Szalámikémek

Komoly választás elé kerül, aki az egykori NDK titkosszolgálatáról forgatna filmet: vagy elfogadja, hogy engednie kell a teljes valósághűségből, vagy jobb, ha neki sem lát a munkának - állítja Uwe Hillmer, az egykori Stasi-központban berendezett múzeum és kutatóközpont második embere, aki szerint még seregnyi feldolgozatlan téma vár az alkotókra.

Önök egy hatalmas ismerethalmaz tetején ücsörögnek. Kérték a segítségüket például A mások élete című film készítői?
- Persze, folyamatosan konzultáltunk velük. És el is mondtuk nekik, hogy ha mindenben ragaszkodnak a valósághoz, soha nem fogják leforgatni a filmet. A Stasi egyik alapelve volt, hogy felszalámizták a munkát. Így az egyes alkalmazottak csak egy aprócska szegmensre láttak rá, s az információk csak nagyon magas szinten értek össze. Másrészt az egyes részlegek egymással is konkuráltak: ez garantálta, hogy szinte mindenre kiterjedt a figyelmük. Egy ilyen helyzetben pedig szinte lehetetlen elhallgatni információkat.
Ez viszont azt jelenti, hogy az élet minden területére kiterjedt a szolgálatok ébersége. Ez indokolta, hogy a 15 milliós NDK-ban a Fal 1989-es leomlásakor százezer főállású és ugyanennyi nem hivatalos Stasi-munkatárs tevékenykedett?
- Igen. Az elnyomás időszaka után ugyanis megszületett egy teljesen új Stasi, amelynek még Moszkva is szabad kezet adott. Ekkor már csak a végső esetben alkalmaztak erőszakot, börtönt, ugyanakkor előtérbe került az operatív pszichológia. Vagyis a polgárok elterelése a párt és az állam számára nem kívánatos cselekedetektől.
Ehhez kellett minden rezdülésről tudni?
- A rendszer lényege az volt, hogy minden és mindenki gyanús, és bármilyen információról legyen is szó, az egyszer még jó lehet valamire. Egy felszereltségében és létszámában is hatalmas szervezet alakult ki. Ez pedig a leglényegtelenebbnek tűnő adatokat is gyűjtötte. Az NDK-ban például a középiskola döntötte el, ki mehet érettségire. A bizottságban ott ült a Stasi képviselője is, így a döntésekről értelemszerűen jegyzőkönyv született. Ha ilyen mélységű munkára gondolunk, nem csoda, ha sokan nem tudják: aktájuk van az egykori titkosszolgálat archívumában.
A most bemutatott, A Checkpoint Charlie asszonya című film szerint, ha szükségesnek látta, a Stasi akár családokat is szétrombolt. A valóságban is megtörtént ez?
- Számtalan olyan esetről tudunk, amikor a családon keresztül próbáltak hozzáférni egy köztiszteletben álló emberhez. Képzelje el a következőt: adott egy kisváros, ott egy megbecsült lelkész, akinek a fia nagyszájú is és iskolakerülő is kicsit. De a gyereket engedik érettségizni, bármennyire érdemtelen is arra. Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy a helyiek elkezdik azt pusmogni: a pap a Stasinak dolgozik, ez húzta ki a fiát a csávából. Erőszakot sem kellett alkalmazni, és a lelkész respektusa is zuhant. Ezekkel az eszközökkel a titkosszolgálat teljesen tudatosan élt, ahogy nem-egyszer szándékosan mutatták meg magukat: hahó, itt vagyunk, bármikor lecsapunk az ellenségre!
Apropó: ellenség. Egy Magyarországon elterjedt bonmot szerint már a világháború előtt keleten éltek a kommunisták és nyugaton a fasiszták.
- Az NDK-s hivatalos felfogás is körülbelül ebből indult ki, és mindenkit színvallásra kényszerített, aki számított neki: velünk vagy? Harmadik út nem volt. Aki nem állt be a sorba, abból azonnal ellenség lett, aki túl sok jóra nem számíthatott.