Hetek XI. évfolyam, 40. szám, 2007. október 04.

A manapság Berlinben járó látogató könnyen úgy érezheti: a helyiek nemigen tudnak mit kezdeni a falomlás tizennyolcadik és a német egység tizenhetedik évfordulójával. Alaposan meghökkenhetett, aki szeptember közepén beütötte valamelyik német nyelvű hírkeresőbe az „újraegyesítés”, „újraegyesülés” kifejezéseket. A találatokat végigböngészve ugyanis sokkal többet tudhatott meg a ciprusi görög-török vitákról és a Police együttes másodvirágzásáról, mint arról, miként készül keleti és nyugati részének egymásra találására Németország.

1989. november 10., Berlin. A két városrészt elválasztó határ megnyitása után tömegek indultak el keletről nyugatra
Fotó: Reuters

Nincs ezen mit csodálkozni: alig akad ünnepelnivaló - hűtik le a kedélyeket a helyiek, akik mindezt arra vezetik vissza, hogy néhány esztendeje igencsak kifulladt a német gazdaság. (Az egyik divatos berlini kabaré szereplői nem véletlenül olvadoznak az örömtől: „stabilan állunk a lábunkon, se előre, se hátra egy tapodtat se billenünk” - éneklik pikírt grimaszok kíséretében a színpadon.)
Berlinben minden hatodik felnőtt munkanélküli, miközben a város hatvanmilliárd eurós adósságteher alatt nyög, így fejleszteni, támogatni még a legéletképesebb, legreménykeltőbb projekteket sem tudja. Sokak szerint most jött el a megaberuházások (így a főváros gyakorlatilag teljes renoválása) korának böjtje. Az olyan, hosszabb távon valóban hasznot hozó projektek, mint az új berlini főpályaudvar, a következő néhány esztendőben ugyanis alaposan megterhelik az államkasszát.

„Az ötödik iksz körül van a vízválasztó: az ennél idősebbek számára még alapfogalom, viszonyítási pont a Kelet és a Nyugat, míg a fiatalabbakat sokkal inkább leköti a mindennapi küzdelem, az, hogy megfelelő állást találjanak maguknak, biztos bevételt a családjuknak” - magyarázza a harmincas éveit taposó Martin, aki szerint a kilencvenes évek újraegyesítési láza „fű alatt” valóságos demográfiai katasztrófát hozott Németországnak.
Martin azzal érvel, hogy a Keletbe pumpálandó hatalmas összegek miatt elbizonytalanodó ex-NSZK-sok között jócskán csökkent a gyermekvállalási kedv, míg a volt NDK-ban a kemény első évek után az önfeledt fogyasztás időszaka következett, szintén a korábbinál kevesebb gyermekáldással. „Ha nem csökkent a születések száma, azt csak a bevándorlóknak köszönhetjük. Csakhogy az ő integrációjukra a hurráhangulatban alig fordított figyelmet az állam, így ez akár egy újabb időzített bomba is lehet” - jegyzi meg a fiatalember.
Az évforduló talán egyetlen újdonsága, hogy a német film a náci idők után a kommunista éra évtizedeit is felfedezte magának. Az elmúlt években ugyanis jellemzően a hazai közönségnek szánt történelmi filmek uralták a mozikat és a tévék műsorát: az ország egyik legszebb városának 1945-ös porrá bombázását feldolgozó Drezda vagy a balti németek nyugatra érkezésének kálváriáját felelevenítő Menekülés.
Aztán a Magyarországon is vetített, Oscar-díjas, az ügynökvilágot bemutató A mások élete áttört egy falat: megmutatta, hogy a keletnémet mindenna-pokról is lehet realisztikus, a múltat nem valami édesbús mázzal nyakon zúdító filmet készíteni. (Az már csak a magyarok számára jelenthet furcsaságot, hogy a produkciókba a helyi köztévék is beszállnak, így a premiernek vagy ők adnak otthont, vagy pár nappal az első bemutató után sugározhatják az alkotást.)

A hatalmas csinnadrattával bemutatott A Checkpoint Charlie asszonya egy megtörtént esetet dolgoz fel. 1982-ben egy keletnémet asszony - miután többször is elutasították nyugatra utazási kérelmét - két lányával megpróbál kereket oldani, mégpedig meglehetősen szokatlan úton. Romániába mennek, hogy ott kérjenek menedéket valamelyik követségen. Csakhogy a helyi hatóságok lefülelik őket, a nőre odahaza börtön, két lányára pedig állami gondozás vár, majd rendszerhű nevelőszülőkhöz kerülnek.
Az asszonyt néhány év múlva - sok ezer más NDK-shoz hasonlóan - kivásárolja a Nyugat -, ám gyermekei nélkül. Ő pedig reménnyel telve indul az útra, mert azt gondolja, a Fal túloldalán minden követ megmozgatva hamarosan visszakapja lányait. Aztán amikor Nyugaton mérhetetlen közöny fogadja történetét, egyszer csak táblával a nyakában kiáll a legismertebb berlini átkelő, a Checkpoint Charlie elé: Adjátok vissza a gyermekeimet! A sajtó felfigyel rá, s végül, ha lassan is, de megmozdul a rendszer: hat esztendővel letartóztatása után ismét keblére ölelheti lányait.
A filmről szinte kizárólag kedvezően író német sajtóban önmagán túlmutató alkotásnak tartják A Checkpoint Charlie asszonyát. A szakemberek szerint ugyanis nem csupán egy valós történet ügyes adaptációjáról van szó, de a múlttal való szembenézés újabb lehetőségéről is.
Merthogy a németek az idő múltával mind hajlamosabbak megfeledkezni néhány dologról. Nyugaton például arról, hogy noha a deklarációk szintjén sosem mondtak le az ország újraegyesítéséről, az utca embere inkább csődtömeget látott az NDK „visszavételében”. Nem is tévedett: máig alaphangon is 1500 milliárd euróba került az újraegyesítés; ez azt jelenti, hogy egy-egy keletnémetre mintegy 25 millió forintnyi rendkívüli fejlesztési pénz jutott a közös kasszából.
Ugyanakkor a film leszámol néhány keleti „álommal” is, amikor bemutatja: a kommunista rezsim nem habozott akár családokat is szétszakítani, ha érdekei úgy kívánták. Márpedig épp itt az ideje az egykori NDK-ban élők fejében ledönteni néhány tabut: egy, a napokban nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás ugyanis megdöbbentő eredményeket mutat.

Egy jó nevű cég a keleti Szász-Anhalt tartományban vizsgálta, hogy állnak a helyiek a múlthoz. S noha háromból ketten mondták, hogy most jobban élnek, ötből négyen pedig elismerték, hogy az NDK-ban diktatúra volt, a válaszadók 96 százaléka azért úgy nyilatkozott, „nem volt minden rossz” a falomlás előtt keleten. Ennél meghökkentőbb már csak az volt, hogy tízből kilencen úgy vélték: elnyomás ide vagy oda, „egészen jól lehetett élni” az egykori szocialista mintaállamban - 23 százalék szerint olyannyira, hogy újra kellene húzni a Falat. De úgy, hogy ő keleten marad.
Persze az NDK-nosztalgia (vagy ahogy a helyiek nevezik: Ostalgie) jeleit csak a vak nem veszi észre az ország keleti végein. A volt állampárt utóda itt rendre besöpri a voksok negyedét, ötödét, ha okoz is főfájást nekik a jövő. A tagok és támogatók zöme ugyanis ötven feletti, így - ha nem gondoskodnak utánpótlásról - két évtized múlva a szó szoros értelmében kihal a bázis.
Másként is jelen van a mindennapokban a biztonságot adó „boldog békeidők” utáni vágy. Szinte lehetetlen megbukni egy egykori NDK-s termékeket árusító bolttal: a híresen borsos bérleti díj ellenére a berlini Alexanderplatz plázáiban is akad ilyen. A netfüggők(????!!!!!) pedig néhány kattintással akár a világhálón is megrendelhetik az immár a piaci versenyt is kiálló kivitelben forgalmazott termékeket.