját vizsgáló Mars Climate Orbiterrel azért szakadt meg a kapcsolat, mert egy manőver során az adatokat metrikus egység helyett az angolszász mértékrendszerben adták meg. A szonda ennek következtében a biztonságos 140-150 kilométeres magasságban való keringés helyett belépett a Mars atmoszférájába, ahol minden bizonnyal tönkrement.
Szintén banális hibával hiúsították meg a Mars holdjait vizsgáló Phobosz-1 küldetését szovjet mérnökök: az 1988-ban fellőtt műhold egy hibás parancs miatt - a küldött kód a szükségesnél egy számjeggyel többet tartalmazott - elfordította napelemeit a Naptól, ennek következtében megszűnt az energiaellátása.
A hibák mellett hatalmas sikereket is feljegyez az űrkutatás története. Többször szinte a biztos bukástól sikerült megmenteni költséges expedíciókat. Az egyik ilyen esetre a közelmúltban, a Jupitert és holdjait vizsgáló Galileo űrszonda expedíciója során került sor. 1991-ben, két évvel a fellövést követően a NASA mérnökei parancsot küldtek a szondának, hogy nyissa ki fő kommunikációs antennáját, ez azonban nem sikerült. A földi irányítóközpont így csak a másodlagos antennán keresztül tudta tartani a kapcsolatot a műholddal, amely azonban tízezerszer lassabb adattovábbításra volt csak képes. Az irányítóközpont kutatói és mérnökei ezt követően számos fejlesztésbe kezdtek: kidolgoztak egy új típusú kódrendszert a rádiókommunikációhoz, valamint kitalálták a mára már általánossá vált képtömörítési technikát, amelynek következtében közelképet kaphattunk a Jupiter világáról.

Félmillió darab hulladék

Amikor 1957-ben először hangzott fel a Szputnyik-1 „bípelése”, az űr még nagyon nyugodt, tágas hely volt. Mára azonban mintegy 5000 tonnányi tömeg kering a Föld körül, és ennek csak a kisebbik része műhold, nagyobbik része szemét. Ma ugyanis negyven ország 860 működő műholdja az Európai Űrügynökség (ESA) becslése szerint a Föld körül keringő objektumok mindössze 7 százalékát teszi ki. A maradék 93 százalék szemét, korábbi expedíciók, kísérletek maradványai. Tekintettel arra, hogy például egy ilyen 10 centiméteres, nagy sebességgel keringő „szemétdarab” végzetes lehet egy műhold számára, mind a NASA, mind az ESA katalógust vezet a Föld körül keringő tárgyakról. Az ESA becslése szerint 18 ezer és 580 ezer közé esik a 10 centiméternél nagyobb darabok száma. Ez a darabszám azonban 25 százalékkal növekedett idén január 11-én, amikor az egyre agresszívabb űrpolitikát folytató Kína egy üzemen kívüli műholdat robbantott fel egy katonai hordozórakétával. A szatellit maradványai a Földtől 863 kilométerre, a legzsúfoltabb régióban terültek szét.
A Szputnyik-1 fellövése óta eltelt időben az űrkutatás hatalmas utat tett meg, amelynek következtében a Plútót kivéve a Naprendszer mindegyik bolygójára sikerült már műholdat küldeni. (A Plútó felé jelenleg már úton van egy műhold.) Míg a Szputnyik-1 gyakorlatilag csak a koncepció bizonyítására volt alkalmas - valójában nem nevezhető tudományos műholdnak -, az eltelt ötven évben csúcstechnológiával felszerelt műholdak sokasága vizsgálta a Naprendszer bolygóit. A legtöbb expedíció (szám szerint 80) célja természetesen a Hold volt, a második helyen a Vénusz (40), a harmadik helyen pedig a Mars (38) áll. A sok sikertelen próbálkozás ellenére - az expedíciók kevesebb, mint fele volt eredményes - a Naprendszer megismerésére irányuló kutatások hatalmas ismeretanyagot halmoztak fel az elmúlt ötven évben. Mindeközben több műhold hosszú évekkel fellövése után is ontja az információkat a Naprendszer legtávolabbi sarkaiból. Az űrszondák matuzsálemeinek az 1977-ben fellőtt Voyager-1 és -2 űrszondák tekinthetőek, amelyek harminc évvel fellövésük után még mindig sugározzák mérési adataikat a földi irányítóközpontnak.